Radio Cost

Lengyel Cost - Skalpel

2012-01-28T09:57:00.003+01:00

egy kis lengyel jazz

Local Music Cost

2012-01-27T13:56:00.002+01:00

A mohácsi mozinapon zenéltünk együtt a gitáros sráccal.

Nekem nagyon bejön! Remélem sikerül összehozni egy jamminget ismét mielőbb.

Animáció Cost

2012-01-27T13:15:00.003+01:00

Super8

Nincs hangja, így ajánlom előbb a fenti tracket elindítani, aztán a filmet. Amatőr cucc, tele tök jó, szerintem a '90-es évek elejéhez képest nagyon egyedi és ötletes megoldásokkal.
http://www.blogger.com/img/blank.gif

Lassan végre nekiállok a saját s8 animációmnak, szép új animációs pultom van már :) Itt meg is nézhetitek.

Filmajánló

2012-01-27T12:18:00.002+01:00

megnéztem a The Artist című új némafilmet. francia rendezőtől hollywoodi produkció. azon gondolkoztam, hogy csakis valami francia vérűnek kellett ezt megtennie (holott a neve alapján lehetne akár litván is) Melies után, ugye. egy némafilm a hangosfilm születése utáni időkről egy némafilmes színész karrierjén keresztül. a poénokat nem akarom lelőni, nagyon nagyok, ötletesek! csak moziban megnézni! olyan mintha színzázi élmény lenne.csak hogy felevenítsünk valamit a némafilmek korából, itt van a Metropolis híres táncjelenete. avagy hogyan viszi bűnbe a férfiakat a megkurvult szűz.

nincs jobb inspiráció annál mint amikor szűkül a mozgástér

2012-01-26T23:58:00.001+01:00

Egy másik érdekesség a 'Magyarország 2011' című szkeccsfilm, mely 10 magyar rendező munkáiból tevődik össze: Jeles András, Kocsis Ágnes, Török Ferenc, Szabó Simon, Mészáros Márta, Forgács Péter, Siroki László, Pálfi György, Fliegauf Benedek, Salamon András, Jancsó Miklós

szintén jelzés értékű munka, mely február elején a 43. Magyar Filmszemlén lesz látható.

(amúgy a magyar filmgyártás átalakulásával kapcsolatban érdemes elolvasni, Muhi Klára írását a januári filmvilágban, egyenlőre online még nem érhető el)

és a producer Tarr Béla

Hölgyeim és uraim

2012-01-26T23:42:00.001+01:00

A magyar film mostoha helyzete érdekes kísérletek születésének adhat terepet.
Pálfi Gyuri reflexiója elég izgalmasnak tűnik. A forgatási költséget mindenesetre megspórolta.

bővebben erről például itt

szólj hozzá: Hölgyeim és Uraim - előzetes

A film a 43. Magyar Filmszemlén kerül bemutatásra.

Filmajánló - Kim Ki-duk vlog

2012-01-26T23:10:00.000+01:00

Tarr Béla: A torinói ló

2012-01-26T15:48:00.002+01:00

hogy mikbe nem fut bele az ember. ha már a forgalmazása rossz a filmnek, akkor nézzük meg a youtube-ról. projector erősen ajánlott!2 óra és 28 perc.

Talált zene

2012-01-25T16:42:00.001+01:00

nekem ez a mai

annyira tetszik ez most, hogy az sem érdekel, ha nincs több számuk

Linkajánló

2012-01-25T15:45:00.000+01:00

belehallgattam, jónak tűnik.

http://artonair.org/

Docu Cost

2012-01-25T13:15:00.000+01:00

nem tudom, hogy lejatszhato e Magyarorszagon. van jopar perc reklam az elejen sajna. a feliratot be lehet kapcsolni az S betunel, amikor a film indul. 1 ora 12 perces. http://www.channel4.com/programmes/gypsy-blood/4od

"Filmed over two years by award-winning photographer Leo Maguire, Gypsy Blood examines the violent culture that some gypsy and traveller fathers hand on to their sons.The film is an intimate portrait of two gypsy families, their fight for respect and the price they pay in cycles of revenge that can erupt into sudden and terrifying violence."

na, fent van a youtube-on is, csak nincsen hozza felirat: http://youtu.be/1AuBQcKqJnU

tudományos vidámpark - Vigg bácsi állatkertje

2012-01-25T08:18:00.000+01:00

vigg bácsi innen végre örülhet. van még egy csomó, ajánlom.

kérdezd obamát

2012-01-25T08:09:00.000+01:00

http://www.youtube.com/whitehouse

Terry Gilliam's new movie

2012-01-24T09:47:00.001+01:00

http://www.chrisjonesblog.com/2012/01/released-just-now-watch-terry-gilliams-new-movie-only-online%E2%80%A6-via-distrify.html

Sent from my iPhone

"ezentúl akit politizálni látok itt, törlöm."

2012-01-24T00:44:00.002+01:00

a cím egy barát érthető kifakadása a facebook-on. én így kommentáltam mégis

"a politika mindenki ügye. ha nincs politika, az azt jelenti, hogy nincsenek közös ügyeink, nincsenek közös gondolataink, nincs kommunikáció közöttünk. én most persze valószínűleg tágabban értelmezem ezt az egészet, ahhoz képest ami a te kiindulópontod volt. én is utálom ha mindenhol a politikába ütközöm, pláne ha emberek, barátok, családok ugarnak össze emiatt. de nem tudom otthagyni sem, nem tudom függetleníteni magam, sőt igazából nem is akarom. informálódom, vitatkozom, megfogalmazom vagy éppen megkérdőjelezem a gondolataimat, kritizálom vagy éppen támogatom másokét. keresem azt a pontot, lehetőséget, eszközt, ami a gyakran mérhetetlenné és elkeserítővé váló indulatokat feloldhatná. közben persze én is gyakran indulatossá válok. és bár az indulatok is fontosak, de még jobb megszabadulni tőlük.

nem kéne, hogy ilyen legyen a politika, a politizálás. talán ha azok csinálnák akik hátat fordítanak neki jobban mennének a dolgaink. ma aki politikával foglalkozik automatikusan megbélyegezetté, gyanús alakká válik. én fontosnak tartom, hogy meg tudjam fogalmazni saját magam és a környezetem számára, hogy mit tartok fontosnak és értékesnek és kíváncsi vagyok arra is, hogy a másik mit gondol erről és hogy neki mi a fontos. ez gyakran befolyásol is, megváltoztat bennem dolgokat és ez jó. szerintem az a politika, amikor a sokféle gondolatból, akaratból születik valami, valami ami a közös életünket működőképesebbé, szebbé, jobbá alakítja. ez lehet egy törvény akár, de lehet sok minden más is, kevésbé megfogható dolgok, egy koncert, egy rendezvény, egy műalkotás, akármi. vagy amikor egy faluban élő fiatalok kitalálják, hogy de jó lenne bicikliút, mások azt mondják, hogy jobb lenne a meglévő járdákat kijavítani inkább, megint mások meg a focipályát szeretnék zölden látni stb. sok különféle vágy. jó esetben mindegyik megvalósulhat, de van hogy dönteni kell. szerintem ez mind politika. aki aktívan részt vállal egy közösség életében, az mindenki politizál. érvel, véleményt alkot és meghallgatja a másikat. ebből is alakulnak parázs viták, sértődések, kibékülések. de ezek fontos dolgok.

jó esetben simán megférünk egymás mellett a dolgainkkal, ha egyetértünk azért, ha nem akkor meg azért, mert a különbözőségek inspiratívan hatnak, segítségükkel magunkhoz is közelebb juthatunk.

szerintem ez a politika és jó lenne ha mind többen részt vennénk benne. az ami a "nagypolitikában" zajlik gyakran ugyanazért nem működik, amiért kicsiben sem működnek a dolgok jól. ebben mi ugyanannyira hibásak vagyunk, mint a milliárdokat sikkasztó honfitársaink."

egy másik jóbarát pedig így vélekedett:

"kérdés az, h mit tekintesz politikának. Ki mit? én nem akarok nem tudni/gondolkodni/megosztani véleményeket arról, h bezárnak önkényesen olyan helyeket, amelyek kifejezetten szociális-kulturális rendezvényeket tartottak és nem anyagi javakra törtek. Sztem fontos beszélni az oktatásról, arról, h miért "Nemzeti Tanévnyitót" írtak ki az iskolákban a táblára szptember elsején. Nem értem, miért lett politikai ügy az egyházak ügye (persze értem), amikor már elég hosszú ideje elvileg az egyház és az állam elvállt egymástól. Fontosnak tartom, hogy Parti nagy Lajos, és Závada letiltották a műveiket. Hogy az államhoz közelállók nyernek művészeti pályázatokat. Mélységesen elszomorít, amikor József Attila szobrát el akarják vinni. Ott voltatok a József Attila Maratonon? elképesztő, gyönyörű érzés volt, amikor éjjel bárki, aki ott volt fellépett a színpadra és elmondott egy verset. Pl. egy hajléktalanságban élő ember a "nincsem apám"-at. Ez politika? sztem igen, holott a Maratonon egy szó sem esett politikáról, nem volt "orbanisztánozás" meg a többi tényleg kicsinyes jelszavazás.

és a peticiót aláírjátok, h ne zárjon be a Gödör? A gödör nem egy kocsma, hanem kulturális tér: csomó társulatnak (nekünk is) ingyen adtak próbatermet, ingyen belépősen szerveztek pl roma-fesztivált, adtak fellépési lehetőséget ingyen új társulatoknak, dolgoztak szoc.munkásokkal akik az ott gördeszkázó fiatalokkal kezdtek együtt dolgozni stb. Ezt megszüntetni sztem politikai lépés. Mint ahogy a Tűzraktér bezárása is az volt."

---

Babits szerintem most is azt mondaná, "ha kiszakad ajkam, akkor is... "

Best of Cost

2012-01-23T04:42:00.002+01:00

Újévi köszöntő volt nekem. :)

Cost reklám

2012-01-21T12:06:00.002+01:00

Obsessed: Coffee by David Lynch

2012-01-21T01:11:00.001+01:00

From Huffington Post:
http://www.huffingtonpost.com/david-lynch/coffee_b_1216532.html

Sent from my iPhone

Mi mindannyian egyéniségek vagyunk

2012-01-21T00:04:00.000+01:00

A címmel nem akarom az élét venni, de ez volt az érzés (amúgy minden "tüntetés" ilyen, amikor sokan mondják ugyanazt), közben azért jókor jó helyen történt ez a megmozdulás.

Drága barátaim!

2012-01-20T23:32:00.000+01:00

Kedves Radio Cost olvasók, nézők, hallgatók! Fontos dolgot szeretnék bejelenteni:

http://z0r.de/L/z0r-de_3714.swf

Kormány melletti tüntetés - Békemenet Magyarországért

2012-01-20T22:51:00.006+01:00

2012 az utcai politizálás, a tüntetések éve lesz. A parlament működtetése alkalmatlan még a demokratikus működés látszatának a fenntartására is.

A jobbik azt mondja visszafoglalják az utcát mert az az övék. Terrorral fenyegetőznek.
A kormány támogatói meg akarják mutatni, hogy ők többen vannak mint a rendszer ellenzői.
Az lmp és az mszp is az utcán kíván politizálni, hiszen az ellenzéknek semmilyen mozgástere nem volt a parlamentben. Kapták is a kritikát folyamatosan, hogy erőtlenek (mondjuk tippeket is lehetett volna adni nekik, hogy mit és hogyan)
A parlamenten kívüli pártok, újak és régiek is kivonulnak (miép, szdsz, 4k stb.).

Szép kis cirkusz.

No és persze a milla, ami az utcán született meg, pártpolitikától mentesen, az összefogás és nem a megosztottság erejében bízva. Ők az egyetlenek, akik mindenkihez szeretnének szólni (még akkor is ha ez nem nagyon sikerül nekik). Ők a problémafelvetők ha tetszik. Civilek, nem akarnak pártot alapítani. Ők a civil kontroll tán megszületőben lévő magja. Ők a legfontosabbak szerintem. Nélkülük és más civil szerveződések nélkül minden marad a régiben. Korábban már írtam erről. Nem Orbán Viktor és pártja a probléma. A probléma bennünk van. Az is lehet persze, hogy ez a zűrzavar csak még közönyösebbé tesz minket. De ez már legyen a mi bajunk.

Na de íme a kormányt támogató erő tüntetésre mozgósító videói.

Egy szakértői vélemény

2012-01-20T22:20:00.000+01:00

Cost Music a sajtószabadságért!

2012-01-19T00:48:00.002+01:00

Comment

2012-01-18T21:47:00.001+01:00

Tüntetés a sajtószabadságért

2012-01-18T21:30:00.005+01:00

Funk Cost

2012-01-18T13:24:00.003+01:00

egy funk válogatást terveztem eleinte, de tegnap belefutottam a holland Lefties Soul Connection -be, így hát kénytelen vagyok csak tőlük egy 14 számos playlistet prezentálni. a funk rajongók kenyérre is kenhetik!

Cost Music

2012-01-18T00:24:00.001+01:00

Tűzoltó leszel s katona!

Kisül a Trafó?

2012-01-16T23:55:00.000+01:00

sejthető volt, hogy nem a "trafógyuri" marad a trafó élén 13 év után, a jelenlegi politikai helyzetben. trafógyuriban amúgy az egyik leglegszakmaibb, -objektívebb, -tájékozottabb szakembert és a lehető legjobb értelemben vett munkamániást láttam mindig, aki sosem ment bele érzelmi alapú vitákba (ami itthon színházasok közt nagyon nem könnyű). s most még örülhetünk, hogy azért mégis szakmabeli, (koreográfusként nem is akármilyen, jó nevekkel körülbástyázva) kapja meg az intézmény vezetését, még ha az erről való kommunikáció hagyott némi kívánnivalót az utóbbi hónapok amúgy is zavarosságában...

bár ez amolyan fővárosi témának tűnhet, amit a helyzet és a média emel országossá, érdemes ránézni a régi trafóért indított blogra. van benne egy szelet magyar színháztörténet. (mert valahogy minden történetté és történelemmé válik egyszer.)

aztán meg el kell olvasni schilling cikkét és gyakorlati kezdeményezését, amiből a törekvések, a művészetre, kultúrára vonatkozó passzusok, gondolatok már egészen máshová, valami örök felé ívelnek a honi múló perpatvarok porából, mint ez a mondat:

"A kultúra napi gyakorlat, akárcsak az identitás, amelyet ha az emberek tartósan nem gyakorolhatnak, akkor elveszíthetik emlékeiket, közösségi élményeiket, és eluralkodhat rajtuk a totális passzivitás."

vagy ezek:

" Elsősorban nem is az a kérdés, hogyan ábrázoljuk a jelen valóságát, hanem hogy hogyan avatkozunk be ebbe a valóságba, mint valami egyre keményebb, de még mindig alakítható anyagba. Meg kell értetni magukkal a művészekkel és az őket értelmezőkkel is, hogy ez most megint olyan kor, amelyben minden és mindenki számít. A kultúrának át kell járnia a társadalom egészét, vagyis vissza kell térnünk az alapokhoz. Ma épp olyan fontos volna a táncház, mint a provokatív performansz. Épp annyira szükséges támogatni a falu elszánt kultúrházvezetőjét, mint egy független színházi társulatot."

amúgy azt hiszem, azért volt fontos a trafó (is), mert közösséget és nem csak közönséget teremtett; amit megtehet ezután is, ha jól csinálják. mindig lehet másképp. mindig lehet folytatni, nyitni. schilling, - aki művész és hihetetlenül innovatív, jó szervezőkészséggel rendelkező kulturális szakember EGYben, (RITKA, JÓ) -, kapcsán ugranék ahhoz, hogy a lehető legkisebb közösség is hihetetlenül értékes kulturális szempontból /is/ (éljen a controlstúdió meg a royal!), s ha elég kicsi, még csak nem is bántják, vagy? (off-kérdés: mi a legkisebb egység? és az intézményesülés lenne a pokol felé vezető út? hm. schilling nem ezt mondja. új struktúrában, de struktúrában gondolkodik.)

ps. a trafó jelenleg egy nagyon pozitív példa a közösségi kultúra/kulturális közösség honi alakulására. sajnos még nem tudni, mi sül ki ebből a váltásból. remélem trafógyuri folytatja. talán schilling intézetében. remélem, a trafó meg jó és forte lesz, ahogy ígérik.

Politika Cost

2012-01-16T15:45:00.001+01:00

http://m.origo.hu/dwap/origo/itthon/20120115-rajong-a-magyar-alkotmanyert-egy-skot-ujsag-a-scotland-on.html

