"... egy ember életében két fontos időpont van: születése és halála. Minden amit közte teszünk, nem is igazán fontos."

Jacques Brel, született Jacques Romain Georges Brel

a minapi Royal Cinemában vetített spanyol film varázslatos perceinek egyikén a jelenetbeli tévé egy fekete fehér felvételen franciául éneklő férfit mutatott.
mivel sokak szerint az egyik legkarizmatkusabb frankofón énekesről van szó, had álljon itt amivel a net oltani tudja tudásszomjunkat

Jacques Brel, született Jacques Romain Georges Brel
(Schaerbeek, 1929. április 8. – Párizs, Bobigny negyed, 1978. október 9.) belga származású, francia nyelvű legendás énekes-dalszerző. Sokak által költőként is tisztelt művész, aki minőséget és rendkívüli elbeszélő erőt adott dalszövegeinek.
Bár a Brel-ek franciául beszéltek, flamand származásúak. Néhányuk Zandvoorde-ból eredezteti magát. Brel apja társtulajdonos volt egy papírgyárban és Brel ebben a cégben kezdett dolgozni, apja nyomdokait követendő. Nem volt érdekelt a témában túlságosan, annál több érdeklődést mutatott a kultúra iránt. Csatlakozott a katolikus-humanista fiatalok szervezetéhez a Franche Cordée-hez, ahol énekelt és színészkedett. Itt találkozott Thérese Michielsen-nel (Miche). 1950-ben összeházasodtak.
Az 50-es évek elején Brel kisebb eredményeket ért el Belgiumban maga írta dalainak előadásával. A 78rpm record (La foire/Il ya) megjelentetése lett ennek gyümölcse.



1954-től Brel komolyabban folytatta a külföldi karrierépítést. Felmondott munkahelyén és Párizsba költözött, zenét írt és énekelt a városi kabaréban és zenetermekben, ahol a színpadon nagy energiával adta elő dalait.
1956-ra Európában turnézott és felvette Quand on n'a que l'amour című dalát, amivel felhívta magára a nagyközönség figyelmét.



Az 50-es évek végére Miche és Brel három lánya visszaköltözött Brüsszelbe. Családja ettől kezdve külön életet élt. Barátja, Georges Pasquier ('Jojo') és a zongorista Gérard Jouannest és François Rauber hatására Brel stílusa változásokon ment keresztül. Nem volt többé katolikus-humanista trubadúr, de elkeseredett énekeket írt a szerelemről, halálról és a harcról amit életnek hívnak. Zenéje komplexebb lett és témái változatosabbak lettek, felfedezve a szerelmet (Je t'aime, Litanies pour un Retour), a társadalmat (Le Singes, Les Bourgeois, Jaures) és a lelki összetevőket (Le Bon Dieu, Dites, Si c'Était Vrai, Fernand ). Munkája nem korlátozódott egy stílusra. ugyanolyanprofi volt a humoros kompozíciókban (Le Lion, Comment Tuer l'Amant de la Femme…) mint az emocionálisabb tárgyúakban (Voir un Ami Pleurer, Fils de …, Jojo).

Brel pontos megfigyelőkészsége a mindennapi élet innovatív és kreatív leírójává tette ritkán tapasztalható költőiséggel. Intelligens szóhasználata hatásos, igen vizuális és jelentésteli szókinccsel.



Brelnek jó érzéke volt a metaforákhoz is, ahogy a Je suis un soir d'été c. dalban.



Bár a szövegírás mesterének tartották, zenei témái is elsőrangúak voltak, és itt sem korlátozta magát egy stílusra. Ritmusos, életteli, elbűvölő hangnemben (mint a L'aventure, Rosa, Au printemps) de szomorú andalgó dalokat is (mint a J'en appelle, Pourquoi faut-il que les hommes s'ennuient - mért kell a férfinak unatkozni) szerzett.

Brel romantikus líraisága néha a sötét és keserű iróniába hajló. Finoman érzelmes dalaiban alig leplezett frusztráció és neheztelés villan át. Bensőséges és szenvedélyes portrékat fest a társadalom ún. söpredékéről: az alkoholisták, csavargók, és drogfüggők, prostituáltak tűnnek fel a Jef-ben. A La chanson de Jacky és Amsterdam könnyű szentimentalizmust áraszt, és nem szégyellte saját, mások számára talán visszataszítóan ható életstílusát is lefesteni.



