Delta és Import/Export

kivételesen kimoziztam magam az elmúlt pár napban az Apollóban. bár már klasszikus mozizásról nem beszélhetek, mert dvd-n mentek a filmek: a Delta Mundruczótól, ill. a 3 Seidl film, amit egy nap alatt végeztem ki: Tervezett veszteség, Modellek ill. az Import/Export.

a Deltán hatalmasat csalódtam, sajnos nem Mundruczó mesélt, hanem megint valami régmúlt forma alapján (Tar Béla nyomdokait követve) kaptam egy gyenge mesét egy erős befejezéssel (azaz inkább csak egy jelenettel).
miután megnéztem az Import/Exportot, akkor fogalmazódott meg bennem a következő gondolat: hogy persze fontos a forma a filmészítés kapcsán, a nyelv, az iparosság, de önmagában kevés, mégha egy kerek kis történetet kapok is szépen elméselve. szóval a meséléssel nincsen baj, mert mese az van, de eléggé személytelenül tálalják a legtöbb esetben. ilyenkor mindig egy nagypapa jut az eszembe, aki mesél az unokájának de úgy, hogy az unoka tátott szájjal figyel, hiszen benne van ő is a történetben, izgul a különböző fordulatok ill. események miatt. a Delta esetében egy ilyen "öreges" elbeszélést véltem felfedezni, de erőszakolt stílusként hatott, mintha a rendező legalább 20 évvel lenne már idősebb a kelleténél. miért nem a saját nyelvén meséli el a történetét, miért kell olyan szótárhoz nyúlni, ami csak arra jó, hogy eltávolítsa a saját (aktív) szókincsétől?
ha dadogok, akkor dadogjak rendesen, lényegében ezt vallom. mindegy mennyire vagyok erős az adott nyelvben, a fontos, hogy a saját artikulációm vigyen előre.
ha a saját nyelvemmel küzdködök, akkor ennél aktuálisabb/frissebb formát kevésbé tudok elképzelni. mert azért küzdök éppen, hogy előrébb jussak, hogy nagyobb teret fogjak be a nyelv által. ha nem küzdök, akkor meglévő paneleket használok, nem a nehezebbet választom, hanem a konvencionálisat.
(egy érdekes kitérő: hogyan lesz valami konvencionális nyelv, ha azt egy ember hozta létre és csak ő beszéli teljes egészében? például ott van a Kispál és a Borz esete. amikor már beérett a kispálos nyelv, abban a pillanatban a magyarországi együttesek zömében ugyanezt a hangot, nyelvet lehettet felfedezni (még most is sokszor). ez később társult az Emil Rulez által kigyomlált nyelvezettel, ami egy új vérkeringést hozott a zenei palettára. tehát ha valaki erős nyelvben, akkor a nálánál gyengébb nyelvezet nem tud mit tenni, igazodik hozzá és azt kezdi el használni. ez amolyan fizikai törvény is.
tehát Tar Béla annyira erősen mondott valamit, hogy az utána következő nemzedéket sajnos kárhozatra jutatta ezáltal, csak hogy frappánsan beszéljünk, ugyanis a fiúk az apához igazodtak de sajnos túlzott mértékben)

Az Import/Export című filmnél esett le, hogy miért is nagy rendező Seidl. olyan ambíciókkal ültem be a filmjeire, hogy na most jól kiismerem a grammatikáját, letapogatom még a kötőszókat is. aztán leesett, hogy a mocskos kurva életbe, ez mennyire aktuális (és mindig az volt!!), hogy szembenéz olyan dolgokkal, amelyek itt folynak körülöttünk, a szomszédos országokban, vagy éppen nálunk, a saját lakótömbünkben vagy bárhol máshol! hogy ez most van, és 5 év múlva ez kordokumentum lesz, ami elhelyez bennünket ebben a büdös nagy világban és tájékozódási pontként funkcionál ahogyan itt tapogatózunk mint a vakok, mert azok is vagyunk: a szellemünket fehér botként lengetjük magunk előtt.
visszatérve a nyelvi küzdelemre: ha küzdök a nyelvvel, óhatatlanul össze vagyok kapcsolva a jelennel, az éppen aktuálissal, gyúrom az anyagot, ami rámnehezedik, én meg megpróbálom fölemelni, megformázni.
a Delta iszonyatosan félrenyúlt, kidolgozta az elszigetelt nyelvét. ami persze ugyanúgy munka volt, de nem volt benne dadogás.
Seidl minden filmje dadog, még akkor is ha tökéletes formába van ágyazva.

és Kubrickról most inkább ne essen szó. ő az angyalok nyelvén beszélt és még az a bizonyos szeretet is meg volt benne.

Greenaway talán hiába beszél az angyalok nyelvén...

na jó éjt.