Sent from my iPhone

Nádas Péter: A dolgok állása

2012-01-15T23:13:00.002+01:00

Habár a rendszerválás óta eltelt két évtizedben senki nem gondolta volna Európában, hogy a modernizációs ugrás éppen a magyaroknak ne sikerülne, a nagy modernizációs kísérlet harmadik nekifutásra is csődöt mondott. Ami alapos megrázkódtatás. A szovjet birodalom széthullása, a bársonyos forradalmak, a berlini fal leomlása, a véres, s minden bizonnyal a román titkosszolgálat, a Securitate által is ösztönzött román felkelés és a sikeres kerekasztal tárgyalások után a régió népeinek az államszocializmus politikai és gazdasági rendszerétől, a tervgazdaságtól kellett rendezetten megválniuk. Átlépniük a szabad piacgazdaság és a demokratikus politikai önszerveződés (mentalitásában és szellemében egészen másutt járó) rendszerébe. Soha meg nem kísérelt történelmi feladvány, se mintája, se irodalma. A válás mindazonáltal jól sikerült. Az átlépés a szabad piacgazdaságba szintén. Magyarország a legutóbbi húsz év minden látványos eredményével együtt mégis azon a helyen vesztegel, ahová a tizenkilencedik század közepétől a huszadik század elejéig, első modernizációs kísérletével sikerült elérnie. Romsics Ignác kifejezésével élve: félig a periférián. Egzakt méréseik alapján szociológusok sem jutottak más eredményre. A gazdasági felemelkedés társadalmi és kulturális feltételeit vizsgáló Tóth István György (TÁRKI) azt írja, hogy a megvizsgált értékek alapján ma Magyarország ott helyezkedik el a világ értéktérképén, ahol történelme, kulturális öröksége kijelöli a helyét. Jó, rendben. De amikor elemzésével idáig ér, szociológustól szokatlan módon többes szám első személyre vált. Azt írja, hogy értékszerkezetünk a nyugati keresztény kultúra keretei közé illeszkedik, értékválasztásainkból ugyanakkor látható, hogy ennek a kultúrkörnek a szélén, zárt, magába forduló társadalomként működünk. Magyarán mások a modelljeink, mint a döntéseink preferenciái. A többes szám első személyének használatával mintegy önvizsgálat lesz a vizsgálatából. A magyar társadalom zártságát önkéntelenül is a nyitott társadalmakkal, a nyugati kereszténységet a keleti kereszténységgel állítja szembe, mert gondolatban azokat az európai határokat követi, a Karoling birodalom határait, amelyeket Szűcs Jenő valamikor a múlt század hatvanas éveiben „Európa historikus régióinak" nevezett. Szűcs megrajzolta e három régió határait, társadalomtörténeti adottságaik, „modelljeik és szerkezeteik" különbözősége alapján írta le őket. A régió más népeihez hasonlón, a magyarok a transzformációs folyamatban ezen a szigorúan őrzött historikus határon akartak volna átlépni. Eddig ez a művelet kizárólag a szlovéneknek sikerült.
A határátlépési kísérlet kínos és kijózanító kudarca után új korszak ugyan nem következik, mint ahogy sokan félik és remélik, de a korszaknak egy másik, az előzőektől hangsúlyosan elütő szakasza, egy újabb nekifutás biztosan. Most jó nagy csend van. A várakozás, az előkészület és az ijedelem csendje. Minden társadalom különböző hagyományai tartalékából él. Ezek nem másmilyenek, mint az egyén tartalékai; a társadalom is hol ezt a tulajdonságát veszi elő, hol azt teszi félre, ahogy a helyzete megkívánja. A progresszió modelljei a hagyományokban épp úgy előre ki vannak rajzolva, mint ahogy a regresszió szerkezeti mintái is ki vannak jelölve. Körülbelül úgy viszonyulnak egymáshoz, mint ahogy a személyes adottságok a neveltetéshez. A tendenciákat és a mintákat családjaikkal együtt az egyének írják be a kollektív emlékezetbe. Nem feltétlenül a szándékaikkal, hanem az alkatukkal, osztályaik és rétegeik döntési preferenciáival; hol erősítik, hol gyengítik ezt vagy azt a fejlődési tendenciát, ám igen ritkán történik meg, hogy mintát cseréljenek vagy kurzust váltsanak. Akkor sem váltanak, ha egyszerre sokan belátják a váltás szükségességét.
Mégha lett volna is forradalom, mint ahogy 1989-ben nem volt, egy nagy változás után a restauráció mindig menetrend szerint megérkezik, s igen gyakran azt mutatja be, hogy merre nem vezet visszaút.
A regressziót a két évtizedes, egyre vékonyodó, majd az ezredforduló első éveiben megakadt progressziós folyamat indukálta. A magyar társadalom fejlődése most ismét regressziós fázisába lépett. De már a rendszerváltás pillanatában világos volt, hogy milyen lesz a zűr. Kenedi János rögvest le is írta. Vannak ugyan következetes magyar demokraták, tegyük hozzá, meglepően kevesen, de a magyar társadalomnak nincs demokratikus hagyománya, s így a harmadik köztársaság a két historikus adottság, a gondoskodó állam, az államszocialista modell, és a rendi tekintélyuralom, az államkapitalista modell, azaz a Kádár-korszak és a Horthy-korszak hagyományvilága között fog ingázni. Már csak azért is így, mert a demokrácia első tíz évében kivétel nélkül mindenkinek a demokrácia alapozó kurzusnál kellett elkezdenie tanulmányait, s szemmel láthatóan senki nem jutott az alapozással túl messzire. Ezen sorok írója sem. Nem is juthatott. A régió egyetlen országában sem arról volt szó, hogy a népesség megelégelte volna a szovjet diktatúrát, demokráciát akart volna helyette, harcolt volna érte, kidolgozta volna a hatalom megragadásának metódusát, elsöpörte volna a régi rendet, hogy felépítsen egy gondosan megtervezett másikat, egyszóval forradalmat csinált volna, hanem arról, hogy a mérhetetlenül nagy szovjet birodalom, a saját gazdasági és katonai működésképtelenségétől összeomlott, s magával rántotta a régió hiánygazdálkodáshoz, azaz túlélési stratégiákhoz edződött népeit. Mindenféle gazdálkodási terv, új életstratégia vagy új túlélési taktika nélkül maradtak magukra a szabadságukkal. Fejlődésükhöz volt mintájuk, de társadalmaikban nem volt a mintához rendelhető szerkezet, sem élő, sem megtervezett. A demokráciát a régió, mint egyetlen orvosi javallatot elfogadta, de nem értette, hogy mit akarnak tőle az orvosok.
A jólét volt a vonzó, főleg a jólét szimbolikus tárgyai, autó, banán, automata mosógép; azt is jól látta a régió, hogy a hasznos, a fényes, az illatos, a szépen becsomagolt tárgyak végtelen sokfélesége valamiként a demokrácia belső szerkezetével is összefüggésben áll, az emberi jogokkal, az állampolgári jogokkal, de honnan tudhatta volna, hogy jóléte érdekében mit kell tennie, miként kell túllátnia az egyéni érdeken, milyen szervezeteket miként kell létrehoznia, s miként működtetnie. Maga a demokratikus átalakulás úgy zajlott le, hogy a demokrácia felfogása nem vált nyilvános diskurzusok tárgyává. Miként is válhatott volna, ha egyszer majd mindenki a régi túlélési stratégiák jegyében élt és dolgozott. A túlélési stratégia nem arra a társadalomtörténeti szerkezetre vonatkozott, amiben a jólét tárgyait előállítják. A modell és a szerkezet, a döntések és a vágyak nem fedték egymást. Az állampolgárok praktikus életszervezési kérdésekkel voltak elfoglalva, ezekről élénken vitáztak, amiben az volt az újdonság, hogy nyilvánosan tehették. A nyilvánosság varázsa elragadta őket. Legfeljebb az alkotmányozással foglalkozó szakemberek vitatták meg egymás között a különböző lehetséges demokrácia-felfogásokat. A nyilvános viták, sztrájkok, provokációk, blokádok, felvonulások és ellenfelvonulások a túlélési stratégiák jegyében fogantak, s ezért nem megegyezésre, hanem kizárólagos diadalra törtek, teljes lett tőlük a hangzavar és a zűrzavar. Mindig a vita tárgya merült alá a vitákban. De nem volt, akit ne tett volna boldoggá, hogy nincs diktatórikus rendszabályozás. Az új jogszabályokat majd mindenki a régi, a diktatúrában elsajátított módszerekkel kerülte meg vagy hágta át. A rendőrség, az ügyészség és a bíróság is ezt tette vagy szemet hunyt. Úgy nyomoztak, emeltek vagy nem emeltek vádat, úgy ítélkeztek, mintha nem a törvényeknek, hanem a személyes meggyőződésüknek kéne eleget tenniük. A meggyőződés etikáját nem tudták a felelősség etikájától elválasztani és a mai napig nem is tudják. Így került veszélybe előbb a jogbiztonság, majd maga az új demokratikus rend. Diktatúrában a túlélés előfeltétele, hogy megtaláljam a joghézagot. A törvénykövetés nem egyszerűen gyávaság, hanem az életképtelenség jele, ostobaság, nevetség tárgya, sőt stréberség, azaz mások túlélési esélyeinek veszélyeztetése. Tíz év sem telt el, a szabad demokraták egy korrupciós botrányukkal intettek búcsút a saját meghirdetett demokrácia-felfogásuknak, a szocialistáknak nem volt, nem is alakult ki körvonalazható fogalmuk a demokráciáról, legfeljebb megpróbálták a szocialista pártdemokrácia etatizmusát és paternalizmusát átemelni a parlamentáris demokráciába, a fiatal demokraták viszont belátták, hogy rigorózusan racionalista és rigorózusan emberjogi felfogásukkal soha nem fognak választást nyerni, s ha ifjú emberként még kormányra akarnak kerülni, akkor a szavazatmaximálás érdekében véleményt kell cserélniük. Orbán pártelnök tapasztalt német mentora, Otto Graf Lambsdorff, megpróbálta a fiatal demokratákat ettől a személyesen is felette kockázatos lépéstől visszatartani, de kudarcot vallott.
Az elmúlt két évtizedben a magyar társadalom nem tudott stabil demokráciát teremteni, mindazonáltal egyik korábbi antidemokratikus hagyománya mellett sem tudott jó szívvel dönteni. Sem a második világháborút megelőző feudális és kapitalista érdekszövetség rendőrségi és csendőrségi eszközökkel fenntartott parlamentáris tekintélyuralma, a horthyzmus protekcionista hagyománya, sem az állami gondoskodás titkosszolgálati tevékenységgel gyámolított kommunista, majd szocialista diktatúrája, a kádárizmus államszocialista hagyománya mellett, habár mentális és szellemi formáikat, közigazgatási módszereiket előszeretettel használta, s a mai napig használja. Mindkét rezsimnek megvan a maga historikus logikája a magyar történelemben, ami persze egyik rezsimet sem menti, csupán magyarázza. Különös elegy, ami e két híven követett és dühödten támadott, úgyszólván egyszerre többféle történelemhamisításnak kitett hagyomány küzdelméből mára végül is a magyar demokrácia címszava alatt létrejött. Ha színjátékként szemléljük a történteket, s olykor nem is lehet másként nézni, akkor úgy tűnik mintha tízmillió városi proletár, urasági cseléd, béres, zsellér, kispolgár, kishivatalnok és kisparaszt lánya, fia, unokája és dédunokája egy olyan bohózatot játszana, amelyben kizárólag a dzsentri vagy a mágnás szerepét osztották ki rá.
Mintha több évszázad parasztmozgalmai, másfél évszázad emancipációs mozgalmai, munkásmozgalmai és nőmozgalmai merültek volna teljes feledésbe. Mintha a magyar népesség az államszocializmussal együtt mentalitása eredeti mintáit, reflexiós rendszerét, életvezetési modelljeit veszítette volna el, azaz saját szocializációs mintáinak nem lenne többé a tudatában, s ezért kéne a lehető legnyersebb, akár animális indulati modelleket követnie. Mintha elvesztegetett volna valamit, a saját individuális múltját, amiért külön haragudna, de nem önmagára, hanem másokra. A demokratikus változást követő első esztendőkben a született arisztokrácia tagjai is visszatértek a színpadra. A honi ismeretlenségből léptek elő fényes neveikkel, netán külföldről érkeztek, hogy a társadalom élére álljanak, és a saját neveltetési mintáik jegyében reprezentálják a magyar államiság hagyományait. De bármilyen mentalitással vagy a mentalitásoknak bármilyen zavarával érkeztek, csakhamar belátták, hogy ebben a színjátékban, amelyben a szereplők többsége úgy tartja a legyezőt, mintha fakanalat tartana, nincsen mit keresniük. Nagybirtokaik és kastélyaik nélkül amúgy is színes buborék a múltjuk és a neveltetésük. Épp úgy, ahogy tulajdon és tulajdonosi öntudat nélkül polgárság sincs. A kisparaszti vagy középparaszti gazdálkodáshoz nem csak jó föld kell, hanem állat, szerszám és a talajismerettől a meteorológiáig terjedő, az adott táj jellegének megfelelő szakismeret. A proletár léthez szaktudás és szervezettség, a hivatalnoki léthez átlátható hivatali logisztika. Erről külön, később.
Az új magyar demokráciának egy olyan tagolatlan népesség lett az egyetlen auktora, amelynek nem volt többé sok köze saját társadalma hagyományos szerkezetéhez, mondhatni semmiféle hagyományos társadalomszerkezethez, s így a személyének a saját leszármazásának tudatához és öntudatához sem. Ezen a színpadon nem volt többé paraszt, nem volt többé városi proletár, nem volt többé birtokos nemes, vagyonos polgár pedig egyáltalán nem volt. Az új magyar demokráciának nem volt közigazgatásban jártas, elméletileg felkészült politikai elitje. Nemhogy kettő, három, egyetlen kormányképes garnitúra nem jött ki belőle. A humán értelmiség legjobbjait és leghangosabbjait már a nevezetes kerekasztal tárgyalások előtt, a transzformációs folyamat legelső pillanatában elcsábították az újjáalakuló vagy vadonatúj pártok, hogy néhány év múltán pártharcokban merítsék ki, vagy éppen korrupciós botrányokba keverve tegyék tönkre őket. Mi több, a legjobbak vagy a leghangosabbak szellemi kapacitása sem volt elég a feladathoz, amit el kellett volna végezniük. Egyedül a szocialistáknak volt államszervezési és közigazgatási gyakorlatuk, ezt azonban mentalitásukkal együtt nyilvánvalóan a diktatúrából hozták. Ami annyira volt elegendő, hogy kormányzati ciklusaik idejére, legalább az üzemmenetet biztosítsák a régire emlékeztető alapjáraton. Minden bizonnyal ezért, nem másért kaptak két egymást követő választási periódusra bizalmat.
A szovjet diktatúra a maga negyven éve alatt túl messzire ment a társadalom szétverésében és a személyek átformálásában. A társadalom hagyományos szerkezete, megannyi értelmes részlete és funkciója, húsz év alatt persze nem reorganizálható. Magam is tanú vagyok rá, hogy 1956 volt az utolsó historikus pillanat, amikor a magyar társadalom a saját organikus szerkezeti elvei és modelljei szerint reorganizálható lett volna még, s meg is indult egy értelmes reorganizáció útján. Még volt városi proletárság, még saját kerületeiben, saját városrészeiben lakott, a nincstelen földmunkások tömege még elkülönült a kisparasztok tömegétől és a középbirtokosok rétegétől, s ezek mind a saját szaktudásuk és népmozgalmaik rendszerében éltek. Nem akartak termelőszövetkezetet, a második világháborút követő földosztás mellett akartak megmaradni, s ezért nem akartak nagybirtokot vagy egyházi birtokot sem. Mint ahogy a munkástanácsok is a munkás önigazgatás elve mellett álltak, egy csaknem száz éves munkásmozgalom tradícióiban, s a nagyüzemeket nem kívánták egykori tulajdonosaiknak visszaadni. A középüzemet és a kisüzemet igen. Miként a parasztok a középbirtokot és a kisbirtokot. Moszkvában nem sok szavazaton múlott, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov Ausztriához hasonlóan a magyarokat is elengedje a maga bizánci, azaz keleti keresztény rendszeréből, abból a harmadik historikus régióból, amibe az ország egyszerűen nem illett bele. Minderről ma már csupán azért érdemes beszélni, hogy lássuk, a legújabb társadalmi transzformációnak milyen nehézségekkel kell megküzdenie, miként hányódik a progresszió és a regresszió erői között, s ne csodálkozzunk azon sem, hogy a társadalomkutatók kulturális értéktérképein ma Bulgáriához, Moldvához, Ukrajnához vagy Oroszországhoz áll közelebb, mint a szomszédos Szlovéniához. A magyar adatok a „nyugati tömb" peremén elhelyezkedő cseh és szlovák adatoktól is távol állnak. Az európai integráció bonyolultabb folyamatnak ígérkezik, mint ahogy sokan remélték és remélik.
*
Ha csak regényíróként, benyomásaimra hagyatkozva látnám úgy, hogy az organikus társadalomszerkezetért folytatott küzdelem mégsem reménytelen, akkor fikcióként vagy illúzióként lehetne lesöpörni az asztalról a véleményemet. A folyamatot a társadalomkutatók sem ítélik reménytelennek. Az elmúlt két évtizedben, a magyar társadalomban létrejött egyfajta új osztályszerkezet és rétegszerkezet., Kolosi Tamás és Tóth István György kutatásaikra támaszkodva azt írják, hogy kialakult egy korábbinál sokkal konzisztensebb, elsősorban választott életstílusa által differenciált, de ma még mindig viszonylag kis létszámú középosztály, az egyre erősebben differenciált elitben és a felső középosztályban pedig meghatározó szerephez jutottak a nagy- és középvállalkozók (létrejött egy számosságában kicsi, de vagyonát illetőn koncentrált nagytőkés osztály), s ugyancsak nőtt a belső szórás a deprivált rétegen belül, azaz azok között, akik a társadalom szélére sodródva élnek. Ami nem jelenti azt, hogy belső szerkezetével a magyar társadalom már követni tudná a saját modelljeit. Még mindig nincs organikus összhang a szerkezeti realitás és a modell között. Mindezzel elégedetlennek lehet lenni, de együtt kell élni a tudattal, hogy a társadalomszerkezet reorganizációja igen időigényes, s így a regressziós fázisok sem elkerülhetők.
Húsz éven át úgy tűnt, mintha az önmagával végsőkig elégedetlen magyar társadalmat a külső környezete nem engedte volna hozzá a kívánatos regresszióhoz, a szomszédai, a katonai szövetség, az unió. Ebben van némi igazság. Józanságra intették, az európai integráció jegyében szigorú feltételeket szabtak, bizonyos demokratikus alapszabályok betartására, jogharmonizációra kötelezték. A regresszív erők visszafogásában ennél mégis jelentékenyebb szerepet játszott a magyar társadalom egy másik fontos adottsága. A magyar adminisztrációt, közigazgatást, jogalkotást, egészségügyet, közlekedést és oktatást eredetileg az osztrák-magyar monarchia logisztikai rendszere szerint szervezték meg, s ez a rendezőelv minden bizánci jellegű, későbbi átalakítás ellenére, a rendszerváltás idején még mindig működött az intézmények monarchikus székházaiban. Azt lehetne mondani, hogy ebben a pillanatban már nem a rendszer tartotta fenn e székházakat, hanem a székházak nem engedték szétesni a rendszert. Az államigazgatás monarchikus szerkezete nem csak a fasiszta, a kommunista és a szocialista diktatúrát vészelte át, hanem az új magyar demokráciában is maradt még mintegy tíz zavaros életéve. Nem több. Miután az egyik neoliberális párt, a Fiatal Demokraták Szövetsége, 1997-ben Graf Lambsdorff minden atyai igyekvése ellenére véleményt cserélt és a nemzeti konzervatív mozgalom élére állt, a másik neoliberális párt, a Szabad Demokraták Szövetsége pedig szinte ugyanakkor betagozódott a szocialista pártkorrupció kádárista gépezetébe, nem maradt párt, amely a közjó érdekében megfékezhette volna az állami gondoskodásra vagy a tekintélyuralomra vonatkozó vágyálmok mentális és szellemi kilengéseit, vagy megakadályozhatta volna ezeknek a regresszív tendenciáknak megfelelő közigazgatási agyrémek megvalósítását. Nem a külvilág, nem bűnös idegen hatalmak, hanem maguk a magyar pártok verték szét a közigazgatást. Ezen kivétel nélkül, valamennyi párt erősen dolgozott. Horn Gyula szocialista miniszterelnököt például alig tudta megfékezni az adminisztráció, amikor en bloc ingyenessé akarta tenni a nyugdíjasok repülőutazásait. Az új magyar demokráciában az egymást követő miniszterelnökök kifordították logikájából az állami életet. Döntéseikben nem az állami adminisztráció előrejelzéseit és kalkulációit követték, hanem fordítva, arra kényszerítették az állami adminisztrációt, hogy folyamatosan helyet szorítson improvizációiknak. Horn miniszterelnök például egy szép napon igen ingerülten arról szónokolt, hogy Magyarországon túl sok a filozófus, az egyetemeken vissza kell fogni a képzésüket, amit bizonyosan úgy értett, hogy túl sokan okoskodnak, túl sokan szólnak bele az ő dolgába. A nyugdíjasok vonatjegyét a szavazatmaximálási láz keretében azért még ingyenessé tette. Ami egy tekintélyuralmi rendszernek és három diktatúrának nem sikerült, sikerült az új magyar demokráciának. Szétverte az állami adminisztráció logisztikai rendszerét, hogy pártok köré szerveződött, egymással ellenségesen szembenálló korrupciós szervezeteinek kezére adja. Ami egy bohózat nézőinek értelmetlen, s ezért felszabadultan nevetnek mindazon, amit a színpadon látnak, nem feltétlenül értelmetlen és nevetséges a bohózat szereplőinek. A Magyar Államvasutak természetesen nem Horn miniszterelnök nyugdíjasokat érintő rendelkezése miatt lett mára európai unikát, azaz minden tekintetben alkalmatlan a szállításra, hanem azért, mert széthordták a vagyonát, s hogy ezt megtehessék, előbb a döntés és az ellenőrzés apparátusát kellett a nyakkendős uraknak szétverniük. Emblematikus jelenségnek tekinthető, hogy nincs magyar utas, akinek valamilyen okból ne járna valamilyen utazási kedvezmény. Úgymond mindenki részesülhet az élvezetből, hogy lerohadt, kívül és belül mocskos, száz éves vágányokon és váltókon zötykölődő, kizárólag késéssel közlekedő vonatokon utazzon mosdatlan kalauzok társaságában, habár a Magyar Államvasutak ténylegesen szétszedett vagyonából ténylegesen igen kevesek részesültek.
