A pincsi -história

részlet DOSZTOJEVSZKIJ: A FÉLKEGYELMŰ című regényéből. (fordította:Makai Imre)

"- Ivan Fjodorovics Jepancsinnal valóban igen jó barátságban voltam - felelte Nasztaszja Filippovna kérdésére áradozva a tábornok. - Én, ő és a megboldogult Lev Nyikolajevics Miskin herceg, akinek a fiát húszesztendei távollét után ma átöleltem, egyszóval mi hárman elválaszthatatlan cimborák voltunk: Athos, Porthos, Aramis. De sajnos, az egyik, rágalomtól és golyótól halálra sebezve, sírban fekszik, a másik, aki itt ül ön előtt, ugyancsak rágalmakkal és golyókkal küszködik...
- Golyókkal?! - kiáltott fel Nasztaszja Filippovna.

- Itt vannak a mellemben, még Karsznál kaptam, és rossz időben most is érzem őket. Minden más vonatkozásban úgy élek, mint egy filozófus, jövök-megyek, sétálgatok, dámát játszom a kávéházamban, mint egy nyugalomba vonult polgár, és az Indépendance-t olvasgatom. De Porthosunkkal, Jepancsinnal egy három évvel ezelőtt, a vonaton történt pincsi-história óta egyszer s mindenkorra végeztem.
- Pincsi-história?! Hát az meg micsoda? - kérdezte különös érdeklődéssel Nasztaszja Filippovna. - Pincsi?! Már engedelmet! Mégpedig vonaton?!... - mondta, mintha emlékezetébe akarna idézni valamit.
- Ó, ostoba história, nem is érdemes felemlegetni: Belokonszkaja hercegnő nevelőnője, mistress Smith miatt történt, de... nem is érdemes felemlegetni.
- Márpedig nekem okvetlenül mondja el! - kiáltott fel vidáman Nasztaszja Filippovna.
- Ezt még én se hallottam! - jegyezte meg Ferdiscsenko. - C’est du nouveau.
- Ardalion Alekszandrovics! - hallatszott ismét Nyina Alekszandrovna könyörgő hangja.
- Papa, keresik! - kiáltotta Kolja.
- Ostoba história, és két szó az egész - kezdte önelégülten a tábornok. - Két évvel ezelőtt... Igen! Nem sokkal azelőtt, hogy felavatták az új ...-i vasutat, én (immár polgári ruhában) számomra rendkívül fontos, a hivatalom átadásával kapcsolatos ügyben akartam eljárni; jegyet váltottam az első osztályra; beszállok, leülök, rágyújtok. Azaz tovább szivarozok, mert már előbb rágyújtottam. Egyedül voltam a szakaszban. A dohányzás nem tilos, de nincs is megengedve; szokás szerint csak úgy félig-meddig engedik meg - attól függően, kiről van szó. Az ablak le van engedve. Ekkor közvetlenül az utolsó fütty előtt leül éppen velem szemben két hölgy egy pincsivel; majdnem elkéstek; az egyik pompás égszínkék, a másik meg szerényebb, fekete selyemruhát viselt pelerinnel. Eléggé csinosak voltak, gőgösen néztek rám, és angolul beszéltek. Én persze nyugodtan tovább szivaroztam. Azaz, hát én is gondolkoztam a dolgon, de aztán tovább dohányoztam; nyitva volt az ablak, hát ki az ablakon. A pincsi az égszínkék ruhás hölgy térdén pihent; olyan pici kutya, mint az öklöm, fekete, de a lába fehér - ez aztán ritkaság. Ezüst nyakörve volt - jeligével. Én ülök tovább. Egyszer csak észreveszem, hogy a hölgyek haragszanak; bizonyára a szivar miatt. Az egyik rám mered teknősbékacsont-keretes lornyettjén át. Én meg csak ülök: hiszen ők se szólnak egy szót se! Ha szólnak, figyelmeztetnek, megkérnek, az persze más, hiszen azért van az embernek nyelve! De csak hallgatnak... és ekkor - állítom, hogy a legcsekélyebb figyelmeztetés nélkül, de a legeslegcsekélyebb nélkül, mintha teljesen