megcsapott az ősz vagy két napja. és mostanában könyvet is vettem a kezembe, ami jót jelent. lassulok, van időm élvezni az egyedüllétet. munkát váltottam, most egy kis konyhán dolgozom ami nagyon pici. egy amolyan étteremben vagyok, ami most nyílt az olimpia idejére. ott dolgoztam az átalakításoknál is mint segédmunkás. nagyon élveztem, annak ellenére, hogy voltak kemény napok, de már valahogyan a nehézségeket is könnyebben átvészelem, sőt, nem agonizálok. hagyom, hogy sodorjon a sors. jó érzés, mint csurogni a Dunán egy faladikban egy kora nyári estén.
Oshot olvastam. ezt a könyvet most 7 hónapig. Creativity: Unleashing the Forces Within.
nagyon egyszerű olvasni, ezért is kezdtem bele. sok minden visszaköszönt Hamvastól. persze, a keleti gondolkozás. de arra jöttem rá, hogy a világ tényleg megújult a hatvanas években és Hamvas teljesen ebben a megújhodásban állt. oda tartotta a fejét a friss szellőbe és nagyokat szippantott belőle. és hirtelen láttam, ahogyan végigjárta az útját, ahogyan levedlette azt a sok fölösleges bőrt, ahogyan megküzdött azért, hogy friss levegőt szívhasson. ez a frissesség pedig csakis a meditatív megközelítés miatt lehetett jelen benne. hogy bármit, amit tett, azt tudatosan, éberen tette. rájött, hogy minden a tudatosságon múlik, hogy mindegy mit csinálunk, azt tudatosan, meditatívan kell, hogy csináljuk, különben elveszünk benne.
van ez a szitu: nézem a folyóparton a fát.
1. vagyok én, aki nézem a fát.
2. van a fa, amit nézek.
3. de van ott még valami bennem, ami nézi, ahogy nézem a fát.
tudatosság a test felé. tudatosság a gondolataimmal. tudatosság az érzéseimmel kapcsolatban.
lehet, hogy ez a szent háromság?
az isteni egység pedig az, amikor ez a hármas összeáll egy akkorddá. ez a negyedik lépés. ahogy a szemlélő és a szemlélet eggyé válik. nincsen különbség a kettő között, de mindez úgy, hogy tudom, én vagyok az a fa, én vagyok, aki figyelem a fát és én vagyok az, aki tudom, hogy van bennem a tapasztaló, hogy van bennem egy olyan tapasztaló, aki már nem én vagyok, hanem csak tudom, hogy részese vagyok a tapasztalásnak. ez három különböző dolog de valahogy mégis négy lesz belőle, amint eltűnik a fa és ahogy eltűnök én is ebben a szemlélődésben.
Osho azt mondja, hogy a meditációt nem lehet tanulni. az nem olyan valami, amit az ember hozzátesz önmagához. a meditációban nem kell mást csinálni, mint szemlélni a dolgokat. a testemet, a gesztusaimat, a szokásaimat, a gondolataimat, a hangulataimat ,az érzéseimet. csak figyelni, de nem nyúlni hozzá. hagyni úgy, ahogyan van.
de ebben a szemlélődésben el is tűnnek dolgok, amik nem olyan fontosak. levállnak, elhagynak minket. vannak aktív meditációk is, tehát nem az a lényeg, hogy egy helyben üljünk stb. hanem, hogy bármit is teszünk vagy nem teszünk, azt mindig ezzel a nyugodt szemlélődéssel tegyük. ne hagyjuk magunkat kizökkenteni.
már értem Hamvast, amikor azt mondja, hogy nem volt eléggé bátor ahhoz, hogy a gondviselésre bizza magát. nem bizott abban, hogy van valaki ill. valami, ami jobban tudja nála, hogy mi kell neki. aki jobban tudja, hogy mivel kell megküzdenie vagy szembenéznie vagy mit kell elviselnie. mindig jobban akarjuk tudni, hogy mi kell nekünk és a végén annyira ragaszkodunk hozzá, hogy nem hagyjuk a természetes változást előreengedni. persze előbb vagy utóbb megérkezik, de az olyan, mint amikor egy gát felduzzad, mert mesterségesen tették oda, aztán a víz egy idő után áttöri a gátat, ami általában sokként hat.
totális átértékelésben vagyok. nem siettetem, hála a jó égnek. ha egy helyben állunk, vajon az élet nem változik e eleget körülöttünk? engedni kell, hogy az élet azt hozza, amit éppen oda akar hozni. esélyt adni a véletleneknek, a pillanatnak. kockáztatni. bár ez a kockáztatás csak arról szól, hogy levetkőzzük a berögződött szokásokat, a ragaszkodásunkat valamihez. azt hisszük, hogy nem lesz semmink, holott akkor lesz helyünk csak igazán, akkor leszünk szabadok. akkor lesz terünk és időnk és nyugalmunk mindenhez, amit csak tenni akarunk.
mint ahogyan a nyár az aktivitásról szól, az ősz pedig a visszatekintésről. tehát csak hagyni, hogy úgy pulzáljak, ahogy a természet ill. a természetem megkívánja. ha ellene teszek, akkor ideges leszek, stresszes. azt hiszem, hogy le tudom győzni azt, ami nálamnál mérhetetlenül nagyobb, hogy tudom kontrollálni stb.
8 éves úgynevezett munkásságom Pécsett, amit a filmkészítésbe fektettem, szépen szólva amit a filmnek áldoztam csak egy önterápia volt. valami, amit sosem kellett volna soha megosztanom másokkal. a terápia mindig hasznos, de csak annak, aki azért csinálja, hogy magán segítsen. nem azért, hogy "művészet" legyen belőle amit a másiknak is látnia kell.
ezt is csak most értettem meg Hamvastól. és Osho világított rá nagyon egyszerűen. az, amit művészetnek neveztek anno, az tényleg csak hányadék volt. beleértve szegény Bergmant is. már nem hiszek a szerzőiségben. csak akkor ha valami isteni kegyelem okán átsugárzik a szerző lénye is mindössze egy színként a szívárvány színeibe olvadva.
nagyon sok betegséget (művészeti produktumot) látok, ami tulajdonképpen puszta terápia volt. és mi meg tapsoltunk annak, hogy ki mekkorát tudott hányni. a hányadékot kiállítottuk, majd díjaztuk. tapsoltunk és kényszeresen mosolyogtunk hozzá értetlenül.
már csak azt a művészetet fogadom el, ami teret ad a befogadónak, ami megnyugtat, ami segít abban, hogy meditatívan szemléljek valamit, ami segít abban, hogy leüljek és feltöltődjek.
Read
More...
Summary only...