Az is a helyzetképhez tartozik, hogy az eltelt húsz évben a külső környezet figyelmeztetései csillapító, visszafogó erőként hatottak ugyan a regresszió erőire, de ezek a tárgyias figyelmeztetések folyamatosan ébren tartották a saját historikus struktúráitól, osztályöntudatától, s így a realitásérzékétől megfosztott népesség irritáltságát. Az idegen hatalom, vagy akár az idegen befolyás utálata ugyanakkor nem a regressziós erők, hanem a magyar progresszió elidegeníthetetlen hagyománya. Százötven évig a török szultán, háromszáz évig az osztrák császár uralmát, néhány kemény hónapon át a magyar nyilasokkal megterhelt német megszállást, negyven éven át a szovjet diktatúrát kellett a magyar progressziónak professzionálisan utálnia. A magyar politikai progresszióban az idegen uralom utálata nem önmagában állt, nem nyers emócióként, hanem szervezett mozgalmakhoz, parasztmozgalmakhoz, munkásmozgalmakhoz, szakszervezeti mozgalmakhoz, emancipációs mozgalmakhoz, ellenállási mozgalmakhoz, a szociáldemokrata mozgalmak különböző szárnyaihoz és frakcióihoz, a kommunista mozgalomhoz, az illegalitáshoz, az összeesküvéshez, a reformmozgalmakhoz, a szabadságharchoz, a függetlenségi háborúkhoz kapcsolódott. Mára e mozgalmak utolsó emlékmorzsáit is törölte a köztudat, nem tud velük mit kezdeni. Historikus alakulataiban a magyar társadalom nem ismeri fel mai önmagát. Már csak azért sem, mert utálat és utálkozás, a mindennel és mindenkivel szemben táplált dac, ignorancia és ellenállás, nem csupán a politikai progresszió, hanem a vidék szellemének is fontos indulati eleme, s így része annak a jórészt titkos háborúnak, amit mintegy százötven éve a vidék folytatott és folytat a város ellen az egész európai régióban. A szerb filozófus, Radomir Konstantinović „A vidék filozófiája” című művében ezt a regionális jelenséget a törzsi társadalom agóniájaként írja le. A két hagyományos ellenállási tendencia, a politikai progresszió ellenállási hagyománya és a törzsi regresszió körkörös védelemre berendezkedett túlélési stratégiája kellemetlen következményekkel talált egymásra az új magyar demokráciában.
A magyar társadalomnak a legkülönbözőbb szinteken szüksége van az irritációra. Irritáltságra épül a méltatlankodás, az elégedetlenkedés, a panasz és a fenekedés kultúrája, amivel a monarchiában már az osztrák hivatalnokok is keményen megütköztek, de akár nevetségesnek találták, akár felbőszültek rajta, nem tudtak vele mit kezdeni. Valójában nincs kormányzat, amellyel a magyar népesség ki ne jönne, s ezért olyan kormányzat sincs, amelyet ne utálna, ne fúrna meg, ne kezdene ki, titkos túlélési mozgalmaival ne szedne szét, ne tenne működésképtelenné. Az elnyomás évszázadaiban a destrukció olyan kollektív tulajdonsággá lett, amit tényleg elég körülményes lenne logikai és államszervezési elvekkel követni. A túlélési ösztön működésének anarchiája szervezi. Ebben az anarchiában a társadalom valóságos belső szerkezete és követni kívánt mintái, ideái és ideáljai tartósan nem felelnek meg egymásnak, s ezért a túlélési ösztön folyamatosan felülírja az ésszerű életszervezési elveket, amit a társadalmi tudat egyszerűen nem regisztrál. Az anarchiáért viselt felelősségét a magyar politikai gondolkodás pártállásra való tekintet nélkül ruházza át külső környezetére, következetesen ignorálja az ösztön működésének pusztító realitását. A túlélés érdekében külhoni vagy hazai érdekszövetségek által osztogatott pivilégiumokat kell hajkurásznia, bűnbakot keresnie, szerencsében bíznia, idegen hatalmaknak hízelegnie, saját népének udvarolnia, a mindenkori áldozat és a mártír szerepében tetszelegnie. Ami persze minden egyes elemében színház. Színház, amit az előadás sikere érdekében először a szereplőknek kell elfogadniuk. Ma például a nemzeti konzervatívoknak és a magyar egyházaknak közösen kell elhinniük, hogy a szegények folyamatos és közös kifosztását, a kisebbségek megalázását, vagy akár a legnyersebb rasszizmust, a keresztényi szeretet elvein meg lehet alapozni. Áldásként elég hozzá egy pápai audiencia. Vagy a szocialistáknak el kell hinniük, hogy az államkasszából olyan pénzeket is bőségesen szét lehet osztani, amelyeket még senki nem keresett meg és nem is fog megkeresni, egyszóval pumpra lehet élni. Csillagászati államadósságokat felhalmozni, hiszen a németek, a franciák és az amerikaiak szintén így teszik. Elégedetlenségükben előbb az egyének feledkeznek meg azokról a nagyságrendi különbségekről, amelyek az egyes európai régiókat és azon belül a társadalmi osztályokat ténylegesen elválasztják egymástól, a szavazatmaximálással foglalkozó politikusok a maguk túlélési ösztönével pedig mennek az ostobák után, ígérgetnek és osztogatnak, míg aztán Sólyom államelnök hangosan ki nem jelenti, hogy a Magyarország a középhatalmak közé tartozik. Amivel megerősíti azokat, akik régóta azon fáradoznak, hogy Magyarország visszaszerezze azt a pozíciót, ami historikusan megilletné, amennyiben a trianoni békeszerződés 90 évvel ezelőtt nem vette volna el tőle területének kétharmadát. A reflektálatlan túlélési ösztön Nagy-Magyarországot akar. Még csak nem is az első világháború előtti Magyar Királyság területét, hanem a középkorit. Hiszen az tényleg még nagyobb volt. Mégha a magyar hadseregnek mindössze két olyan repülője is van, amivel fel tudna szállni. A nagyság vágya a túlélési kultúrában nem a minőségre, hanem a kiterjedésre, a tömegre, a mennyiségre, az előjogok erejére vonatkozik.
De bármi volt is a színházi előadás témája az elmúlt két évtizedben, ténylegesen nem csak a külső környezet, nem is csak a közigazgatás monarchikus bázisának működése, hanem leginkább saját modernizációs törekvései nem engedték hozzá e két veszélyesen regresszív hagyományához a magyar társadalmat; mély vonzalma a legmodernebb technikákhoz, jogos félelme, hogy egy zárt társadalom keretében, teljes izolációban nem jut hozzá a legújabb technológiákhoz, az alapos félelem, hogy historikus regresszióval harmadik nekifutásra sem fog sikerülni a modernizáció. Ezt az immár több évszázados vonzalmát és a modernizáció kudarcától való félelmét a magyar társadalom nyilvánosan nem vallhatja be. Korábban felhalmozott tévedéseit, hibáit, mulasztásait és bűneit kéne nyilvánossá tennie. Fedésben akarja tartani. Ezzel a szándékkal tetézi másfél száz éve ápolt illuzionizmusát és a hozzá tartozó amnéziát. Inkább harsány színjátékot játszani. Alapos oka van rá, hogy holnap se lássa be, azaz minden hangzatos változtatási szólam ellenére, nagy csendesen azon munkálkodjék, hogy minden maradjon a régiben. A túlélési ösztön anarchiáját legalább ismeri.
A hátunk mögött tudott harmadik modernizációs kísérlet első fázisában (amely a 2010-es választásokkal de facto lezárult), bármely párt volt kormányon vagy működött egy másik párttal koalícióban, tevékenységüket egységesen a gondoskodó állam elve dominálta. Természetesen egyik esetben sem klasszikus gondoskodásról, caritasról vagy providentiáról volt szó, hanem privilégiumok osztogatásáról és a pártok körül csoportosuló klientúra kiszolgálásáról. Ami azzal járt, hogy az államháztartás égetően szükséges reformjába egyik kormány sem ment bele. A tekintélyelvű kormányzást eddig azonban egyik párt sem kockáztatta meg. Még túl közel volt a diktatúra. A szabad demokraták, akik korábban a diktatúra demokratikus ellenzékeként, személyenként is hajlamosak voltak rá, hogy mindig mindent mindenkinél jobban tudjanak, még verbális tekintélyszervezési kísérleteikkel is több ellenfelet szereztek maguknak, mint barátot. A szocialistákat még az erőteljesebb kormányzástól is visszatartotta a gyalázatos állampárti múltjuk. A fiatal demokraták a nemzeti konzervatív fordulat után viszont gyorsan felfedezték, hogy milyen eszközökkel kell a tekintélyuralmi kormányzás szükségességéről, azaz a túlélési ösztön anarchiájának anarchikus megfékezéséről meggyőzniük a népesség nagyobbik felét. Jóval kormányra kerülésük előtt figyelembe kellett venniük, hogy a magyar népesség milyen évszázados ellenállási tapasztalattal rendelkezik, s miként fogja megkerülni vagy semlegesíteni a néki nem tetsző kormányzati intézkedéseket. Megtette a törökkel, megtette az osztrákkal, megtette az orosszal és magyar kollaboránsaikkal szemben, s akkor miért ne tenné meg saját választottjaival szemben. Meg fogja tenni. Orbán miniszterelnök kormányzási taktikája e karakterisztikus kettősség felismerésének jegyében áll, erre a felismerésre épül. Ugyanazokkal áll szemben, akiket képvisel, mert akiket képvisel, azok szintén mindennel és mindenkivel szemben állnak.
Orbán miniszterelnök első kormányzása idején, 1998 és 2002 között még azt lehetett volna gondolni, hogy a kettős látás, a kettős mérce, belpolitikai és külpolitikai megnyilvánulásainak ellentétessége, kettős nyelvhasználata erős alkati impulzivitásának és ebből következő rögtönzéseinek köszönhető. Második kormányzásának első éve után már jobban látható, hogy éppen az átgondolt kettősség adja a politikai erejét. A dupla fenekű gondolkodás, a kettős mérce és a kétnyelvűség tudatos használata a legszemélyesebb politikai felfedezése. Azt ismerte fel magában, amit tőle megkívánnak, s készségesen teljesíti, hogy megszerezze magának, amit ő kíván. Nem ösztönös ráérzés, hanem egy valódi felismerés, amivel tévelygő ifjúkora múltán saját pályafutását szabta ki. A magyar népesség szemében a tekintélyuralom mindig a privilégiumok mértéke szerint elfogadhatatlan vagy elfogadható. Orbán miniszterelnök biztonságát ez a tudás adja, s ennek a felismerésnek a jegyében függetleníti magát a hazai és a külföldi kritikáktól, holott saját korai pályafutása éppen ennek a hagyományos kettősségnek volt az élő kritikája. Ifjan még rigorózusan, bántón törekedett az egyértelműségre. Logikai gépfegyverropogásként hatottak a beszédei. Felfogása és gondolkodása az átlagosnál jóval gyorsabb, enyhén beszédhibás, hadar, mint aki nehezen követi önmaga sebességét. Ez nem a gondolkodás, hanem inkább a helyzetfelismerés sebessége. Orbán miniszterelnök ma olyan ember, aki azt állítja magáról, hogy ő még soha nem hazudott. Amivel elvileg mindenki ajkán elnéző mosolyt fakaszthatna. A kettős látás, a kettős beszéd historikus és szociális mértékegysége szerint, mindazzal, ami választóival oly mélyen, a cinkosság erejével összefűzi, ez azonban még igaz is. Helyesen ismeri fel a helyzetét. Nem az egyik véleménye igaz, és nem a másik, ezt jól tudják róla a választói, hanem együtt mind a kettő, akár együtt valamennyi. Ha valami olyasmit talál mondani, ami nem tetszik a választóinak, akkor is biztosak lehetnek, hogy ezt is az érdekükben mondta, s majd holnap mondja a másikat. Egy dologról akár ezer véleménye van. Ezek valamennyien arra vannak hivatva, hogy a külvilág előtt rejtve tartsa valódi céljait, ami választóinak felette kedves és ismerős.
Az állami gondoskodás elvének tüntető dominanciája a rendszerváltást követő másfél évtizedben arra szolgált, hogy a gondoskodás díszletében, elszigetelt egyének és pártpolitikai érdekcsoportok javára, azaz a közjó terhére lehessen végrehajtani a privatizációt. Tervgazdaságból, amelyben senki nem tulajdonol, de elvileg mindenki tulajdonos, csak valakik rovására lehet átlépni a piacgazdaságba. Még nem tudjuk, kik lesznek ezek a valakik, de lesznek, akik lesznek. Az első demokratikusan megválasztott magyar kormány ennek az anarchikus elvnek az érdekében még a jól működő termelőszövetkezeteket is szétverte. A vidéki lakósság mintegy egyharmadát azonnal nincstelenné tette. Elsősorban a cigány népességet; lélekszámukat akkoriban közel hatszázezerre becsülték, ami az össznépesség 6 százaléka. Erdőmunkásként, mezőgazdasági munkásként, napszámosként dolgoztak a termelőszövetkezetekben, illetve a termelőszövetkezetek melléküzemágaiban szakmunkásként. Ezek az üzemek a nem legalizálható árnyékgazdaság fedőszerveiként működtek. Olyan dolgokkal látták el a társadalmat, amelyek hiányoztak a működéshez. A magyar társadalom távlati érdeke volt hát, hogy a privatizációt bármiként, azonnal, akár a józan ész rovására végrehajtsa. Hiszen a kádárizmus utolsó évtizede éppen arról szólt, hogy a legális magántulajdon hiánya útját állja a modernizáció organikus folyamatának.
Az első demokratikus magyar kormány, amely a 19. századi szabadságeszmék letéteményesének tudta önmagát, a privatizációval azonnal utat nyitott az immár kétszer megszakadt magyar modernizációnak. Látta mit akar, de nem vette figyelembe, hogy mi mindent örökölt a diktatúrától. Az árnyékgazdaságot és a fekete gazdaságot örökölte, s ebben a keretben egyszer már lezajlott egy titkos privatizáció, habár a kádárista törvényalkotás a pro forma végrehajtott privatizációt nem engedte de jure érvényesülni. Úgymond nem engedte örökletessé tenni a termelőszövetkezetek keretében működő üzemek nyereségén megalapozott helyi kiskirályságokat, amivel a vidéki lakósság vállalkozói lendülettel megáldott rétege elvileg beléphetett volna a vagyonos polgári létbe. A termelőszövetkezetek legális befektetéseit a kádári adminisztráció szigorúan korlátozta, nem akarta, hogy a szövetkezeti tulajdon az állami tulajdon fejére nőjön, s ezzel a tényleges pénzmozgásokat illegalitásba kényszerítette. A titkos ügyletek résztvevőit jórészt visszalökte a szabályozott pénzforgalmat megelőző cserekereskedelembe. A szerződéses viszonyokat szóbeli megállapodásokkal helyettesítette, a titkos ügyletek résztvevőit mintegy eltiltotta az írásbeliségtől és a banki ügyletektől. Erről mindenki tudott, a második gazdaság áldásaiból és anomáliáiból majd mindenki részesült, de alig valaki beszélt róla hangosan. Úgymond mindenkinek érdekében állt a hallgatás, hogy fenn lehessen tartani az áldatlan helyzetet. Az adott szó és a számla hosszú évtizedekre el is veszítette érvényességét az üzleti érintkezésben. Az illegálisan adott szó megszegésének ügyét nem lehetett bíróság elé citálni, ma sem lehet, robbantani kell vagy ölni érte. A szocializmus negyven éve után magyar nyelven így aztán nem volt praktikus különbség az igen és nem között. A kettős nyelvhasználat lett az uralkodó, olyan nemet kellett mondani, ami azért igen is lehet, vagy fordítva. A számlának például kifejezetten negatív értelme lett. Ha valaki számlát kér, hiányol, követel, akkor gesztusa a mai napig azt jelenti, hogy az adóhatóság titkos ellenőre vagy olyan gonosz ember, aki nem vesz részt a lopás és csalás törzsileg vagy nemzetségileg igazságos és erkölcsös műveletében, s ezért ki kell közösíteni.
A társadalom a rendszerváltás pillanatában ki volt éhezve a legális tulajdonlásra, habár nem volt felkészítve sem az igenek és a nemek kimondásának kötelezettségére, hiszen túlélése érdekében hagyományosan is a kettős nyelvhasználatot, a kettős mércét kultiválta; a birtoklás, a befektetés, a számlázás, az adófizetés vagy akár a magántulajdon ápolásának és gyarapításának felelősségére sem volt felkészítve. A modellnek, amit követni akart, nem felelt meg a szerkezet, amelyben élt és igen virulensen működött.
Privatizáció nélkül, történjék bármiként, a modernizációs hagyomány újrafelvétele, maga a progresszió sem lett volna többé lehetséges. Az egymást követő kormányok úgy döntöttek, folytatják a modernizációs hagyományt, hogy a magyarok belátható időn belül a nagy ipari társadalmak egyenrangú partnerei lehessenek, s éppen ezért döntöttek a diktatúra struktúráinak megőrzése mellett. Már csak azért is az árnyékgazdaság, a második gazdaság és a fekete gazdaság szerkezetére és vezető személyiségeire építettek, mert mást vagy másokat nem ismertek, akinek lett volna ilyen kompetenciája. Orbán miniszterelnök ennek a stratégiai döntésnek az értelmét ifjú pártelnökként évekig nem fogta föl, illetve a hozzá kapcsolt kettős nyelvhasználatot, a kettős mércét és a dupla fenekű gondolkodást erkölcsileg nem tartotta elfogadhatónak. Elvileg persze lehetséges lett volna olyan privatizáció, amely a republikánus értelemben vett közjónak ad primátust, ehhez azonban a szereplőknek a demokrácia játékszabályait kellett volna legalább részlegesen ismerniük, magukkal és másokkal betartatniuk. Honnan ismerhették volna. Nem emlékszem olyan politikai csoportosulásra, amelyik ezt a lehetőséget, azaz az átláthatóságot és az ellenőrzöttséget, a kötelességek és a jogok, az ár és a szolgáltatás arányossági elveit ténylegesen felkínálta volna a társadalomnak. Erős államot kellett volna felkínálnia.
Orbán miniszterelnök pártja, a Fiatal Demokraták Szövetsége legelsőként keveredett korrupciós botrányba. Később a Szabad Demokraták Szövetsége egyenesen azzal veszítette el csaknem teljes választói bázisát, hogy korrupciós botrányának átláthatóvá tételét még a botrány kirobbanása után, mintegy jóvátételként sem kínálta fel. Hivatalukban hagyta a korrupcióért felelős tisztségviselőket. Amikor megkérdeztem a párt egyik elnökségi tagját, kollegámat, Eörsi Istvánt, a költőt, hogy miért nem tették meg a politikailag elkerülhetetlent, azt válaszolta, hogy csak így tudták elkerülni, hogy a párt vezetése annak a pártvezérnek a kezébe csússzon át, aki addigra már összelopott magának egy nagybirtokot, s ebben a szenvedelmében nem is leállítható. Minden új vagy újra alakuló párt, az első pillanattól kezdve homályt akart, zavarosban akart halászni, máshogy nem gyarapodhatott. Azok a pártemberek, akik erkölcsi finnyásságuk miatt elhagyták a korrupcióba rohadt pártokat, még véletlenül sem osztották meg hangosan a tudásukat. Ha akadt volna egyetlen kivétel a harmadik Magyar Köztársaságot megalapozó pártok között, akkor azzal kellett volna a többi közül kitűnnie, hogy adni akar a közjónak és nem kapni vagy elvenni tőle. A tulajdonlás vágya a diktatúra negyven éve alatt oly nagyra nőtt, hogy még a keresztény egyházak, illetve a zsidó hitközség is csak kapni akart, kapni, adni nem, egy fillért sem, senkinek.