Szinte kizárólag franciául írta és vette fel dalait, és a francia nyelvterületeken széles körben elismerték, minden idők legjobb francia szerzőjeként.



Flamandnak vallotta magát és flamand énekesként mutatkozott be a világ számára – mondván, moi je suis un Flamand a francia televízióban. De ugyanakkor gúnyolta a rusztikus flamand életet komikus dalában a Les Flamandes -ban.



Későbbi karrierje során politikai dühe a Flamingant-ok ellen irányult, ahogy a La, la, la (1967) és szavai: „Vive les Belgiens, merde pour les flamingants” (hosszú életet a belgáknak és halált a flamandizálókra). A Les Flamandes -ban (1977) Brel a részletek tökéletes ignorálásával festett portrét a flamandizálókról. Kissé elnagyoltan fogalmazva: „Nazis durant les guerres et catholiques entre elles” (nácik a háborúk alatt és katolikusok két háború között). Lányát, France Brelt, idézve „…nagyon flamand volt. Hitt a nevelésben, a kemény munkában, mindig pontos volt. A családunk flamand karakterű sok tekintetben, Jacques büszke volt flamand vérére. ”

„Ha király lennék”- Brel maga mondta egyszer- „minden flamandot vallóniába és minden vallont flandriába küldenék hat hónapra. Mint a katonaságban. Családban élnének és ez minden etnikai és nyelvi problémát gyorsan megoldana. Mert mindenkinek ugyanúgy fáj a foga, mindenki szereti az anyját, és mindenki szereti vagy utálja a spenótot. És ezek azok a dolgok amik igazán számítanak. ”



Bár Franciaország volt Brel lelki otthona, és ellentmondásos kijelentésekkel élt hazájával Belgiummal kapcsolatban, legjobb szerzeményei dicsérik Belgiumot. (Le plat pays vagy Il neige sur Liege)



Színészként a Nagybátyám Benjamin c. filmben Claude Jade, valamint a L'emmerdeur -ben Lino Ventura szereptársaként szerzett hírnevet. Fellépett a L'Homme de la Mancha c. musicalben és játszott filmekben, bár filmbeli alakításait nem tartják épp hasonló kaliberűnek mint a musical fellépéseit. 1969-ben megkapta a Mon Oncle Benjamin főszerepét. A Messzi Nyugat c. komédiát amit ő rendezett, társírója volt és szerepelt is benne, jelölték a Cannes-i Filmfesztiválra 1973-ban.



Húsz évig ő volt a legnagyobb csillag, elismertséget szerezve a francia nézőközönség köreiben. 1973-ban Francia Polinézia szigeteire vonult vissza. Csak 1977-ben tért vissza Párizsba ahol felvette utolsó albumát, ami kitűnő fogadtatásra talált.



Erős dohányos volt, és 1973-ban tüdőrákot diagnosztizáltak nála. 1978-ban halt meg. A Calvary Temetőben temették el Atuona-ban (Hiva Oa, Marquesas Szigetek, Francia Polinézia) – nem messze Paul Gauguin sírjától.



Brel pilóta is volt. Első pilótaigazolványát 1964-ben kapta és vett egy Gardian Horizon-t, amit később Wassmer 40-re cserélt. Majd továbblépett 1969-ben első IFR kvalifikációjával a Les Ailes repülőiskolában Genfben, Svájcban. Folytatta gyakorlatait míg segédpilóta kvalifikációt nem szerzett Lear 25-re. Késői éveiben egy kis duplamotoros géppel repült és repülő-taxisként is szolgált.



Brel hajózott is.



A brüsszeli metro egyik állomását a tiszteletére keresztelték el. Jacques Brel metro állomás, az 1B vonalon.

Brel mai napig téma Franciaországban. Persze régi, oldies, de dalai nem függnek a divattól. A legendák közvetlen alakjáról, megnyerő emberségéről máig élnek.
például
francia ismerősöm apja még nyárimunkán Nizzában egyszer vacsorát szolgálhatott föl neki, és máig megőrizte azt az ötvenfrankost, amit a tányér alá rejtve borravalóként talált, miután Brel elment, mivel még aznap este repült, és málnaszörpöt ivott, mert az legalább színében hasonlít a borra.



alakja kétségtelenül azért maradhatott meg ilyen tisztán, mert meghalt, nem öregedett bele a sikerbe, de lírája olyan egyedülálló volt, hogy sokan (franciák) úgy tartják, vele a szerelem is meghalt.



nyugodjék békében