megháborodott volna - a világoskék hölgy kikapja a kezemből a szivart, és kihajítja az ablakon. Robog a vonat, én meg úgy bámulok, mint a féleszű. A hölgy egészen vad; vad a hölgy, mintha csakugyan a vadak közül szalasztották volna; de máskülönben jól megtermett, telt, magas, szőke, piros arcú (sőt túlságosan is piros), és villámokat szór rám a szeme. Én egy szót se szólok, a szokásos udvariassággal, a legteljesebb udvariassággal, hogy úgy mondjam, a legfinomabb udvariassággal, két ujjal a pincsihez közelítek, finoman nyakon ragadom, és... zsupsz, ki az ablakon a szivar után! Éppen csak nyikkant egyet! A vonat meg robogott tovább...
- Ön szörnyeteg! - kiáltotta Nasztaszja Filippovna kacagva, és úgy tapsolt, mint egy kislány.
- Bravó, bravó - kiáltotta Ferdiscsenko. Elnevette magát Ptyicin is, akit pedig ugyancsak kellemetlenül érintett a tábornok megjelenése; sőt még Kolja is nevetett, és ő is azt kiáltotta: - Bravó!
- Igazam volt, igazam volt és harmadszor is: igazam volt! - folytatta nagy hévvel, diadalmasan a tábornok. - Mert ha a vonatban tilos a szivar, a kutya még százszorta tilosabb!
- Bravó, papa! - kiáltotta elragadtatással Kolja. - Nagyszerű! Én okvetlenül, de okvetlenül ugyanezt tettem volna!
- No, és mit csinált a hölgy? - faggatta türelmetlenül Nasztaszja Filippovna.
- A hölgy? Hát most következik a legnagyobb kellemetlenség - folytatta elkomorodva a tábornok. - Se szó, se beszéd, a legkisebb figyelmeztetés nélkül pofon vágott! Vad nő volt; mintha csak a vadak közül szalasztották volna!
- És ön?
A tábornok lesütötte szemét, felvonta szemöldökét, felhúzta a vállát, összeszorította ajkát, széttárta karját, hallgatott egy ideig, aztán hirtelen megszólalt:
- Elragadtattam magam!
- És fájt neki? Fájt?
- Biz’ Isten nem fájhatott! Botrányt csapott ugyan, de nem fájhatott neki. Én csak egyszer legyintettem meg, hogy elhessegessem. De akkor az ördög is belejátszott a dologba: kiderült, hogy az égszínkék ruhás hölgy angol nevelőnő vagy efféle Belokonszkaja hercegné házánál, sőt talán éppen barátnője is, a fekete ruhás a legidősebb Belokonszkaja hercegnő, egy harmincöt éves aggszűz. Az pedig köztudomású, milyen kapcsolatban van Jepancsina tábornokné a Belokonszkij családdal. Valamennyi hercegnő elájult, sírt, gyászolta a kedvenc pincsit, sikítozott a hat hercegnő, sikítozott az angol hölgy... égszakadás-földindulás! Én persze szántam-bántam a dolgot, elmentem hozzájuk bocsánatot kérni, levelet is írtam, de se engem nem fogadtak, se a levelemet nem fogadták el, Jepancsinnal meg összevesztem, kizártak, elkergettek!
- De már engedelmet, hogy lehet az? - kérdezte váratlanul Nasztaszja Filippovna. - Öt vagy hat nappal ezelőtt pontosan ugyanilyen históriát olvastam az Indépendanceban, én is állandóan az Indépendance-t olvasom, de hajszálra ugyanilyet! Egy Rajna-vidéki vasútvonalon történt, vonaton, egy franciával meg egy angol hölggyel: a nő ugyanúgy kikapta a szivart a francia kezéből, az meg ugyanúgy kidobta az ablakon a pincsit, és pontosan ugyanúgy végződött az egész, akárcsak önnél. Még a ruha is égszínkék volt!
A tábornok borzasztóan elpirult, Kolja szintén elpirult, és két kezébe szorította a fejét; Ptyicin gyorsan félrefordult. Csak Ferdiscsenko hahotázott változatlanul.
"