A kapitalista gazdálkodás hagyománya mindazonáltal nem volt ismeretlen. Ugyanaz volt a gond vele, mint a demokrácia felfogásával. A szocialista tervgazdaság reformkísérleteivel és a feketegazdaság megerősödésének folyamatával párhuzamosan, a múlt század hetvenes éveinek végére a magyar társadalom ténylegesen elfelejtette a magyar kapitalizmus korábbi anomáliát, ahogy elfelejtette a saját munkásmozgalmait és a saját parasztmozgalmait. Azonnal visszaütött az amnéziája. Egy olyan magasan fejlett szociális piacgazdaság modelljéhez kezdett vonzódni, amelyet nem ismert, s amelynek korábbi állapotaira, születésének és fejlődésének körülményeire és feltételeire nem akart emlékezni. Illúziót akart realitás helyett. Illegalitásban tenyésző árnyékgazdaságával a varsói szerződés tagállamai közül Magyarország került ugyan a legközelebb a kapitalista gazdálkodáshoz, de nem a rendezetthez, nem a szociális piacgazdasághoz, amely az egoizmus tébolyult kapitalista excesszusait törvényekkel és a demokratikus hatalommegosztás intézményeivel regulálja, hanem a rendezetlenhez, a törvénytelenhez, amely inkább a családi, a nemzetségi és a törzsi egoizmust ápolja, titkos megállapodásokban, cserekereskedésben járatos, az írásosságot úgy kerüli, mint ördög a tömjént, a jogot csupán a joghézag felől ismeri, s ennek megfelelően az érdekérvényesítést inkább a tekintélyuralmi társadalomszervezés elképzeléseihez igazítja, közel sem a magyar progresszióhoz, hanem a vidék törzsi és nemzetségi szelleméhez. Mintegy híven őrzi az urasági cselédeket, a béreseket, a dzsentriket, a napszámosokat, a kisparasztokat és az arisztokráciát mélyen összefűző patriarchális szellemet. Radomir Konstantinović fogalmával élve, őrzi a vidék szellemét. Nem szereti az egyeduralmat, de a legközelebbi úr hűséges szolgálatával kis biztonságot vásárol magának az önkényuralomban. Nem tör nagyra, az univerzalitást még a templomában sem kedveli, békésen megmarad a családi, nemzetségi kötelékben. Az individualizmust ennek megfelelően mélyen nem érti, megveti. Immár városban lakik, a városok legdrágább negyedeibe költözik, de gyűlöli a városiasságot. Álló nap arra a lepusztított vidékre vágyik vissza, amelynek megvetően hátat fordított és ő maga segédkezett az elpusztításában. Gyenge államot kíván, hogy az adófizető közösség, s így akár a saját rovására háboríthatatlanul érvényesíthesse a családi, a törzsi és a nemzetségi érdeket, amit a városba is magával vitt. Mindenki ellensége, aki ebben nem szolgálja, s ha szolgálja, akkor azonnal barátja, de csak a szolgálat fejében, a szolgálat idejére. Ebben a kérdésben az amerikai egyetemeken képzett neoliberálisoktól kezdve, az angol és francia egyetemeken képzett nemzeti konzervatívokig teljes konszenzus uralkodott és uralkodik. Gyenge államot kívánnak. Olyan gyenge államot, amely kizárólag őket, a családjukat, a törzsüket, a nemzetségüket, a pártjukat szolgálja azokkal a javakkal, amelyeket másoktól vettek el. A privatizációt egy halálosan gyenge, korrekcióra vagy ellenőrzésre immár képtelen állam kebelében, törzsi, nemzetségi alapon, a vidék szellemében vezényelték le a pártok. Közösen akartak gyenge államot. Másként a közjó terhére elkövetett sokoldalú szabad rablás és önkény sem lett volna elképzelhető.
Amikor a privatizációs folyamat még valamivel az ezredforduló előtt lezárult, egy szép napon arra ébredtünk, hogy nyíltan kitört az országban a bandaháború, világos nappal rabolni lehet, nyílt utcán ölni és robbantani. Persze nem mindent lehet és főleg nem mindenkinek. Kizárólag a merénylet, a bérgyilkosság, a zsarolás, a vesztegetés, a milliós vagy milliárdos nagyságrenden felül elkövetett sikkasztás maradt büntetlenül. A pártok számára a nagy biztonsági kockázattal együtt, még második lépésben, a következő évtizedben is értelmesebbnek tűnt az állami gondoskodás színházi díszletei között működtetni a saját lábára álló piacgazdaságot. A piacgazdaság megteremtésének ez volt az ára. Nem mennék bele abba vitába, hogy vajon nem volt-e túl nagy ár.
Politikai regresszióval, a középosztály lecsúszásával és a gazdaság tartós stagnálásával fizetünk meg érte. A felső középosztály és az elit viszont felemelkedett és megerősödött. 13 százalékuk a jómódú vidékiek közül emelkedett ki. Nem véletlenül. A fizetség fejében, az állami gondoskodás díszletének takarásában, városban és vidéken, még tíz évig használni lehetett az árnyékgazdaság illegális kapcsolati hálóját, amely a rendőrségig, az ügyészségig, a bíróságokig elért, szervezetté lehetett tenni, az új érdekcsoportok javára intézményesíteni a sikkasztást, a vesztegetést, a korrupciót, s így akár legálisan beépíteni az állam életébe az immár az ország határain is átnyúló gazdasági bűnözést. Akár tudták, akár nem, valójában azt az illegalitást tették így a legális állami élet részévé a pártok, amely a diktatúra éveiben alapjáraton, de mégis csak működésben tartotta a gazdaságot, bizonyos jólétet biztosított, vagy legalábbis kiemelte a vidéki népességet a nélkülözésből. A szocialista hiánygazdaság nagy színjátékában megszabta a valóságos szociális kapcsolatok rendszerét, s így a diktatúrával szemben a progressziót szolgálta. A hiánygazdaság árnyékában második realitásként működött. Önálló rendszer volt, a hiány felismeréséből élt. Külön nyelve volt, amely a maga sajátos módszertanával együtt az új magyar kapitalizmus legális része, legális tolvajnyelve lett. Ezt a nyelvi, szerkezeti és metodológiai integrációt utólag nem tudjuk kioperálni a transzformáció kívánatos folyamatból.
Húsz év után a tekintélyuralmi hagyomány dominanciájának ideje érkezett el, ami tényleg bizonyos fordulatot jelent a magyar modernizációs kísérletek történetében. Nem érdemes úgy tenni, mintha nem értenénk. Mintha el lennénk hűlve tőle, fel lennénk miatta háborodva. Néhány hónapja teljesen váratlanul megszólalt egy sajtótájékoztatón a szombathelyi szocialisták frakcióvezetője, miszerint az egymással élesen szembenálló fiatal demokraták és szocialisták között korábban lett volna egy hallgatólagos megegyezés a korrupciós ügyekről. El fogják nézni egymásnak. Elsöprő választási győzelmük után a fiatal demokraták azonban felrúgták volna az egyezséget, s most úgy néz ki, mintha egyedül a szocialisták lettek volna érintettek a lopásban. Pedig e paktum jóvoltából óriási magánvagyonok halmozódtak fel közpénzből, s a háttérből most is e magánvagyonok tulajdonosai irányítják a pártokat, mondta tiszteletre méltó nyíltsággal a szombathelyi szocialisták frakcióvezetője. A frakcióvezető nyilatkozatát minden szinten a hallgatás falanxa fogadta, a legteljesebb ignorancia. Nem perelték be, nem zárták ki a pártból, nem kellett senki előtt dokumentumokkal bizonyítania állításait. Pedig szavait megismételte a legnagyobb országos napilapban. Egy olyan anomáliáról óhajtott volna vallani, amit mindennél nagyobb hallgatás övez.
A szavait követő csönd minden bizonnyal azt jelenti, hogy a gyenge magyar állam hallgatólagos igénye megrendíthetetlen, s minden más igényt felülír. Holott az igény jellege az eltelt két évtized alatt lényegesen megváltozott. Az államnak immár nem a közjó terhére illegálisan vagy félig legálisan elkövetett vagyonfelhalmozás érdekében, hanem a nagytőkések és a felső középosztály, azaz az újgazdagok felhalmozott magánvagyonának védelmében kell legálisan féken tartani a feszültségeket. A gondoskodó állam díszletében mindez nem volt többé lehetséges. A népesség nagyobbik fele, akik szavazatukat a szélsőjobbra vagy a nemzeti konzervatívokra adták, formálisan hozzájárultak ehhez a lényeges változáshoz. A gyenge magyar állam szubsztanciája változott meg, s ehhez adták helyeslésüket. De közel sem azért, mintha a nevezetes budapesti utcai zavargások (2006 ősze és 2007 tavasza között) megrendítették volna a gyenge magyar államba vetett bizodalmukat, vagy akár a nagy parlamenti többséggel rendelkező szocialista és liberális kormánykoalíciót, amely a zavargások idején is fenntartotta a gyenge államot. Ellenkezőleg. Az utcai zavargások éppen azt mutatták be az értő magyar világnak, hogy a feszültségek annak ellenére sem szociális a természetűek, hogy a társadalom egyharmada ténylegesen nyomorba süllyedt. Nagyon erős ez a gyenge állam, amelynek érdekében áll a nyomort fenntartani, sőt elmélyíteni. Ez nem a munkavállalók és a munkáltatók, nem a szegények és a gazdagok klasszikus konfliktusa volt a budapesti utcán, hanem a különböző tulajdonosi érdekcsoportok háborúja. Próbaháború. Arra vonatkozó vészjelzés, hogy a tulajdonosi érdekcsoportok között megbomlott az egyensúly, a hallgatólagos megegyezések nem működnek többé. Valóságos polgárháború lehet belőle. Ha akarjuk, ki tudjuk robbantani. Fenyegetés. Most talán még nem akarjuk. Budapesten jóval korábban felmondták a szabad rablás pártközi paktumát, mint Szombathelyen. Tulajdonlási háborúvá tették, amely adott esetben nem csak az ország stabilitását, netán az európai stabilitást, hanem akár a magyar modernizáció távlati érdekeit is hajlandó lett volna kockára tenni. Az Európai Unió pénzeinek elosztása volt a nagy tét. Ám ezeknek a tulajdonosi érdekcsoportoknak, jelentkezzenek szocialista, neoliberális, nemzeti konzervatív vagy szélsőjobboldali pártszínekben, egyként a gyenge állam volt és maradt az eszményképe, egy olyan gyenge állam, amely az adófizetők befizetéseivel most már kizárólag őket szolgálja és senki mást. Egyiket vagy a másikat. Egyszerre kettőt vagy hármat már nem. Ebből a szempontból érdemes megnézni a koalíciós kormányok húsz éves történetét. A nagyobb pártok mindegyike felzabálta a kormányozáshoz éppen szükséges kisebbik társát. A Magyar Demokrata Fórum a saját jobbszárnyát, a magyar neonácik első fészkét, a Magyar Igazság és Élet Pártját tette tönkre, a Fiatal Demokraták előbb a Független Kisgazdapártot, aztán a Magyar Demokrata Fórumot falták fel, most a kereszténydemokraták erőtlen maradékát, a szocialisták pedig az erős és ízes szabad demokratákat fogyasztották el reggelire. Én vagyok a nemzet, s hogy ki tartozik a nemzethez, azt majd én fogom megmondani. Egyedül én. Amivel jó időre vége is a republikánus hagyománynak, mégha nem is tűnik el nyomtalanul a föld színéről.
Az új magyar tekintélyuralmi hagyomány a vidék szellemében fogant, törzsi és nemzetségi jellegű, s ennek megfelelően nem érdekli a respublika, gyenge az emberjogi affinitása, erős a klerikális kapcsolatrendszere, a régebbi, a háború előtti, a feudális tekintélyuralom színházi előadását játssza a saját szereplőivel. A klerikalizmus szintén a patriarchális vidék szellemének ápolására szolgál. Krisztus követése és szolgálata nem áll benne ellentétben a keresztény univerzalizmus megvetésével. A klerikalizmus mindkét nyelvet egyszerre beszéli, a nemzeti egyházat ápolja az univerzális ellenében, hogy az egyházi hierarchiával szolgálhassa ki a vidék törzsi szellemét, de a dolog természetéből adódón mindkettő színházi nyelv. Kettős nyelvhasználatával az idegen utálatát, megvetését, kihasználását, kigúnyolását, de első sorban a hagyományos vagyoni hierarchiát szolgálja. A nagygazdát a kisgazdával, a kisgazdát a napszámossal szemben. Nem az eucharisztiát, még csak nem is a modern értelemben vett nemzetet, hanem a nemzetséget, a törzset, egy olyan közösséget, amit születésével kap az ember, s amiből akkor is tiltott kilógnia, ha nagyparaszt, és akkor is, ha nincstelen napszámos. Ilyen értelemben persze ez a kereszténység (sem katolikus, sem protestáns változatában) nem hitvallást és nem konfirmációt jelent, hanem egy nemzetségi vagy törzsi tartalmú összetartozásra vonatkozó negatív deklarációt. Mi pediglen nem vagyunk zsidók, így szól a kedélyes deklaráció. A mai magyar nyelvhasználatban a kereszténység ennek a kijelentésnek a szinonimájává, a fajelmélet vagy legalábbis az antijudaizmus fedőnevévé változott. A rejtjelezett deklarációra nem azért van szükség, mintha a teljes magyar népesség mintegy 1,5 százalékát kitevő zsidók olyan nagy szerepet játszanának a mai magyar társadalom életében, hanem azért, hogy az agonizáló törzsi vagy nemzetségi szellem a felebaráti szeretet nevében őrizhesse a másmilyenség gyűlöletének tiszta forrásait.
Egy olyan egyháznak, amely a rasszizmusnak és a felebaráti gyűlöletnek ezen formáit nem csak eltűri, hanem hangsúlyos hallgatásával, pápai enciklikák és pápai nyilatkozatok ellenében támogatja, igen nehéz elhatárolnia magát a szélsőjobb pogány mozgalmaitól. Erdő Péter egyházfő, akinek állítólag esélye van a pápai tiarára, azon személyiségek közé tartozik, akik szintén e két színházi nyelven beszélnek egy nyelvet. Ha a magyar egyházfők egyetlen nyelven beszélnének, akkor a saját klerikusaiktól kéne önmagukat elhatárolniuk és eltiltaniuk, nekik pedig a hívek amúgy is alaposan megcsappant seregétől. De igazság szerint világi intézménye sincs az új magyar demokráciának, amely ne két nyelven beszélné a nyelvet. A 43 ezer fős rendőri állományban 9 ezren tagjai annak a szakszervezetnek, amely szoros ideológiai kapcsolatban, időnként szervezeti kapcsolatban áll azzal a szélsőjobboldali párttal, a Jobbikkal, amely a legutóbbi választások óta 12 százalékkal ül a Parlamentben, s a demokrácia által nyújtott eszközökkel etnikai tekintélyuralmat óhajtana. A Rendőrtiszi Főiskola docense, Krémer Ferenc szociológus adatai szerint a szélsőjobboldali szakszervezet taglétszáma az utóbbi másfél év alatt a kétszeresére nőtt. Elsősorban nem tisztek, hanem tiszthelyettesek a szakszervezet új tagjai, de mindenképpen számolnunk kell vele, figyelmeztet a szociológus, hogy a teljes rendőri állomány több mint 20 százaléka egy olyan szélsőjobboldali szervezet tagja lett, amely legfeljebb használja, de nem védelmezi a demokráciát. Amivel már korábban, e számok ismerete nélkül is számolnia kellett az új magyar demokráciának. Amikor néhány éve egy debreceni szélsőjobboldali csoport tagjai fegyveres vadászatot folytattak cigány származású állampolgárok, azok közül is a legszegényebbek és a legelesettebbek ellen. Faluszéli házaikat felgyújtották, a tűzből menekülőket lelőtték. A rendőrség nem akadt az elkövetők nyomára. Amikor egy tűzből menekülő apát a karjában menekített négy éves gyermekével együtt lőttek le, a helyszínelő rendőrök nem vették észre a merénylők benzines kannáját a kiégett ház tövében, nem vették észre a hóban a vértócsát, nem vették észre a lövedékek becsapódásait, nem találták meg a hüvelyeket, a tűzoltók a tűz okát elektromos rövidzárlatnak tartották, s hogy a társadalom regressziós igényét illetően tényleg ne legyenek kétségeink, az orvosnő, akinek hasonló korú gyermekei voltak, nem vette észre a négy éves gyermeken és az apán a lőtt sebeket, hanem füstmérgezésként attesztálta a halálukat. Ennyi véletlen hatósági tévedés egyszerre nem létezik.
A tekintélyuralmi hagyomány nem érvel, hanem közösségképző hitekre, közösnek vallott érzésekre apellál, s főleg közös indulatokat, kollektív hisztériát, kollektív ignoranciát indukál, definíciói önkényesek, nincs hajlama a diskurzusra vagy a megegyezésre, nem lát közvetlen kapcsolatot az adófizetés kötelezettsége és az állampolgári jogok között. A új magyar tekintélyuralmi hagyomány dominanciája minden bizonnyal ugyanolyan színházi dekorációnak bizonyul majd, mint amilyen korábban a gondoskodó állam dekorációja volt. A pszichológia nyelvén szólva, ez esetben sem az álom szubsztanciájával, hanem az álom homlokzatával van dolgunk. A kettős nyelvhasználat, az antikapitalista, antiglobalista szlogenek és a neoliberális, illetve a korai kapitalizmusra emlékeztető intézkedések, a különböző jogcímeken bevezetett sápok és különadók, az ad hoc jogalkotás, a visszamenőlegesen hatályos törvények injúriája, a belpolitikai és külpolitikai célokra használt eltérő nyelvek, a sajtószabadság szelektív korlátozása, és a legsúlyosabb, a magyar alkotmány átszabása az etnikai elv alapján, rontják ugyan az ország esélyeit, hiszen kívülről túl veszélyesnek tűnik a zűrzavar, amit Orbán miniszterelnök állítólag meg akar fékezni. Ám feltehetően csak olyan mértékben rontják a modernizálódó gazdaság esélyeit, amilyen mértékben a magyar nemzeti burzsoáziát erősítik. Ami megint csak nem lesz túl szimpatikus a világ szemében. De nem lehet azt mondani, hogy ne lenne logikája. A vagyonos polgárság, azaz a magyar burzsoázia megerősödése hosszú távon elkerülhetetlen. Megerősödésük nélkül nem képzelhető el a társadalomszerkezet transzformációja. Orbán miniszterelnök a budapesti zavargások idején az EU-pénzek elosztásának igényétől hajtva a magyar burzsoázia képviseletére vállalkozott, politikai devianciája pedig azonos a feladat nehézségével. Vagy azt sem lehetne mondani, hogy a körülöttünk működő fejlettebb világ ne ismerné a nemzeti protekcionizmus logikáját és a protekcionizmus trükkjeit. Meg azt is kár lenne elfelejteni, hogy a piacgazdasági átalakulás mára a régióban ténylegesen befejeződött. A transzformációs folyamatnak nincs több belső tartaléka, nincs önálló politikai huzata többé. Egy olyan sikertörténet, amit sem a legnagyobb külföldi és haza nyerteseknek, sem a károsultak és vesztesek nyomorba süllyedt hazai táborának nem lehet eladni többé a végső győzelem vagy a gyümölcsöző európai integráció reményeként. Az állami vagyon feldarabolása befejeződött. Nincs többé mit felosztani, alig lehet valakitől valamit elvenni, és ezzel megajándékozni másokat. Ezt csak teljes körű államosítással vagy a bűnbaknak megtett személyek teljes körű kirablásával lehet megtenni, aminek nem az erkölcsi nemesség állja útját, hanem a modernizáció igényének hagyománya, mint ahogy ugyanezen okokból a kommunisták államosítási lázát nem is fogadta el a magyar közvélemény. Ami nem jelenti azt, hogy ne élt volna az előnyeivel, s kádárista kispolgárként ne érezte volna pompásan önmagát. A transzformáció első húsz évében felhalmozott strukturális gondokat valakinek a kárára mégis meg kell oldani. Amit Orbán miniszterelnök magára vállalt, az nem kevés, s nem kevés öntudatról árulkodik. A nehézségek és akadályok léptéke az elmúlt egy évben ugyan őt is a lehetségesénél több improvizációra késztette, praktikusan maga alá gyűrte, szövetsége a nagyburzsoáziával úgy ropog alatt, mint az ág, ő maga is elsúlyosodott testileg, azt azonban nem állíthatja senki, hogy ne tartaná magát saját korszakos felismerésének kurzusához, a kétnyelvűségéhez. A magyar történelemnek egy olyan tényleges rémét kéne legyőznie a modernizáció érdekében, amit a kormányhatalom megragadásának és tartós gyakorlásának érdekében ő maga idézett fel, amikor az utcára küldte és nyelvhasználatával együtt integrálta a csőcseléket.
A harmadik magyar modernizációs kísérlet első fázisában, azaz a rendszerváltás óta eltelt húsz évben, a magyar társadalomnak az a lehetetlen feladat jutott, hogy a szó klasszikus, marxi értelmében hajtson végre eredeti tőkefelhalmozást, végrehajtotta, azaz az állami vagy a szövetkezeti tulajdont játssza át hazai vagy külföldi tulajdonosok kezébe, átjátszotta, ezt aztán jórészt törvénytelen eszközökkel gyarapítsa, vagy a konkurenciától tartva tegye tönkre, jórészt törvénytelen eszközökkel gyarapította, jórészt törvényes eszközökkel tette tönkre, s mindeközben ne csak a társadalmi békét őrizze meg, nehezen, de azért megőrizte, hanem nemzetgazdasági szinten, és személyesen is váljon versenyképessé a globalizáció körülményei között, ne legyen a nála súlyos nagyságrendekkel nagyobb, koloniális tapasztalatokra és koloniális struktúrákra támaszkodó internacionális tőkével szemben vesztes, azaz fejezze be végre a modernizációt, majd ebben az új és lelkesítő pozícióban foglalja el végre egyenrangú helyét az Európai Unióban. Ennek a követelménynek a teljesítése még jócskán hátra van. Nem nehéz bevallani, hogy bármiként szeretnénk, esélye alig van. Orbán miniszterelnöknek úgy kell a népesség nagyobbik felének érdekei, és az állítólagos európai értékközösség ellenében színházat játszania, azaz a nagy ipari társadalmak és az unió gyengéit gondosan letapogatnia és ügyesen kihasználnia, hogy a szocialistáktól a nemzeti konzervatívokhoz átpártolt magyar nagykapitalisták és nagytőkések a nemzetközi porondon nagyobb, vagy bármilyen játéktérhez juthassanak. Ami a miniszterelnök belpolitikája felől nézve azt jelenti, hogy olyan mérlegjátékot kell játszania a regresszió legradikálisabb erőivel, ami a saját regresszív kurzusának is megfelel. Szemben a nemzeti radikálisokkal, a nemzeti konzervatívok ugyanis nem ellenzik, hanem szorgalmazzák a modernizációt. A tévedések gyors elkerülése végett itt kell megjegyeznem, hogy a legmélyebb regresszió erői és parlamenti pártjuk támogatói, a vizsgálatok szerint egyáltalán nem a legszegényebbek, hanem a jómódú vállalkozók köréből kerülnek ki.
Annak érdekében, hogy tarthassa kettős látásának és kettős nyelvhasználatának kurzusát, Orbán miniszterelnöknek használnia kell őket, meg kell őket kerülnie, meg kéne őket nyernie, ennek érdekében verbális és valóságos koncokat kell elébük vetnie, s azokkal nemzeti radikális jellegű botrányokkal kapcsolatban, amelyeket ő maga vagy munkatársai

