Két levél a költőről

Idézet Hamvas Béla: Antologia Humana című kötetéből. John Keats levelezése.

KÉT LEVÉL A KÖLTÕRÕL
Kedves Hesseym, nagyon szép Öntõl, hogy elküldte a Chronicle cikkeit, tõlem pedig nagyon is nem szép, hogy már hamarabb meg nem köszöntem ezt a kedvességet; kérem, bocsássa meg. A véletlen úgy hozta, hogy a lap mindennap a kezembe került. Láttam a mait is. Csak a legnagyobb hálát érezhetem mindazok iránt, akik mellém szegõdtek. Így legalább lassanként megismerkedem erõmmel és gyengéimmel. Dicséret vagy gáncs csupán pillanatnyi hatással lehet olyan emberre, akit a szépség végsõ szeretete szigorú bírájává tesz saját munkáinak. A magam önkritikája összehasonlíthatatlanul jobban gyötört, mint amit Blackwood vagy a Quarterly képes okozni; ha meg viszont igazamat érzem, nincs az a külsõ dicséret, ami úgy tudna hevíteni, mint a magam magányos felismerése és megbizonyosodása abban, ami jó. J. S.-nek tökéletesen igaza van, ami a „ferde-sarkú” Endümiónt illeti. Hogy pedig így van, nem az én hibám. Nem! Bárha kissé paradoxul hangzik is, épp olyan jó, amilyen csak erõmbõl futotta. Ha gyötörtem volna magam, hogy tökéletes legyen, s ebben az igyekezetben tanácsokat kértem volna, reszketve minden egyes lapja fölött, akkor sohasem íródott volna meg; lévén a babrálás nem természetem. Függetlenül akarok írni. Eddig függetlenül írtam, bírálat nélkül. Ezentúl függetlenül akarok írni, a bírálatok ellenére. A Költészet Géniuszának magának kell kivívnia megváltását egy emberben. Szabállyal, elõírással nem lehet kiérlelni, csak a magunk bensõ érzékével és teljes készenlétével. Ami alkot, annak önmagát kell megalkotnia. Az Endümiónban fejest ugrottam a tengerbe, s így közelebbi ismeretségbe kerülhettem a morajjal, a fövennyel és sziklákkal, mintha a zöldellõ parton maradva fújom csacska fuvolámat és teázás közben kényelmes tanácsokat hallgatok. Sose irtóztam a hibázástól; mert sokkal szívesebben kockáztatom meg a hibát, mintsem hogy ne kerüljek a legnagyobbak közé. De félek, mindjárt beleveszek az öndicséretbe; ezért inkább Taylornak, Woodhouse-nak hálám tolmácsolását kérve maradok az ön legõszintébb híve:
John Keats

Drága Woodhouse-om,
levele igazán nagy örömemre szolgált, fõként szíves hangja folytán, és nem mintha a „genus irritabile” dolgában benne kifejtettek nagyon ínyemre volnának. A legjobb válasz, amit adhatok Önnek, néhány hivatalos formában közölt észrevétel arról a két legfõbb pontról, amely mintegy indexként kellõs közepébe mutat az egész zseni, szándék és siker és becsvágy stb. körül kialakult pro és kontra kérdésnek.
Elõször: Ami magát a költõ jellegét illeti (értem azt a fajtát, amelyhez, ha vagyok egyáltalán valami, magam is tartozom; a Wordsworth-étõl vagy az egocentrikusan kifinomulttól elválasztandó fajtát, amely per se létezik és magában áll), annak nincs is saját maga, egyáltalán nem maga, nincs jellege, egyformán örvend fénynek és árnynak, kitörésekbõl él, legyen az csúnya vagy szép, magasrendû vagy alantas, gazdag vagy szegényes, közönséges vagy emelkedett: ugyanazzal a gyönyörûséggel képzel el egy Jagót, mint egy Imogent. Ami az erényes bölcselõt megbotránkoztatja, az a kaméleon költõ számára gyönyörûség. Nem árt neki a dolgok sötétebb oldalának kedvelése, ahogy nem árt a fényesebb szeretete sem, mivel a végén mindkettõ elmélkedésbe fordul. A költõ minden létezõ közül a legköltõietlenebb, minthogy nincs egyénisége; következetesen mindig egy más lény alakját veszi fel és tölti be. A nap, a hold, a tenger, a férfiak és nõk, akik az ösztön teremtményei, mind költõiek, és változhatatlan tulajdonsággal bírnak; a költõ viszont nem, neki nincs egyénisége. Minden bizonnyal õ a legkevésbé költõi isten valamennyi teremtménye között. Ha már most a költõnek nincs saját valója, én pedig költõ vagyok, akkor hol a csoda abban, hogy egyszer azt találtam mondani, hogy többé nem kívánok írni? Nem gondolhattam el abban a szent pillanatban Saturnus vagy Ops jellemét? Nyomorult dolog beismerni, de ez az igazság, hogy nincsen egyetlen bármikor kiejtett szavam, melyet nyugodt lélekkel a természetembõl folyó hiteles véleménynek lehetne tekinteni. Hogyan is lehetne, mikor nincs is természetem? Ha emberekkel vagyok egy szobában és éppen nem töprengek a saját agyam szüleményein, nem saját magam lakozik bennem, hanem lassacskán a szobában lévõk rám kényszerítik a maguk természetét és kis idõ múlva szinte megsemmisülök, és nemcsak a felnõttek között; ugyanez történik velem a gyermekszobában is. Nem tudom, sikerül-e teljesen megértetnem magam: megelégszem annyival, ha Ön meglátja, mennyire semmit nem szabad függõvé tenni attól, amit akkoriban esetleg mondtam.
Másodszor: szándékaimról szeretnék beszámolni, s arról, hogyan képzelem én magamnak az életet. Becsvágyam, hogy a világnak valami jóval szolgáljak: ha megmaradok, ez késõbbi esztendõk dolga lesz –, addig olyan magaslatára szeretnék eljutni a költészetnek, amennyire csak a nekem adatott erõbõl telik. Jövendõ költeményeimrõl való halvány elképzeléseim gyakorta arcomba kergetik a vért. Minden, amit remélek, hogy nem vesztem el minden kapcsolatomat az emberi dolgokkal – s hogy az az elhagyatottság és közöny, amit a legjobbak részérõl is érzek, nem fogja tompítani látomásaim élességét. Szeretnék írni a szépség iránti mélységes vágyódásról és szeretetrõl, mely él bennem akkor is, ha reggelre mindig el is égetem, amit éjszaka csináltam, és soha szem fénye nem éri õket. De talán még ebben a pillanatban se saját magamat mondom, csak valaki mást, akinek lelkében most éppen élek.
Azt azonban mégis biztosra veszem, hogy ez a legutóbbi mondat egészen éntõlem való. A legmélyebben átérzem aggódását, jó véleményét és barátságát, és vagyok legõszintébben az öné:
John Keats