(kimaradt rész)

amelyeket ő maga vagy munkatársai támasztanak, ugyanakkor egy másik nyelven meg kell nyugtatnia azokat a külföldi partnereit (akár a saját európai pártszövetségén belül is), akikkel egyébként tüntetően nem szabad közösséget vállalnia, de együtt kell dolgoznia. Meglehet, hogy Orbán miniszterelnök kurzusa sokak szemében nem világos, de mégsem felejthető, hogy a korábbi baloldali liberális kormányzat nyolc évében, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt nőtt a munkanélküliek száma tíz százalékra, süllyedt mélyszegénységbe a népesség harmada, nőtt kezelhetetlenül óriásra az állampolgárok fedezetlen eladósodása és az állami adósságállomány, sőt, baloldali liberális keretben hordtak szét a klánok minden olyan állami költségvetésből működő intézményt, aminek ma és holnap a közöst kéne szolgálnia. A kétharmados győzelem nem az égből pottyant Orbán miniszterelnök ölébe, hanem Gyurcsány miniszterelnök pártja biztosította, amikor kitartott a gyenge, kirabolható állam eszménye mellett, egyenként és következetesen megfúrta a miniszterelnök államháztartási reformterveit, fokozatosan arra kényszerítve őt, hogy egyenként árulja el mindazokat, akiket előzőleg megbízott a feladattal. Rendesen el is árulta őket, minisztereket és államtitkárokat. Akkor aztán hátbaszúrták. A gondoskodó állam díszlete nem a szélsőjobboldali csőcselék, nem a nemzeti konzervatívok, hanem a szocialisták és a szabad demokraták kezén szolgált ki, még akkor is, ha nem volt ellenzéki párt sem, amely ne lett volna a korrupcióban a kormánypártok biztos partnere.
Ami nyersfordításban azt jelenti, hogy néhány kiválasztott magyar nagytőkés és különböző pártszínekben tündöklő tőkés csoportosulás javára az állami gondoskodás hagyományából nem lehet több színházi előadást kihozni. Az újgazdagok, akiket a két szociológus, Kolosi Tamás és Tóth István György vizsgálata nagytőkéseknek nevez (habár csak magyar viszonyok közepette nagytőkések), így nem is remélhettek többet az önmagukat készségesen elemésztő liberálisoktól és szocialistáktól. Orbán miniszterelnöktől azonban igen. Bizonyítottan a hatalom pragmatikusa, pártjától nem ő függ, hanem a pártja függ tőle. Taktikában erős, stratégiája ugyan karakterisztikusan bizonytalan, de tevékenységét sem politikai filozófián megalapozott meggyőződés, sem ideológia nem terheli. A hatalom robotosa. Nemzetien színezett populizmusa és a vidék szellemétől lángoló devianciája sajátosan erős színfolt Európában, ám nem kirívó, nem különösebben feltűnő. A politikai ígérgetés az utóbbi két évtizedben másutt sem mosta alá kevésbé a demokráciát, mint Magyarországon. Európában ma nem a magyar demokrácia válsága a legveszélyesebb. Orbán populizmusa Sarkozy, Putyin vagy Berlusconi populizmusától legfeljebb abban különbözik, hogy a régi nagy európai sifonérból nem ugyanazokat a fiókokat húzkodták ki. Van bizony az európai sifonérban fajgyűlölet, idegengyűlölet, nőgyűlölet, homofóbia, jó adag nekrofilia, totemizmus, pogányság, ezek nem a keleti régió sajátosságai, hanem az európai szellem közös termékei. Amit Orbán miniszterelnök tesz, az persze több mint kockázatos, játék a tűzzel. Előbb meg kellett mozgatnia, utcára kellett szólítani a regresszió erőit, hogy aztán esetleg kanalizálni tudja őket. A koloniális hatalomgyakorlás és adminisztráció tapasztalatán megalapozott, a koloniális rendszereket nagy figyelemmel működtető Európai Uniónak nem csak ebben az egyetlen, s valljuk meg, nem is olyan fontos kérdésben nem működik a veszélyérzete. A régi nagy demokráciákban a sikeres embereket egyszerűen per se ellenállhatatlannak találják.

(kimaradt rész vége)

Ha valaki baljós jelek láttán azt gondolná, hogy most aztán Magyarországon eljött az erős, a totális, a mindenható állam ideje, akkor minden bizonnyal téved, mert meg kell elégednie egy unalmas, lényege szerint kisparaszti tekintélyuralommal. Tessék kérem a varázsló kezét figyelni, ahogy ő maga is javasolta aggodalmaskodó kollegáinak. A magyar társadalomfejlődés hagyományos logikája több mint kétszáz éve a modernizációnak ad prioritást, s a magyar modernizációs folyamat befejezésének sikerére a nemzeti konzervatívok kockázatos politikájával együtt van remény. Megértem, hogy ez fáj a szocialistáknak és a liberálisoknak, akik szeretnék a modernizációt a sajátjukénak tudni, nekem viszont a szocialisták és a liberálisok kóros vaksága fáj. Alapos okuk lenne rá, hogy képviseljék a magyar progressziót, de több választási perióduson át nem képviselték, és legnagyobb vereségük láttán sem képviselik. Az erős demokrácia az erős polgárság legerősebb eszköze a folyamatos modernizációra. Magyarországon ma vannak ugyan gazdagok, sokan vannak a szegények, a középosztály fejlődése azonban már Orbán első, nemzeti konzervatív jellegű, de még jóval óvatosabban protekcionista miniszterelnöksége idején megakadt, a szocialisták és a liberálisok két választási periódusra kiterjedt kormányzása idején pedig már jelentősen visszaesett; össze is zsugorodott a középosztály. Ami a demokráciára nézve a lehető legnagyobb veszély. Fel kellett volna ismerniük. Ahhoz, hogy a középosztály megerősítésén fáradozhassanak, előbb az államháztartást kellett volna rendbe rakniuk. Erős középosztály nélkül a politikai időjárás szélsőségessé válik és tartósan az marad.
A piacgazdaság nem csak a tekintélyuralmat, hanem akár a diktatúrát is elviseli. Ezt is tudniuk kellett volna a liberálisoknak és a szocialistáknak. Ez nem szép és nem elég erkölcsös a piacgazdaságtól, de a tapasztalatok szerint így működik. Csak a szabad kereskedelem megszállott hívei és csontig naiv lelkek gondolhatják, hogy a piacgazdaságból egyszer majd szépen kinő a demokrácia. Nem nő ki. Ezt a szép hiedelmet csupán amerikai egyetemeken érdemes ápolni és tanítani, de ott is csak az expanziós törekvések gyenge ideológiája lesz és marad. Ha a demokraták nem akarják, ha nem dolgoznak meg érte, vagy nincsenek demokraták, akkor nincs demokrácia. Magyarországon ma vannak gazdag emberek, bőven vannak jómódú emberek, de ezzel együtt nincs az országnak nemzeti burzsoáziája. Nem szerveződött meg. Most szerveződik. Rondán szerveződik. Kolosi Tamás és Keller Tamás vizsgálata szerint a rendszerváltást követőn a felső középosztályba tartozók száma megduplázódott, az ennél magasabb kategóriába sorolt elit megszilárdulása azonban hosszabb időt vett igénybe, és csak 2009-re épült ki teljesen. Szerveződésüknek természetesen inkább a hatalmi pragmatizmushoz van köze, mint a demokráciához. A demokrácia láthatóan nem érdekli őket, s még az sem fedezték föl, hogy erős középosztály nélkül még a sok pénzükkel sem mennek semmire. Ők is csak az alapozó kurzusnál tartanak, még nem teltek be önmagukkal.
A gazdagok és a jómódúak a 2006-os őszi zavargások idején azért döntöttek. Két választási periódus után, most bizony megvonják a bizalmukat a szocialistáktól (akik éppen hozzáláttak volna, hogy szétosszák az uniós pénzeket), inkább a nemzeti konzervatívokat ajándékozzák meg vele, akik az elosztás aránytalanságait majd a saját klientúrájuk javára korrigálják, illetve a saját ízlésük szerint elégítik ki a népesség elszegényedett harmadának folklorisztikus igényeit. A számítás nem nélkülözte a lehető legnagyobb kockázatot. A legvagyonosabb magyarok álltak a destabilizáció pártjára, amit tulajdonos elvileg sehol a világon nem tesz meg. Minden bizonnyal valami olyasminek a sikerére láttak esélyt nemzeti konzervatív keretben, ami egyébként semmilyen politikai keretben nem elkerülhető, a folyamatos modernizációra, illetve a folyamatos modernizációban otthonos global player szerepére. Nemzeti burzsoázia ma már csak a globális tőkeáramlás keretei között felépíthető, de nem középosztály nélkül. A nemzeti burzsoázia felépítése még akkor sem elkerülhető, ha tudjuk, hogy a regionális szinten űzött modernizációk, globális szinten az élővilág szisztematikus elpusztításával érnek a maguk heroikus zárlatához, akár vegytisztán demokratikus keretben is.
Kapitalizmusban az értelem hatalma csupán lokális és eseti. Magasan fejlett formájában ezért is nincs meg a kapitalizmus demokratikus keretek nélkül.
Ilyen mennyiségű és ilyen nagyságrendű hiánnyal, szükséglettel és tébolyító ellentmondással, amit eddig itt felsoroltam, fél évszázadon belül nem tud egy társadalom megküzdeni. Amikor Helmut Kohl a berlini fal leomlása után elmondta a maga virágos mezőkről álmodozó nagy üres beszédét, én úgy számoltam, hogy a modernizációs deficit felszámolásához és a mentális feltételek megteremtéséhez mintegy ötven katasztrófáktól mentes békeévre lenne szüksége a régiónak. Ebben a kérdésben nagyot tévedtem. A transzformációhoz és az európai integrációhoz, ennél sokkal hosszabb időre van szüksége a régiónak, s Európa egésze még a sikeres transzformációkkal együtt is meg fogja őrizni a három nagy régió historikus határait. Ám ahhoz, hogy a folyamatot tényleg értsük, még egyszer vissza kell menni az időben.

Az első magyar modernizációs kísérlet, a reformkori, a 19. század húszas éveitől kezdve a magyar ipar és a magyar kereskedelem megteremtésének igényét a függetlenség eszméjéhez kötötte. Azóta a haza és a haladás fogalma oly szorosan fonódnak egybe, hogy úgymond nincs személy, aki közéjük állhatna. A függetlenség e progresszív elképzelésben nem az egyén függetlenségét, nem a személyek jogegyenlőségét, nem a személy szabadságjogait, nem a személy szuverenitását, hanem a haza függetlenségét jelenti. Csupán idegen hatalomtól független nemzet képes a haladásra. A hazáért akár az életét feláldozza az ember. Ha egy magyar kormánytisztviselő ma úgy nyilatkozik, hogy Orbán miniszterelnök szabadságharcot folytat a neoliberális elvek alapján szervezett pénzvilággal szemben, mert vissza akarja szerezni az ország pénzügyi függetlenségét, azaz nem halmozni akarja a haza adósságait, hanem csökkenteni, akkor a nyilatkozó kormánytisztviselő erre a történeti tudatra épít. Lássátok feleim, a magyar miniszterelnök a hazát és a haladást preferálja az idegen hatalmak szolgálatával szemben. Miközben az agyaras osztrák vadkan az életére tör. Ami nyersfordításomban azt jelenti, hogy az új magyar tőkének versenyképes helyet akar szorítani a világpiacon, ehhez pedig cselekvési teret kell nyernie, akár a demokrácia rovására, akár az uniós értékközösség és a gonosz spekulánsok ellenében. A Washington Post vagy a Le Monde olvasói kevéssé fogják érteni, hogy mit akar a magyar miniszterelnök, s bizonyos értelemben indokolt, hogy ne értsék, de az már nem indokolt, hogy a német újságolvasók se értsék.
Ha nem értik, akkor Matthias Platzeck brandenburgi kormányfőhöz kell felvilágosításért fordulniuk, aki húsz év tapasztalatával a háta mögött szintén az egyenlők közötti együttműködés demokratikus alapelvére apellál. Ő sem sok sikerrel. Persze a magyar kormánytisztviselő sem fogja érteni, hogy ezek az amerikaiak vagy franciák mit nem értenek, vagy mit nem akarnak érteni, de arra bizton számíthat, hogy ezen a helyen, ahol mi élünk, senki nem tud áttörni a puszta szó bűvkörén. Ami nem feltétlenül populizmus és demagógia. A szabadságharc a politikai progresszió fogalomtárába tartozik. Ezen a tájon érzékeny maradt az ember a koloniális jellegű gesztusokra, s az uniónak a portugálok, a spanyolok, a hollandok, az olaszok, a belgák, s főleg a franciák, az angolok és a németek jóvoltából ténylegesen működnek a koloniális kormányzásra vonatkozó kemény hagyományai. Akár tudják, akár nem akarnak tudomást venni róla, e kormányozási tapasztalatok érdekközösségére és értékskáláira alapozták az uniót, s ebbe az érdekközösségbe Európa historikus régiói közül kettő csak szigorú feltételek mellett fér bele. Piacként jelen lehetnek, de krónikus tőkehiánya, versenyképtelensége miatt nincs olyan magasan fejlett európai demokrácia, amelyben egyenrangú feleknek számíthatnának. Az értékskálán ugyanis a siker magasabb helyen áll az észnél, s a vagyon áll az igazságnál is magasabban. Gyerekként vagy ifjú emberként magam is szívesen feláldoztam volna a hazáért az életem. Faltam a későromantikus regényeket, figyeltem, hol lenne az alkalom a nagy önfeláldozásra. De öreg fejjel, realistaként sem tudom azt mondani, hogy az uniós egyenrangúság égető problémája elől lenne hová kitérnem. Az unióban kétféle tapasztalati anyag találkozott. Mindkettő az európai história része. Nem tudják egymást letagadni, ám egymás iránti érdeklődésük közel sem kölcsönös. Európa nagyobbik felének és Európa erősebbik felének kölcsönösségéről és egyenrangúságáról lenne szó, ám félő, hogy ez a kölcsönösség az érdeklődés egyoldalúsága és főleg az egzakt ismeretek hiánya miatt nem fog létrejönni az európai integráció. Berlin, Párizs, London, Brüsszel információs deficitje és ezzel párhuzamos önelégültsége több évtizedes és elképesztő méretű. Miközben szorgalmazzák, sőt igazán nagyvonalúan finanszírozzák az európai integrációt, gyanútlanságukkal, tudatlanságukkal és koloniális szerkezetükkel az útját állják.
A reformkori modernizációs kísérlet nem tisztázta az egyén helyét a hazában, a haza fogalmának helyét a respublikában és a respublika helyét a világban. Erre nem is volt szüksége. Nem a polgárság, hanem a felvilágosodott birtokos nemesség szellemi mozgalma volt. Ők voltak a nemzet. Arisztokrata személyek másféle viszonyt ápolnak becses önmagukkal, mint polgári személyek, habár mindkettő elsajátított és nem velünk született viselkedési mód. Nem a felvilágosult birtokos nemesség szemléleti hibájáról vagy tévedésről volt szó. Nagyszabású modernizációs kísérletük egyetlen fázisában sem találtak olyan tehetős, művelt, politikailag érett és szervezett polgárságot, amely akár velük szemben, akár ellenükben, akár nyaktilóval tisztázhatta volna a polgári személy helyét és dolgát a hazában. Tömegnyomás híján a birtokos nemesség nem is tudta elszánni magát a megváltás nélküli jobbágyfelszabadításra, habár a jobbágyok felszabadításának szükségességét belátta. A felemás döntés katasztrofális eredményét, amivel a földműves lakosság több mint ötven százalékát nincstelenné tették, a tulajdonosi tudat hiányával a mai napig fizetjük. Más nemzetek önállósodási törekvései iránt sem volt több affinitásuk a birtokos nemeseknek, s így a magyar nemzet rögtön a hátába kapta a szlovákok, a horvátok, a szerbek és a románok, az egész régió önállósodásának törekvéseit. Még a nagy műveltségű centralisták is alvajárónak bizonyultak. Olyan kapitalista nagyipart kívántak, amely nem üldözi el a parasztot a földjéről, nem fojtja meg a kisipart, a munkásokat nem nyomorítja el. Meg tudom őket érteni. Gőzgépet akartak, modernizációt akartak, de Európa nagyvárosaiban látták, amit láttak. Nyomort láttak, mocskot és tüdőbajt, nem akarták. Csupán a modernizációs kísérlet radikálisai, az európai forradalmak logikáját átlátó költő, Petőfi Sándor, meg néhány őrült pesti mérnök és jurátus tisztázta a modern nemzet fogalmát, hangoskodó magánzók. Ki figyelt rájuk, senki. Mindez azonban megintcsak nem véletlen, nem csoda, hanem jórészt urbanisztikai adottság. Ahogy Szűcs Jenőtől tudni lehet, Európa régiós határvonalait a középkor óta nem csak a hatalomszervezési és a vallási viszonyok különbségei, a római és a bizánci kereszténység különbözősége, hanem az eke elterjedtségének és az urbanizáció szintjének különbözősége rajzolják meg. A magyar modernizációs hullámoknak e masszív historikus adottságokkal szemben az adja meg a dinamikáját, hogy sikerül-e titkon átcsempészni az országot a második történeti régióból az első történeti régióba.

Egyszerű, át kell férni a tű fokán. Egyszerű, a kör négyszögesítését kell végrehajtani. Aminek a városiasság mértékében és minőségében lenne megadva az egyik feltétele. 1847-ben, Magyarország és Erdély teljes területén mindössze három városnak, Pozsonynak, Kecskemétnek és Debrecennek volt közel ötvenezer lakója, az összes többinek ennél jóval kevesebb. Pestnek is mindössze nyolcvannyolcezer. Húsz év reformtörekvései készítették elő a márciusi forradalmat, aminek az osztrák császár és az orosz cár hadseregének inváziója a következő év augusztusára aztán véget is vetett. Miként lett volna ennyi idő elég a polgárosodáshoz. A felvilágosult birtokos nemesség egy olyan történelmi feladatot kapott, amit ilyen túlerő ellenében és ilyen rövid idő alatt nem tudott megoldani.
A második magyar modernizációs kísérlet, ezért aztán éppen az osztrák udvartól való függőség törvényes elfogadására épített. A császári házzal való békés politikai megegyezés polgári és nemesi hívei a vámuniótól és a közös külpolitikától remélték a magyar ipar és a magyar kereskedelem hatékonyságának növekedését. A nemesi osztály és a nagypolgárság modernizációs elképzelései egymásra találtak, ami a modernizáció magyar történetének már csak azért is nagy lökést adott, mert a következő évtizedekben meghonosította a magyar politikai gondolkodás realizmusát. Hátukban a nemzetiségek önállósodási és elszakadási törekvéseivel, talpuk alatt a soha ki nem hunyó függetlenségi vágy parazsával, jogi eszközökkel alkották meg a konzervatív liberális államot. Budapest infrastrukturális fejlettsége a századfordulón Berlin szintjén állt, értsd, ugyanolyan emberevő világváros lett. A főváros fejlődési üteme és hatalmi potenciálja viszont nem javította a krónikusan visszamaradt magyar vidék, a városok és mezővárosok urbanizációs esélyeit. A mai napig viseljük egyenlőtlen fejlődésük és egymással szemben táplált ellenszenvük, sőt, háborúskodásuk pusztító terheit. A második modernizációs kísérletnek még csak nem is az első világháború vetett véget, hiszen a hadiszállítások a hősi halottak számával egyenes arányban csodát tettek az iparral, hanem a birodalom veresége és a monarchia teljes összeomlása.
E két korábbi modernizációs kísérlet csődje, kudarca, zsákutcája, vagy befejezetlensége, beszéljünk róla bármiként, alaposan beírta magát a magyarul beszélők tudatába, ami közel sem menti, legfeljebb magyarázza a magyar közbeszédben állandósult dramatikus nyelvhasználatot, a refrénként visszatérő hisztérikus túlzásokat, a kötelező kárálást, a pártállás szerint semmiben nem különböző folyamatos méltatlankodást és vádaskodást, az érvelési készség és a definíciós kötelezettség hiányát. Nem mintha az ország az utóbbi húsz évben ne mozdult volna el. Vagy még szerényebben szólva, nem mintha a tervgazdasági működést ne sikeresen alakította volna át piacgazdasági működéssé. Sok embernek együtt, egy időben kellett a saját hajánál fogva önmagát a reálisan létező szocialista rendszerek mentális végelgyengüléséből és szervezési csődjéből kiemelnie, kiemelték önmagukat. A siker a sok kis egyéni teljesítményből épült fel. E húsz év alatt még az öngyilkosok hírhedten magas arányszáma is rapid módon csökkent, most azonban ismét emelkedik. Húsz év múltán világos, hogy az újabb magyar piacgazdaság tartós sikerét a sok kis különálló egyéni teljesítmény nem biztosítja. Hosszú távra kizárólag a modernizációs folyamat sikeres lezárása lenne a garancia, ami viszont nem lehet egyedül egyéni teljesítmények műve.
A magyar társadalom ma azt állítja magáról, hogy politikai felfogásában végletesen megosztott, s a megosztottság mögött valóban ott várnak a különböző színű és szintű kollektivizmusok. Az állítás ennek ellenére hamis. De nem csak hamis állítás, hanem szándékosan hamis állítás. Az egymással szemben álló pártok mentalitása és politikai nézetrendszere legfeljebb az adalékok arányában különbözik, nem a minőségükben. Egymással szemben ugyan ellenőrző szerepet játszanak, miként egy érett demokráciában, az ellenőrzési munka konkrét adatsorait és eredményeit ellenben nem kötik senki orrára. Saját választóik orrára sem. Egymás zsarolására használják. Vagyoni helyzetükben sem különböznek a híveik, habár vagyonhoz való viszonyuk árnyalatokban különbözik. Már csak abban is, hogy a privatizációs folyamatban vagy a korrupciós hálózatban miként jutottak hozzá. Az új magyar kapitalizmus, a multinacionális cégekkel egyetemben, a reálisan működő szocializmus árnyékgazdaságának élő szerkezetére épült rá, így aztán a társadalomfejlődés tartósan neuralgikus pontja lett, hogy az árnyékgazdaság titkos hálózatát csak azok láthatták át, azok használhatták a saját javukra, akik a hálózat irányítói és haszonélvezői voltak már a pártállami időkben is. Egyáltalán nem véletlen, hogy Magyarország leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárai, azaz az elit és a felső középosztály tagjainak 67 százaléka a pártállami nomenklatúra tagjai közül került ki. Magyarország ténylegesen különbözik minden más posztkommunista országtól, ilyen léptékű árnyékgazdaság másutt nem működött. Regressziójának léptékében is különbözik a többitől. A lengyelek jeleskedtek ugyan az árnyékgazdasági kereskedelemben, de nem az árnyékgazdasági termelésben.
Ami egykor előnynek számított a magyar modernizáció lehetőségeit illetőn, mára hátránnyá változott. Nem tartható a különbség a kommunális és a privát minősége közt. Ugyanilyen nagy a különbség az állami pazarlás és az egyéni nélkülözés között. Az árnyékgazdaság tulajdonosainak legalizálniuk kéne az árnyékgazdaságukat. Ami azt jelenti, hogy invesztálniuk kéne, kockázatot és felelősséget kéne vállalniuk. Utcát kéne építeniük magánbirodalmaik között, kórházat, csatornát, a szakképzést és a nyelvi oktatást meg kéne szervezniük, megteremteni az ár és a szolgáltatás arányosságát, számlát adniuk, újraépíteni az államapparátust, újraépíteni a kriminálissá vált egészségügyet, a mocskos vonatokat, villamosokat, buszokat, pályaudvarokat, utcákat, tereket, vécéket valakinek naponta ki kéne takarítani, a korrupció intézményeit leépíteni, az unióban és a katonai szövetségben vállalt kötelezettségeket teljesíteni, egyszóval mindazt megtenni, amit a közjó, vagyis a modernizáció folyamatának lezárása megkíván. Bizonyára vannak, akik hajlanak rá, ma alig láthatók. Jobban látható, hogy a tulajdonosi körök pártállástól függetlenül olyan gazdaságot akarnak, amely nem szabad versenyre épül. Az állam folyamatos és szisztematikus kirablásának privilégiumát nem adják. Éppen ezen áll és bukik a progresszió és a regresszió ügye. Ha adnák, akkor az eredeti tőkefelhalmozás periódusának véget kéne vetniük és vagyonukat az invesztációval arányos, szolid nyereséggel növelniük. Merő jó szándékból azért sem tehetik, mert olyan illegális vállalkozói tudatuk van, amely a korrupciós hálózaton keresztül biztosított állami megrendelés formájában törölte a kockázatot. A magyar vállalkozók több mint hatvan százaléka állami megrendelésre dolgozik, ami nyersfordításban azt jelenti, hogy nem a világgazdaságba vannak belekötve, hanem egy korrupciós hálózatba. Néma érvelésük mindazonáltal jól érthető. A rendezett kapitalizmussal, azaz a globális tőkeáramlással szemben még az állam lerablásával együtt sincs esélyük. Üzleti tapasztalataikkal az államhatárokon kívül nincsen mit kezdeni. Félnek. Tolvajnyelvüket idegen nyelvekre nem lehet lefordítani. Az állam és a legszegényebbek rovására illegálisan felhalmozott tőkéjük jórészt nem működő tőke. Nyilvánvaló, hogy nem olyan demokráciát akarnak, amely szabad egyének szabad társulása. Ha pedig csak ilyen demokrácia van, akkor nem akarnak demokráciát.
Stratégiájukat illető felfogásukban a pártok követik ugyan a vagyonhoz fűződő viszony különbségeit, sőt, ennek megfelelően rejtik el egymás elől a kártyáikat, de speciális tudásukkal nem élnek a közjó javára, hanem kölcsönösen zsarolják egymást vele. Ami nem járul hozzá az állami élet demokratikus átláthatóságához. Hallgatólagosan még abban is megegyeznek, hogy milyen határokig mennek el egymás leleplezésében és megzsarolásában. Nem arról van szó, hogy ezzel becsapnák a választóikat, ellenkezőleg, a választók szintén gyenge államot, és éppen ilyen pártokat kívánnak. Ők sem kívánják nyilvánosságra hozni, hogy ki mikor és hogyan jutott a vagyonához, milyen illegális hálózatban működteti, miként kerüli el az adófizetést, hogyan nem fizeti az egészségi járulékot és hová menekíti a nyereségét. A választópolgárok sem akarják ismerni a múltjukat, például nem akarják tudni, hogy az egykori titkosszolgálatoknak ki dolgozott, vagy ki nem dolgozott, ki milyen adatokat halmozott fel, s ezzel most kik és mit csinálnak. E sokoldalú erkölcsi nagylelkűség eredményeként, Magyarország polgárainak kétharmadát ma egyharmad adójából kell eltartani. Ami persze nem megy. A szükségesnél egymillióval kevesebb állampolgár dolgozik. Ami persze statisztikai díszlet, hiszen ezek az állampolgárok napi tizenkét vagy tizennégy órát dolgoznak, mint az állat, csak éppen nincsenek bejelentve. Ehhez jön az ország mintegy nyolcszázezer rokkantnyugdíjasa. Ami összességében azt jelenti, hogy a csaknem általános és csaknem mindenkire kiterjedő egészségbiztosítást a munkaképes lakosság egynegyedének kéne az egészségügyi befizetéseivel finanszíroznia. Mintha a vállalkozásoknak szándékosan lenne akkora a járuléktartozása, hogy az adóhatóságok ne tudják behajtani. Ha behajtanák, akkor összeomlana a gazdaság. Nem arról van szó, hogy e számokat ne ismernék a pártok, hanem saját ellenőrző szerepük eredményeit, úgymond saját választóik titkos életének békés fenntartása érdekében nem kívánják a nyilvánosság elé tárni. A társadalom így aztán olyan mértékben tette titkossá a valóságos mozgásait, hogy nem csupán a csalások rendszere, hanem még az eredmények is titkosak.
Nem emlékszem rá, hogy az utóbbi húsz évben valaki hangosan tudomásul vette volna mások eredményeit, vagy akár a sajátjait. Hogy mindenféle retorikát mellőzve azt mondaná, kedves honfitársaim, vegyétek már tudomásul, hogy a tulajdon szerkezete húsz év alatt megváltozott. A gazdasági szervezetek száma egyenletesen növekszik. Az egyéni vállalkozások száma megközelíti a kétmilliót, miközben a költségvetési és társadalombiztosítási szervezetek száma egyenletesen csökken. A csődeljárások száma minimális. A felszámolási és végelszámolási eljárások száma csupán a pénzügyi és a biztosítási tevékenységben, valamint az ingatlan ügyek piacán emelkedik, azaz tisztességesen követi a pénzügyi válság másutt is jellemző mozgását. Az egy főre jutó reálkereset indexe lényegesen, az egy főre jutó reáljövedelem indexe valamelyest, az egy főre jutó fogyasztás indexe jelentősen növekedett az elmúlt húsz évben. Ha az adatokat bárki elővenné az asztalfiókból vagy a saját becses tudatából, akkor megváltozna a fedésre szolgáló panaszáriák és vádaskodások akusztikája. Miért akarná. Inkább fedésben szeretne maradni. Legyen egy titkos élete, legyen egy nyilvános élete, a kettő között ne legyen átlátható kapcsolat. Az elmúlt húsz évben tekintélyes magánvagyonok keletkeztek, valóságos ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági, pénzügyi, és ne felejtsük, egyházi impériumok. A gazdagodás azonban ennél jóval szerényebb formákban, de tömegesen is alapos nyomot hagyott a városokban, s ennél még szerényebb formákban, az ország szerencsésebb régióiban még a falvakban is. Budapest hegyvidéki kerületei és a főváros környéki települések, az utóbbi húsz évben gondozott kertekben álló, kőfalak mögé menekített villákkal, úrilakokkal, kastélyokkal, őrzött lakóparkokkal, a hozzájuk tartozó tavakkal, uszodákkal, fűtési és világítási számlákkal, őrzésükre rendelt személyzettel vagy akár kis magánhadseregekkel, a kiszolgálásukra rendelt teniszpályákkal, lovardákkal, klinikákkal, magániskolákkal, éttermekkel és bevásárlóközpontokkal épültek be, ameddig a szem ellát. Mindezt a nemzet anyagi gyarapodásához és a nemzeti vagyon jelentős növekedéséhez kell számítanunk. Még akkor is, ha széles e határban senkit nem találunk, aki ne vágyakozna még szebbre, még nagyobbra. De egy fokozattal még ennél szerényebb szinten is növekedett a lakásállomány, növekedett a lakószobák és a fürdőszobák száma, megugrott a lakások minőségi szintje és felszereltsége. Csaknem minden háztartásra jut egy személygépkocsi. Az országnak két millióval több mobiltelefon előfizetője van, mint ahány lakosa. Majd minden háztartásra jut egy hálózati készülék, a telefonbeszélgetésekre fordított idő háromnegyedét mégis a mobilkészülékekről indított hívások teszik ki. Az internet előfizetések száma egy év alatt félmillióval emelkedett, s így a tavalyi év első negyedévben csaknem elérte a három milliót. De nem csak anyagilag, szellemileg is gyarapodott a nemzet, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya kétszeresére nőtt.
A pozitív adatok tömegéből kiemelkedő utóbbi adat némi okod ad arra a reményre, hogy a túlélési ösztön titkos lázában és immár nyilvános anarchiájában működő magyar társadalom egy szép napon felismeri modernizációs törekvéseinek saját maga állította akadályait, s ha immár elég tanult, világlátott, önálló, erős, vagyonos és felelősséggel teljes lesz hozzá a polgársága, akkor módosítja saját önpusztító kurzusát.

2010 május – 2011 szeptember

Comment

2012-01-15T15:48:00.002+01:00

eddig nem féltem, amikor kiléptem az utcára.

(ez egy másik videó)

No Comment

2012-01-14T22:36:00.004+01:00

Classical Cost

2012-01-13T17:46:00.000+01:00

Lars Horntveth a tenor szaxis a Jaga Jazzist-ből (zenék tőlük még itt).

nyúl éve üdvözlőlap

2012-01-13T17:05:00.002+01:00

Reklám Cost

2012-01-13T14:15:00.000+01:00

Cost Music - Bódy Magdi

2012-01-13T13:50:00.003+01:00

A legszebb állkapocsmozgású magyar énekesnő...
Nemrég találtam rá, véletlenül. Emlékszem rá még gyerekkoromból, főleg a bohócruha ami felbukkant az emlékezetemből. Azt tartom benne fontosnak, hogy bár a pop vonalé volt, jól tartotta magát a jazzes-funkys vonalhoz. Majd talán egyszer jobban is kifejtem, miért. Röviden, szerintem értékes maradt, amennyire lehetett.
Amúgy meg hát igen, a szája meg az aranyos kis mozgása - minek is tagadjam :)
7 kis szám, keretes romantikával, csak mert a szájközelik ott látszanak a leginkább.

A "nem tilthatom meg" szerintem akkora zene, hogy netovább, gyönyörű harmóniák, végig lüktet. Az élni a szerelemért is nagy kedvenc, de igazából a listáról az összes. Az "anyukám" szövege talán a legmeghatározóbb :) Meg a "kéz" klipje...
Mindenkinek kellemes Bódy Magdit kívánok! Éljenek a magyar énekesek!

Japan-Magyar Cost

2012-01-13T13:36:00.003+01:00

Falco Comissar, vagyon neccesen copy.
Japán thriller, nagyon viccesen copy.

Petíció

2012-01-11T21:43:00.006+01:00

Különös videó.

Az előző videó inkább abból a szempontból érdekelt, hogyan viselkednek az emberek.
Az alábbi egy szakmai alapokon nyugvó vélemény.

és a legfontosabb beszéd

na még egy

Porn Cost

2012-01-11T12:23:00.001+01:00

Megyek pornót nézni pénteken: http://www.run-riot.com/film/london-short-film-festival-present-club-des-femmesdirty-diaries-horse-hospital

http://www.miaengberg.com/

A rövidfilmek megtekinthetőek itt is. Én megvárom a mozit.

http://www.in.com/watch-videos/dirty-diaries-mia-engberg.html

Sent from my iPhone

ide neki az oroszlánt

2012-01-11T08:49:00.001+01:00

Gyévulunk

2012-01-11T00:07:00.000+01:00

A Gyévuskát (2003) Pintér Béla és Társulata egyik legjobbjának tartom, ha nem a legnek. Igen, nekem a leg. Mert: agyonhallgatott történelmi fordulatokról szól. mindig érvényes helyzetekről (a kiszolgáltatottság, az elárultatás mindig érvényes, ha a történelem /há/borús ege alatt tekintünk az egyes emberre). mégis ironizál. nagyszerű szócsavarmányokkal. ráadásul itt valahogy semmi sem türemkedik ki. (ez amúgy a pintér-darabok sajátja, de nála az egyenetlenség, a túlzás nem negatív névjegy). a színpadkép gyönyörű. kubista, geometrikus, olyan, mint egy kassák tervezte borító. sokat játszik a síkkal, a sziluettekkel, kontrasztokkal és a három markáns színnel. meg persze sokat a zenével. a bejátszás kicsit csal. az előadáson egyszerre lágyul el az ember a negédre, mosolyog rajt, s már nevet is. meg kínosnak tartja az egészet. mert keservesen kirajzolódik valami, ami a mi kínos keservünk, történelmünk, tudatunk. meg amiről szívesen hallgatunk. hogy a magyar is általában arra masíroz(ott), amerre épp a többség: ahol bántani lehetett a kisebbet, a gyengébbet, a mást. ahol a győzelem remélhető volt.

Gyévuska, ritkán, de mindig újra

közben a hvg múlt heti száma Koldusoperett című cikkét, mely a színházi támogatások elapadásáról és az újraosztás hátteréről szól, azzal indítja, hogy Pintérék társulata a "szokásos" és az évi két bemutatóhoz szükséges államinak (2009-ben még 70 millió) a felét - a függetlenek közül idén még így is a legtöbbet - kapta meg. a társulat nagyjából hiába próbál szponzort találni. pintérék szerintem az egyik legtakarékosabb és -ésszerűbb működést produkálják, miközben a repertoárjuk gazdag, évi két bemutatójuk egyenletes, honi közönségük stabil, és külföldön is egyre több sikert aratnak. a cikk szerint kormányunk júliusban az adókedvezményt kiterjesztette a kultúra mellett a sportegyesületek finanszírozására is és hát sokan a focit választják inkább. hajrá felcsút. persze, a focimeccsen is lehet művelődni, az is kultúránk meg annak része (olyan, amilyen).

Filmajánló - Az ember tragédiája

2012-01-10T11:57:00.001+01:00

Áttérek a mobilos postolásra is.

Megnéztem a filmet. Ha a németek büszkék lehetnek a Faustra, mi
legyünk büszkék erre.

http://www.youtube.com/watch?v=dMWGMN8PpKU&sns=em

http://www.youtube.com/watch?v=BMjzCJI07_8&sns=em

http://www.youtube.com/watch?v=14YDkmu9hdA&sns=em

Sent from my iPhone

a nap képei - Hitchcock

2012-01-09T20:00:00.017+01:00

teli hold van
az utóbbi pár hónapban elég sok Hitchcock filmet néztem, nem bírom megunni.
itt van pár kép a következő filmekből:
- The 39 Steps (1935)
- The Lady Vanishes (1938)
- Suspicion (1941)
- Shadow of a Doubt (1943)
- Notorious (1946)
- Stage Fright (1950)
- The Trouble with Harry (1955)

ja és a legvégére még egy na

Short Film

2012-01-08T23:56:00.000+01:00

Visions of Europe (2004). Aki Kaurismäki: Bico

Filmajánló

2012-01-08T21:01:00.000+01:00

írni persze sosincs időm a filmekről, csak ajánlani tudok. az utóbbi idők termése. 13 film.az első kettőt szigorúan 3D-ben!!laza, de lekötött:amit tervezek megnézni:

temes vár

2012-01-08T17:56:00.001+01:00

Könyvajánló - Fear and Loathing in Las Vegas

2012-01-08T17:16:00.006+01:00

"Nem rokonszenvezek az ördöggel; ezt észben kell tartani. Vedd meg a jegyedet, pattanj kocsiba... és ha alkalmanként egy kicsit nehezebb, mint amire számítottál, akkor... nos, akkor addig gyaluld le az agyadat, ameddig ki nem tágul a tudatod: hangolódj rá, borulj ki, veresd össze magad. Ez Ken Kesey Bibliájának tanítása... A Valóság Másik Oldala.
Zavaros baromságok kavarognak bennem; ilyenkor még Kesey sem tud segíteni rajtam. Két szörnyen megrázó dolog történt velem éppen; az egyik a Kaliforniai Autópálya-rendőrséggel, a másik a fantom-stoppossal, aki vagy az volt, akinek gondoltam, vagy nem - és most, amikor az utolsókat rúgom ennek az iszonyú pszichotripnek a csúcsán, magnóval a kezemben guggolok egy "sörbárban", ami valójában egy nagyobb vaskereskedés hátsó fertálya - ekék, boronák és fölhasogatott műtrágyás zsákok között -, és azon morfondírozok, hogyan is történhetett mindez.
Körülbelül nyolc kilométerre innen kis csetepatéba keveredtem a rendőrséggel. Nem állítottak meg vagy parancsoltak az út szélre: nem, semmi szokványos nem történt. Mindig a körülményeknekmegfelelően vezetek. Talán egy kicsit gyorsan, de olyan rutinosan és az út olyan természetes érzékelésével, amit még a zsernyákok is felismernek. Nem született még olyan zsaru, aki ne kívánná magának a találkozást ezzel a lepadlózott Förgeteggel egy lóhere alakú autópálya-csomópontnál.
Kevés ember ért az autópálya-rendőrök lélektanához. Egy átlagos gyorshajtó pánikba esik, és azonnal félrehúzódik, amint meglátja maga mögött a villogó kék fényt... aztán meg elkezd mentegetőzni és kegyelemért könyörög.
Szánalmas. Megvetést ébreszt még a zsarulélekben is. Amit ilyenkor tenned kell - mikor mész vagy száznyolcvannal, és hirtelen feltűnik a sávodban a kéken villogó kopó -, szóval ilyenkor a következőt teszed: gázt adsz. Soha ne húzódj le az első szirénahangra! Paszírozd a pedált, és kényszerítsd a rohadékot, hogy 200-zal kelljen rád vadásznia egészen a következő kijáratig. Követni fog. És nem fogja tudni, mit is kell tennie, mikor a jobb indexed jelez.
Ez arra jó, hogy az értésére add, megfelelő helyet kersel, hogy eldumálj vele... folyamatosan jelezz, és reménykedj, hogy egy olyan emelkedő lehajtó lesz a következő, amire ki van írva: "Max. sebesség 40"... és akkor jön a trükk: hirtelen lehajtasz a pályáról, és kábé százhatvannal beviszed a völgybe.
Egyszerre fogtok a fékre ugrani, de neki legalább egy teljes másodpercbe telik, míg rájön, hogy ennél a sebességnél ez óhatatlanul 180 fokos fordulatot jelent... te viszont fel vagy erre készülve, nekiveselkedsz a gáznak, és a gyors sarok-talp munkával, némi szerencsével, valamint egy tökéletes rendőrkanyarral éppen az ő kocsija mellett állsz meg.
Először nem lesz barátságos... de ez nem számít. Hagyd megnyugodni. Akarni fogja az első szót. Hagyd rá. Teljesen össze lesz zavarodva: hadoválni fog, lehet, még a fegyverét is előveszi. Hozd zavarba: mosolyogj folyamatosan. Ez azért is szükséges, mert ezzel jelzed, hogy te végig tökéletesen uralmad alatt tartottad a kocsidat - ő viszont nem.
Jó, ha elöl van egy hivatalos sajtóigazolvány, mire megnyugszik annyira, hogy az irataidat kérje. Én természetesen rendelkezem ilyennel- igaz egy doboz Budweiser is volt a kezemben. Ezt abban a pillanatban vettem észre. Egészen addig minden a számításaim szerint történt... de mikor lenéztem, és megláttam a kis vörös-ezüst bizonyítékbombát a kezemben, tudtam, hogy elkúrtam..."

Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban
Ralph Steadman rajzaival

Éjfélkor Párizsban

2012-01-08T16:03:00.006+01:00

jegyzet egy filmötlet kapcsán

tegnap megnéztem Woody Allen Éjfélkor Párizsban c. filmjét, készültem rá, kellett valami könnyed mozi élmény.
végül egyszer nézhető volt, kicsit rágógumi ízű, ha nem mondta volna ki konkrétan, hogy a saját korunkból nézve, mindig egy másik az aranykor, talán, nem is tudom, akkor másként alakul
de persze magamra vonatkoztattam ezt is.
van Woddy Allannek egy novellája, amit nagyon szeretek: Emlék a húszas évekből, ez a címe. végig a film alatt ez járt a fejemben és azt a hangulatot hiányoltam. és az is fájt, hogy Kathy Bates nekem nem volt Gertrude Stein (tudom, hogy kicsit csapongok, de ez most csak így megy, van itt valami téma, ami nekem fontos, és összeakad a nyelvem, annyira szeretném megmagyarázni)
Gertrude Steintől az Alice B. Toklas önéletrajza c. könyvért lelkesedem, a Picasso kalandjaiért lelkesedem, és már bárhogy is, de Gertrude Steinről mindig eszembe fog jutni az is, ahogy a Picasso kalandjaiban jelenik meg

(mint ahogy Molnár Ferencről is már mindig Karinthy A fene c. paródiája fog eszembe jutni)
visszakanyarodva; egy pár hónapja csócsálgatok, dédelgetek magamban egy film ötletet, az a baj, hogy eddig még csak egy pár kép villant be, de nem hagy nyugodni a dolog, mert tessék,a Woody Allen filmről is csak ez jutott eszembe.
és kínlódok, mert tudom, hogy amíg nincs meg a női főszereplő, addig nem lehet elindulni

na, de tudjátok mit, addig is inkább itt van egy kis részlet most az Éjfélkor Párizsban c. filmből

és a novella (forrás):
Woody Allen: Emlék a húszas évekből

A húszas években jöttem Chicagóba, mégpedig azért, hogy megnézzek egy bokszmeccset. Ernest Hemingway volt velem, és mindketten Jack Dempsey edzőtáborában laktunk. Hemingway épp akkor fejezett be két novellát a profi bokszolásról, s bár Gertrude Stein és jómagam is tűrhetőnek tartottuk, abban egyetértettünk, hogy jócskán csiszolnia kell még. Hemingwayt megjelenés előtt álló regényével frocliztam, és sokat nevettünk, és jól éreztük magunkat, és akkor felhúztuk a bokszkesztyűket, és Hemingway betörte az orromat.
Azon a télen Alice Toklas, Picasso meg én Dél-Franciaországban béreltünk egy villát. Akkoriban egy nagyszabásúnak vélt amerikai regényen dolgoztam, de a nyomda kicsinek bizonyult, s a könyvet nem lehetett átnyomni rajta.
Délutánonként Gertrude Stein meg én régiségek után kutatva végigjártuk a helyi üzleteket, és emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle, szerinte legyek-e író. Erre ő az ő jellegzetesen rejtélyes módján, melyet mindannyian lebilincselőnek találtunk, azt mondta: ¬Ne. – Ezt én igennek vettem, és másnap elhajóztam Olaszországba. Engem Olaszország nagyon emlékeztetett Chicagóra, különösen Velence, mert mindkét városban vannak csatornák, és az utcákon a reneszánsz legjobb mestereinek szobrai és katedrálisai sorakoznak.
Abban a hónapban elmentünk Picasso műtermébe, Arles-ba, amit akkor Rouennak vagy Zürichnek hívtak, míg 1589-ben a franciák Határozatlan Lajos uralkodása alatt át nem keresztelték. (Lajos egyébiránt 16. századi fattyú király volt, aki mindenkivel undokul viselkedett.) Picasso éppen akkor akarta elkezdeni azt, amit később “kék korszak” néven ismertek, de Gertrude Stein és én nála kávéztunk, így azután tíz perccel később kezdte csak el. Mivel négy évig tartott, az a tíz perc nem sokat számít.
Picasso alacsony emberke volt, aki furcsán járt, úgy, hogy az egyik lábát addig rakta a másik elé, míg meg nem tett, az ő kifejezésével, “egy lépést”. Pompás ötletein sokat nevettünk, de az 1930-as évek felé, amikor a fasizmus előretörőben volt, nagyon kevés nevetnivalónk akadt. Gertrude Stein meg én is nagyon figyelmesen megnéztük Picasso legújabb munkáit, és Gertrude Stein úgy vélekedett, hogy “a művészet, minden művészet csak valaminek a kifejezése”. Picasso nem értett egyet, és azt mondta: – Hagyjatok békén. Éppen ettem. – Érzésem szerint Picassónak volt igaza. Tényleg evett.
Picasso műterme erősen különbözött Matisse-étól, amennyiben Picassóé rendetlen volt, Matisse viszont mindent tökéletes rendben tartott. Furcsa módon mégis az ellenkezője volt igaz. Az év szeptemberében Matisse megbízást kapott egy allegória kifestésére, de mivel a felesége megbetegedett, nem tudta kifesteni, és végül inkább kitapétázta. Azért emlékszem ezekre az eseményekre ilyen pontosan, mert éppen az előtt a tél előtt történtek, amikor mindannyian abban az olcsó lakásban éltünk Észak-Svájcban, ahol néha esett az eső, majd ugyanolyan hirtelen el is állt. Juan Gris, a spanyol kubista rávette Alice Toklast, üljön neki modellt egy csendélethez, és a tárgyakról alkotott absztrakt koncepciójára jellemzően, elkezdte Alice arcát és testét elemi geometriai formákká tördelni, mígnem megjelent a rendőrség, és leráncigálta róla. Grís szörnyen vidékies spanyol volt, és Gertrude Stein mindig azt mondta, hogy csak egy igazi spanyol viselkedik úgy, ahogy ő, vagyis hogy spanyolul beszél és néha meglátogatja a családját Spanyolországban. Egészen nagyszerű dolog volt ezt látni.
Emlékszem, egy délután épp egy buzibárban ücsörögtünk Dél-Franciaországban, a lábunk meg kényelmesen zsámolyon pihent Észak-Franciaországban, amikor Gertrude Stein azt mondta: – Hányingerem van. – Picasso ezt nagyon viccesnek találta, Matisse meg én viszont úgy értelmeztük, hogy utazzunk el Afrikába. Hét hét múlva Kenyában megtaláltuk Hemingwayt. Akkor már bronzbarna volt és szakállas; éppen kifelé alakította jellegzetesen egyhangú prózastílusát a szeme és a szája körül. Ott, a felfedezetlen sötét kontinensen, Hemingway ezerszer is fittyet hányt a cserepes ajkaknak.
- Mizújs, Ernest? – kérdeztem tőle. Ékesszólóan beszélt a halálról és a kalandról, ahogyan csak ő tudott, és mire felébredtem, felverte a sátrat, és körbeült egy nagy tüzet, és marhabélből finom étvágygerjesztőt készített mindannyiunknak. Az új szakállával hecceltem, és nevettünk, és konyakot hörpöltünk, és aztán felvettük a bokszkesztyűket, és betörte az orromat.
Abban az évben másodszor is elutaztam Párizsba, hogy egy vékony és ideges európai zeneszerzővel beszéljek, akinek horgas arcéle volt, meglepően mozgékony szeme, és akiből később Igor Sztravinszkij lett, majd még később a legjobb barát. Man és Sting Ray házában laktam, és vacsorára többször megjelent Salvador Dali, és Dali elhatározta, hogy egyéni kiállítást rendez, amit meg is tett, és óriási siker volt, mert egy egyén el is ment megnézni, és nagyon vidám, nagyszerű francia tél volt.
Emlékszem, egy este Scott Fitzgerald meg a felesége hazaért a szilveszteri muriból. Ez áprilisban történt. Ezt megelőzően három hónapig kizárólag pezsgőt ittak, és valamelyik előző héten, estélyi ruhában fogadásból belevezették a limuzinjukat az óceánba egy harmincméteres szikláról. Fitzgeraldék olyan valóságosnak tűntek; az értékeik fundamentálisak voltak. Szerénységüket mutatja, hogy amikor később Grant Wood rávette őket, hogy üljenek modellt Amerikai gótika című képéhez, nagyon hízelgőnek találták. Zeldától tudom, hogy mialatt modellt ült, Scott folyton elejtette a vasvillát.
A következő néhány évben egyre jobban összemelegedtem Scott-tal, és a legtöbb barátunk úgy vélte, hogy utolsó regényének főhősét rólam mintázta, és hogy én meg az életemet az ő előző regényéről, és az lett a vége, hogy egy kitalált szereplő beperelt.
Scottnak sok baja volt a fegyelemmel, és bár mindannyian imádtuk Zeldát, abban egyetértettünk, hogy kedvezőtlen hatással van a férjére, akinek évenkénti termése egy regényről szórványos tengerihal-receptekre és egy sor vesszőre csökkent.
Végül 1929-ben mindannyian Spanyolországba utaztunk, ahol Hemingway bemutatott bennünket Manoletének, aki már-már nőiesen érzékeny volt. Feszes torreádornadrágot viselt, olykor meg kerékpárosnadrágot. Manolete csodálatos, csodálatos művész volt. Ha nem lett volna bikaviador, kecsessége alapján akár világhírű könyvelő is válhatott volna belőle.
Abban az évben nagyszerűen mulattunk Spanyolországban, utazgattunk, írtunk, Hemingway tonhalhorgászatra vitt, és fogtam is négy konzervdobozzal, és nevettünk, és Alice Toklas megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e Gertrude Steinbe, mert neki dedikáltam egy verseskötetet, igaz, a T. S. Eliotét, és azt válaszoltam, igen, szeretem, de soha nem lesz belőle semmi, mert túlságosan intelligens hozzám, és Alice Toklas egyetértett, és akkor felhúztuk a bokszkesztyűket, és Gertrude Stein betörte az orromat.

László Zsófia fordítása
Európa Könyvkiadó 1984, Budapest
Vidám könyvek

Cost Music

2012-01-07T01:27:00.001+01:00

Diktatúra cost

2012-01-06T13:57:00.001+01:00

A német közszolgálati televízióban gyerekeknek a magyar helyzeten keresztül magyarázzák milyen az ha egy demokrácia tönkremegy (forrás index.hu).

Alternatív köztársasági elnök választás

2012-01-05T14:22:00.000+01:00

Cost Reklám

2012-01-05T12:58:00.004+01:00

Mucsival.

A csöbörből vödörbe veszélye

2012-01-05T08:55:00.001+01:00

Néhány példa arra, hogy a tüntetők, de legalábbis a szervezők ill. felszólalók nem szeretnék, hogy a "gyurcsány takarodj" kormányából, "orbán takarodj" kormány legyen. Sokan fogalmazzák meg ebbéli aggodalmukat, ami azért biztató.

Különbségek persze már most is bőven vannak a gurcsány kormány tüntetéseihez képest. Sokan erőtlennek érzik a mostaniakat, pedig sokkal többen vannak az utcákon most, csak éppen nem gyújtogatnak és nem rombolnak. Ha erre az útra lép a tűntető tömeg, lehet, hogy rövid távon eredményesebb és látványosabb lesz a tevékenységük, de hosszabb távon, nem hoz eredményt. É hiszem, hogy a békés tüntetések sikeresek lesznek, hiszen nem pillanatnyi összefogást, hanem mindenki számára elfogadható, új köztársaságot kell építeni. Most is, mint mindig, a népen múlik, hogy akarja-e, hogy így legye. Népvezérre van szüksége vagy szabadságra.

Minden napra egy

2012-01-04T22:31:00.000+01:00

Van egy blog ahova minden nap feltesznek egy történetet olyan szülésekkel kapcsolatban amiben Geréb Ágnes is részt vett. Apukák, anyukák és bábák írják le emlékeiket. A 456. történetnél tartanak. Ennyi ideje korlátozzák Geréb Ágnes szabadságát.

http://tortenetek.szules.hu/

Interjú Tarr Bélával

2012-01-04T16:30:00.000+01:00

teljes szövg

Bár én ma már nem vagyok filmrendező, de életem végéig filmes maradok. Azt gondolom: nem lehet, hogy egy szakma, egy legalább tízezer embert foglalkoztató iparág mentálisan és fizikálisan ennyire tönkrezúzódjon, ennyire impotenssé és tehetetlenné váljon.

[...]

Volt egy filmtörvény, melyet 2004-ben a parlament egyhangúlag fogadott el. A Fidesz is megszavazta. Ezt a törvényt nagyon sok munka alapozta meg, az egész szakma megvitatta a politikusokkal közösen vagy az ő ellenükben – egyetlen szempont sem kerülhette el a döntéshozók figyelmét. Ez a filmtörvény eurokonform volt, garanciát adott a normális és szabad működésre. Ezt a filmtörvényt szakmai konszenzus nélkül, csak merőben politikai erőből változtatták meg – ezzel én mélységesen nem értek egyet.

[...]

A filmalap szellemiségében és személetében alapvetően tévúton jár: a film nem a show-biznisz része, a „target” nem a „box office”, hanem a filmeseknek az a feladatuk, hogy a saját életünkről, a saját országunkról és a saját nyelvünkön tisztán és világosan beszéljenek. Ha valaki nem erre hoz létre szervezetet, akkor nem tudom jóindulatúnak tartani. Emögött valami számítás van, ezt pedig vissza kell utasítani. Tisztában vagyok azzal, hogy ez csatákkal és konfrontációval fog járni, de ettől nem félek. Vissza kell szereznünk az autonómiánkat.

[...]

No budget film a 2011-es Magyarországról

A Magyarország 2011 tíz rendező szkeccséből áll össze: Török Ferenc, Pálfi György, Jancsó Miklós, Jeles András, Kocsis Ágnes, Salamon András, Mészáros Márta, Fliegauf Benedek, Szabó Simon és Siroki László reflektált Tarr Béla felkérése nyomán az elmúlt egy esztendőre.

Szellemi Fegyvertárs

2012-01-04T09:05:00.000+01:00

érdekes riport a nemrég elhúnyt Garas Dezsővel

Animáció Cost - Yankale - és egyebek

2012-01-02T19:10:00.004+01:00

egyszer, állati régen, szerintem már tíz éve is van annak, egy filmelmélet órán láttam ezt az animációt, komolyan, kb ez az egyetlen, ami megmaradt abból az egész órából.
azóta, pár havonta, ha eszembe jutott rákerestem, hogy hátha valaki, és most végre na.

terror bolygó

2011-12-31T16:31:00.002+01:00

zene

... a héten Bazsi barátommaml megnéztük a Terror bolygó-t, ő még nem látta korábban, de ez jó kis karácsonyi mozinak bizonyult.
... egyébként erről a számról viszont mindig tomdd fog eszembe jutni és az, hogy még mindig meg van a tükörfólia, amiből a karton macsetéknek csináltunk hájtech csúcsfényt :)

Alternatív köztársasági elnök választás

2011-12-30T21:48:00.001+01:00

Október 23-án bejelentettük, a mai nappal elindítjuk az Alternatív Köztársasági Elnökválasztást. MIÉRT? Azért, mert unjuk a régi arcokat. Azért, mert unjuk az álügyeket. Azért, mert VAN alternatíva. Azért, mert tele van ez az ország jó arcokkal és jó ügyekkel.

Jelentkezés: 60 másodperces vágatlan portrévideóval, ezzel a kezdő félmondattal: „Ha én egyszer elnök lennék…”
Jelentkezés határideje: 2012. február 2.
E-mail: elnokjelentkezz@gmail.com

Elég szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy mi fog ebből kisülni, de ez is egy próbálkozás, kíváncsian várom az eredményt és indulni nem de szavazni biztosan fogok.
további részletek

Jazz Cost

2011-12-29T18:26:00.000+01:00

Kívánságműsor

2011-12-28T11:14:00.002+01:00

Diktatúra cost

2011-12-24T02:29:00.009+01:00

Sokszor és sokat írtak már a kádári rendszer és az orbáni önkényuralom párhuzamairól, ezek közül én most csak egyet szeretnék kiemelni. Tudniillik hogy az információ nem jut el az emberekhez ill. hogy az emberek nem jutnak el az információkhoz. Egyik esetben cenzúráról, a közéleti információk manipulálásáról van szó, másik oldalon az általános érdektelenség, passzivitás, félelem, közöny akadályozza a működőképes demokratikus struktúrák kialakulásának lehetőségét.

Nem lehet tovább már az elmúlt rendszer keltette védekezési mechanizmusokkal takarózni. A "nem szól szám, nem fáj fejem ideje" lejárt. Amíg ezt nem látja be a csendes, pontosabban kussoló, struccként működő többség, mondhatni a magyar nép, addig bármiféle rendszerváltás értelmetlen csetepaté. Ma Magyarországon aki gondolkodni és tenni hajlandó megbélyegezetté válik. Közben az emberek nagy részének fogalma sincs arról, hogy milyen törvényeket szavaztak meg akár csak az elmúlt hetekben és arról sincs, hogy ez hogyan változtatja meg azokat a kereteket, amik között létezünk. Általános elégedetlenség van, de az mindig is volt ebben az országban. De ennél tovább alig hajlandó gondolkodni bárki is.

Hallgatásunk beleegyezés abba, hogy rólunk, nélkülünk döntsenek. Ha valamiben, akkor mi ebben vagyunk jók. Nem az alázatban, hanem a megalázkodásban. Öntudat helyett a másikra mutogatásban. A felelősség áttolásban.

Nyilvánvaló, hogy az Orbán rendszer megbukott. Innen már nincs visszaút. De ha nem változunk jönnek majd új és új orbánok, ha lehet még rosszabbak. Hiszen ez a nép akarata. Ezt kommunikáljunk az országunk vezetői felé nap mint nap.

Japán cost

2011-12-23T00:59:00.000+01:00

Japán szoknyadivat

Nem kell ide médiatörvény...

2011-12-22T23:47:00.002+01:00

A kormánynak nem tetsző médiahangok a médiatörvény nélkül is elhallgattathatóak íme két példa és ez tényleg csak a jéghegy csúcsa. (Ezer példát lehetne még hozni, elég csak a közmédiákból két hullámban elküldött közel 1000 emberre (1. hullám, 2. hullám) gondolni vagy a híradós anyagok manipulálására vagy akár erre.)

1. Az egyetlen országosan fogható, nem a kormány által irányított rádió a Klubrádió ellehetetlenítése.

2. Amíg az Országgyűlés elnöke megfelelő garanciát nem kap arra, hogy az Index tiszteletben tartja az Országgyűlés méltóságát és betartja a parlamenti tudósításra vonatkozó szabályokat, a tudósítók nem léphetnek be a Parlamentbe. (cikk)

Mindez például az alábbi videójuk miatt történt (többi videó). Bár szerintem nem annyira viccesek mint amennyire szeretnék, de mindenképpen jelzésértékűek a magyar áldemokráciát illetően.

tavaszi szél

2011-12-20T18:47:00.000+01:00

egely kati, akinek sok filmjét hoztam a rövidfilmestre, ezt csinálta a kárpáti petivel.

Karácsony Cost

2011-12-20T16:29:00.000+01:00

Bütyköltem kicsit itthon. Ez lett belőle:

Boldog Karácsonyt mindenkinek!!!

Best Bassgrooves Ever - Válaszvideó Pepének

2011-12-20T00:02:00.000+01:00

Nem is a Pepe Bassgrooves posztjában található orgonapontos egyszerűség, hanem inkább a régi jó bass-hangzás mentén ejtem meg a válaszadásom. Stanley Clarke hihetetlen újító volt. Ez az enyhén torzított, de nagyon kifejező hang csak az ő keze alatt szólt ilyen jól. Én mást el sem tudok képzelni ebbe a zenébe.
Talán ez az első B.B.E poszt, ahol nem egy konkrét groove áll a középpontban, hanem inkább maga a "grúvolás", meg annak a mikéntje. Tessék:

Funk Cost

2011-12-19T15:51:00.003+01:00

Jöjjön hát az első porció. Télen (az őszi lélek tavasza után) már nem vagyok érzelgős, csak simán szerelmes. Ha nincs kibe, akkor úgy hetente-kéthetente találok újat. De nem is az a lényeg, hogy mi van a csajokkal, hanem ami a fejembe megy végig, ezek a harmóniák, végig valami fix lüktetésre.

Azt hiszem ha definiálni kéne a jazzfunk-ot akkor úgy csinálnám, hogy love+bass groove.
Úgy viszik a fejemet ezek a harmóniák, mint a csajok a szívemet, de olyan stabil az ütem és olyan erős a basszus, hogy ráülök és nincs az a szirén aki miatt leszállnék róla, ha akar valamit üljön rá ő is . Na persze ennyire menő nem vagyok, de a fejemben csak ezek a zenék mennek és nagyon jó...
...akkor egy első karika a legszerelmesebb funkzenékből, ez a hetvenes-nyolcvanas évekből leginkább, 7 szám, egy laza félóra mindenkinek.

...legvégül csak megnyalom a kilencvenes éveket, ez lesz a következő, elég érzékeny területe a jazz funknak.

Best Bassgroves Cost

2011-12-16T13:55:00.003+01:00

Annyira nem groooovy, de a végén nagyon összeáll és szerintem nagyon kedvesen okos. Baksa úrtól várom a videóválaszt :)

és legyen ez egy előposzt a romanticfunkcosthoz, amihez már szépen gyűjtöm a harmóniákat és bassgrooveokat!

Érdekességképpen és leginkább a basszushangszínre vonatkozólag itt ugyanezen banda egy harminc évvel későbbi munkája.

Nekem valami eltűnt a basszusból, az új "hangszínetikett" szerint puffognia kell és sokkal inkább ritmust vinnie és általában sokkal több húrja kell legyen, mint régen. Nem rossz, nem azért mondom, csak nekem hiányzik a régi élet belőle, hogy valahogy hátrébb volt térben, de előrébb fejben...
...but never give up any funk!

Rövidfilmest 2011

2011-12-15T15:57:00.004+01:00

Nagyon nagyon jó kis vetítés volt tegnap. Az utóbbi évek legjobb hangulatú rövidfilm-estje. Sajnos Gábor nem tudott eljönni, nagyon sajnáltam (így majdnem nem volt pálinkánk :)), de sok néző, megtisztelt mozivászon és leginkább nagyon nagyon jó filmek voltak! Nem is tudom, hogy alakult így, a filmek legtöbbje egy héttel a vetítés előtt futott be, de volt aki a két vetítés közötti szünetben szaladt be a pendrive-al, mondom, hogy oké, menjen a film.
Jó reklám volt, többen érdeklődtek, hogy hogy, s mint a filmezés pécsen, mondtam, hogy hát, csinálni kell, akkor megtudod :-) A Képköznapokra is remélhetőleg szereztünk pár érdeklődőt. Például a lány filmje nyert a diákfilmfeszkón egy Képköznapok-csapatjegyet. A kép nagyban nagyon erős, nagyon elvitt.

Tomi a filmnovelláivan és a vlogjátékkal szintén óriási vázat adott az egésznek, nagyon élveztem, komolyan büszke voltam, hogy én nyomhattam meg a playt!
S nagyon erős animációk voltak idén, ez köszönhető a diákfilmfeszkós anyagnak is, de volt nagyon ötletes, nagyon ügyesen megcsinált és nagyon szerethető MOME-s film is nem egy. Á! És egy animáció a nőiségről, egy nőtől...odavoltam érte (értük :))!

Érkezett nem egy igazi igazi igazi amatőr alkotás, tele energiával. Egy középiskolás videoklip, egy film a mittudomén-miről, a képzeletről, vagy a valóságról, nagyon tetszett.
És itt volt a Trógerek sorozat alkotógárdástul, hát az akkora pezsgőtabletta volt az állóvízbe, hogy többen nem bírták.

Ajánlom az I, II, III-at egy körben lezavarni, higgyétek el, jobb lesz!! :)
Végig figyelem volt a vászonra, voltak nagy tapsok, akkor egészen úgy éreztem, hogy szó szerint esszük a filmeket.
Na, szóval, nem aludtam túl sokat előtte, de nagyon megérte, nagyon jó hangulat volt. Nagyon kösz a Tititának a helyet, nagyon működik ott a mozi, nem az a stresszes piroskarfás, hanem valami nagyon jó összhangban marad a bor és a vászon.
Első év, hogy tőlem nem ment le semmi...hát ha ezen múlik, hogy jó hangulat van, akkor én nem küldök több filmet :)
Jövőre...vagy talán előbb? :)

Pop Cost

2011-12-15T12:43:00.000+01:00

Mégegy mainstream cucc, ami tök bejön.

Malvern Cost

2011-12-15T06:18:00.003+01:00

RÖVIDFILMEST

2011-12-13T14:31:00.002+01:00

Nem is értem hogy hagyhattuk ki az RC-t eddig...hát igen a hétvégi kocsmatúra-plakátolás :-)

Holnap tehát Rövidfilm-est a Tititában!

Vers Cost

2011-12-13T14:19:00.002+01:00

Öcsitől kaptam

Martialis:

EGY RÓMAI LÁNYRÓL,
AKIBŐL KIVESZETT A HAZAFIAS
ÉRZÉS

Caelia parthussal, germánnal dugsz meg a dákkal,
töm cilicus hímtag, s cappadocus fütyi is,
messzi Egyiptomból egy memphisi kant hoz a bárka,
és a Vörös-tenger küld szerecsen furulyát,>
csuklyátlan fütyijét a zsidónak imádva imádod,
szarmata ló hátán száll az alán szerető!
Mért van ez így, mi miatt teszed ezt, hisz római lány vagy,
mért veted ennyire meg, mondd csak, a római faszt?

Organ Hero Cost - Magdi Husainy

2011-12-13T13:31:00.006+01:00

Az újjáéledés jegyében egy új rovat indul: Organ Hero Cost

Nyitóképnek valami szép orgonás-nőset szerettem volna. Ez egy kazettaborító, ami átverés volt, mert a zenét egy férfi játszotta, de az első két meghallgatásra még nem esett le, azalatt a két pörgetés alatt végig ezt a mosolyt képzeltem.
Nehéz volt választani itt van még eezz és eezz is.

Eltekintenék a nagy klasszikusok posztolásától, legalábbis elsőre. Az amcsi csajok, akik körültáncolják és dobolját Debbiet, aki bármit lekever a B3-as hammondján, vagy Rhoda Scott sem elsőre lesz ellőve, hanem legyen itt valaki Egyiptomból. Zeneileg egyiptom mindig különleges. Még nem afriaki, már nem európai, pedig jópár évet eltöltöttek ott római kori DJ-k.
Mindig érdekesen nyúlnak a hangzáshoz, valahogy természetellenes ez egy kicsit az európai füleknek. Nagyon izgalmas szerintem az 50-es, 60-as éveg elektronikai injekciója ezekre a fzenékre, az európai elektronikai kísérletezők feleannyira sem merészketdtek*, mint egy arab háztartásbeli két etetés között a stylofonnal.
*Ez nem csökkenti az értéküket, teljesen más és sokkal finomabb kísérletek születtek, szerintem.
Vissza az orgonához: egyiptomban nincs orgona wah-wah vagy autowah nélkül (próbáljátok csekkolni a második wah-ot, ugye, talán nem véletlen :)) és nem létezik hangszer attttom-visszhang (pontosabban zengető) nélkül. De ezeket olyan természetesen használják, hogy öröm hallgatni.
Sok a duma, következzen Magdi, az arab orgonizmus atyja!

Ezek az orgonák már relatíve későbbiek, nem "fogaskerekesek", hanem elektromosak, ezért viszont elég könnyű áthangolni egyesével a hangokat, így nagyon népszerűek voltak 20-30 évvel ezelőtt is. Azóta a hangszergyárak külön jelzéssel "átsoftware"-lt hangszereket gyártanak a nem 12 hangos temparált skálás helyett direkt az arab világba. Törököknél németbe láttam ilyent, elég őrült, viszik, mint a cukrot.

Sajnos ritkák a videók Magditól és európai karakterkészlettel wikit sem találtam.
Az orgona, amin játszik. 1975-ös gyártású, tehát a videók ez utániak már.
Érdekességnek mégegy videó, egy interjú részleteként szólózik.
Szerintem jó arc.

Cost Music - Soyuz7

2011-12-13T10:46:00.003+01:00

A Sada új projektje ez.

Sajnos koncertfelvétel még nincs, pedig a színpadkép egyszerűen mindent visz.

Szépen lenntartott számok, élőben nekem nagyon műxik.

Sehol semmi disco cost

2011-12-13T03:29:00.000+01:00

egy disco szamot kerestem, be is irtam: nitro express disco. ezt dobta ki, sehol semmi disco.

Diktatúra cost

2011-12-12T22:37:00.000+01:00

Cost Music

2011-12-12T14:00:00.002+01:00

Some people say I'm a no 'count. Others say I'm no good.But I'm just a nat'ral-born travelin' man, doin' what I think I should, O, yeah. Doin' what I think I should.And I don't give a damn about a greenback dollar, spend it as fast as I can.For a wailin' song and a good guitar, the only things that I understand, poor boy, the only things that I understand.When I was a little baby, my momma said, "Hey, son. Travel where you will and grow to be a manAnd sing what must be sung, poor boy. Sing what must be sung."And I don't give a damn about a greenback dollar, spend it as fast as I can.For a wailin' song and a good guitar, the only things that I understand, poor boy, the only things that I understand.Now that I'm a grown man, I've traveled here and there. I've learned that a bottle of brandy and a song,The only ones who ever care, poor boy, the only ones who ever care.And I don't give a damn about a greenback dollar, spend it as fast as I can.For a wailin' song and a good guitar, the only things that I understand, poor boy, the only things that I understand.Some people say I'm a no 'count. Others say I'm no good.But I'm just a nat'ral-born travelin' man, doin' what I think I should, O, yeah. Doin' what I think I should.And I don't give a damn about a greenback dollar, spend it as fast as I can.For a wailin' song and a good guitar, the only things that I understand, poor boy, the only things that I understand.

Cost Music (csajos)

2011-12-12T12:57:00.003+01:00

Dance Cost

2011-12-12T10:58:00.002+01:00

A ruszkik rákaptak a drumandbass-re, bámulatosan viszik a népi elemeket a törtütemek közé.

Azt hiszem én is orosz dnbtáncos akarok lenni :-)

Ugyanebből az évből, kicsit ún. okosabb dnb'

TV Cost

2011-12-11T12:39:00.001+01:00

Reklám Cost

2011-12-10T21:42:00.001+01:00

Royal Cost

2011-12-10T21:40:00.001+01:00

Cost Music

2011-12-10T21:38:00.001+01:00

Art Cost

2011-12-10T21:35:00.001+01:00

Animáció Cost

2011-12-10T21:19:00.001+01:00

TV Cost

2011-12-10T21:16:00.001+01:00

Hangszer Cost

2011-12-10T21:12:00.001+01:00

Cost Music

2011-12-10T21:07:00.001+01:00

Vers Cost

2011-12-10T20:58:00.001+01:00

Jó reggelt jó reggelt!

2011-12-06T10:33:00.001+01:00

A fill akkordjaiért és sokakért

2011-12-05T08:50:00.001+01:00

vlog

2011-12-04T14:07:00.001+01:00

Blog Cost

2011-12-02T12:43:00.004+01:00

Ünnepnap volt tegnap.

Azt ünnepeltük, hogy hosszú idő után újra színpadon voltunk, trió, Tomi, Áron és én. Új számok, új energiák, nem volt fergeteges siker, de amit kitaláltunk működött, fog jobban is. Ünnepnap volt azért is, mert tegnap, napra pontosan tegnap vagyok 5 éve Royal lakó, vagyis Royal tag, vagyis Royal :-)
Aztán a dokik is zenéltek egy nagyot, sajnos a fuvolás csaj nem jött el, de nagy hangulat volt.
!!!!ROYAL!!!!!!!
Ezt sokkal elmélyültebben kezdtem leírni, csak közbejött pár telefon, szóval ez a blog most ennyi...

Disco Cost

2011-11-30T08:23:00.002+01:00

SUPERMAX

osztrák banda, a néger nő gondolom import :-)
Nem is értem miért nem lettek híresebbek.

Na, egy laza párórás playlist :-)

Art Cost

2011-11-28T23:12:00.001+01:00

a kis lasse uj szosszenete.

"Here is a short video I made for Bomuldsfabriken Kunsthall in Arendal, Norway. It is a tour through parts of the permanent, contemporary collection at the art gallery.

The idea was to make a visual representation of how art communicates with the viewers emotions, and it was very inspiring to animate other artists work.

Objects and artists:
"Triplane" schetches for a Mechanical Sunrise, Espen Dietrichson, 2008.
"Kjartan as Marilyn", Kjartan Slettemark 2003.
"Painter in living Daylight", Ole Jørgen Ness, 2005.
"Vellexon 1.2.", Kira Wager, 2008.
"In the flexible, closed Room of the Illusion", Bjørn Carlsen, 1991.
Without title, Jan Freuchen.
"Cut Flowers", Inger Johanne Rasmussen, 2006.

The music was sampled from a piece by Ingebrigt Håker Flaten & Håkon Kornstad and remixed by me.

The video was filmed by hand with a digital SLR camera and animated with Photoshop and After Effects."

Az élet vendége

2011-11-28T21:13:00.009+01:00

http://videotar.mtv.hu/Videok/2010/04/05/17/Az_elet_vendege__Csoma_legendarium.aspx

HangyaVlog

2011-11-25T13:06:00.000+01:00

Vádemelést javasol a rendőrség Geréb Ágnes ellen

2011-11-24T14:08:00.001+01:00

Az otthonszülést szabályozó új törvény megszületése óta egyetlen engedélyt sem adtak ki otthonszülésre. Aki ma otthon szülni szeretne nem tudja a törvényes utat választani, ehelyett marad az, hogy úgy csinál mintha kórházban szeretett volna szülni és csak véletlenül született volna meg otthon a gyereke. Csak Pécsen több ilyen esetről tudok az utóbbi hónapok alatt.

„Újra felmentették a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés vádja alól a MÁV Kórház volt nőgyógyászát, akinek ügyelete alatt egy szülő nő meghalt, egy asszony pedig életveszélyes állapotba került még 2003-ban. A döntést a bíró most azzal indokolta: a vádban szereplő tragikus esetekben nem bizonyosodott be, hogy a történtek ok-okozati összefüggésben lennének a nőgyógyász esetleges szakmai szabályszegéseivel vagy annak mulasztása miatt következtek volna be.”
Felelős nincs.
„Október közepén szülés után meghalt egy 45 éves komáromi asszony. A nő ötödik gyermekének adott életet, azonban a szülést követően komplikációk léptek fel nála és elvérzett, a csecsemő pedig maradandó sérüléseket szenvedett.”
Felelős nincs.
„Meghalt, ikerszülés közben az egyik kisfiú, a másik agya pedig maradandóan megsérült Miskolcon. Az anya szerint a kórház hibát hibára halmozott, volt például, hogy a terhesség utolsó hetében meg sem vizsgálták, hanem hazaküldték a kórházból. És azt sem mondták meg a szülőknek, hogy az életben maradt kisfiú agyvérzést kapott születés közben. A kórház szerint szabályosan csináltak mindent.”
Felelős nincs.
„Lezárult a belső vizsgálat a Fejér Megyei Szent György Kórházban elhunyt kismama ügyében. Attól kezdve, hogy bejutott az intézménybe a kismama, vétséget, gondatlanságot nem állapítottak meg.”
Felelős nincs.
„Egy héttel a szülés után meghalt egy cserkeszőlői asszony a szolnoki Hetényi Kórházban. A 33 éves, három gyermekes anya negyedik babájával ment a szolnoki kórházba, október 14-én szülés közben azonban kómába esett, és október 20-án meghalt. A kisbaba életét megmentették. A kórház szerint nem történt orvosi mulasztás.”
Felelős nincs.
„Eltemették a Kecskeméti Megyei Kórházban elvérzett kismamát. Az asszony császármetszéssel komplikációk nélkül szülte meg a kisbabáját, de a szülés után nem tudták elállítani a vérzését.”
Felelős nincs.

részlet a Bűn-e az otthonszülés?: freegereb.org-ról

a vádemeléssel kapcsolatban