Hrabal: Ki vagyok

"Én tulajdonképpen hullarabló vagyok, előkelő szarkofágok fosztogatója. Igazából ilyen a jellemem, és ebben újító és kísérletező vagyok, egyfolytában szaglászom, hol és mit lophatnék el halott vagy eleven íróktól és festőktől, és utána, mint a farkával sepregető róka, eltüntetem a tetthelyhez vezető nyomokat."

Soha, még álmomban sem jutott eszembe, hogy változtatni kívánjak vagy akarjak a politikai eseményeken, melyek közepette éltem. Soha nem vágytam rá, hogy akár a nyelven, akár a világon változtassak, és ha Marxot idéztem, ha Rimbaud-t idéztem, ha Mallarmét idéztem, mindig magamat akartam megváltoztatni, azt az embert, aki a kezem ügyében volt, önmagamat. Ezért mindig tanúnak tekintettem magam, sohasem a kor rossz lelkiismeretének, erre sosem voltam alkalmas, mert már gyerekkorom óta csodálattal töltött el a valóság, amit nem én teremtettem, ami korábban keletkezett, mint én, aki csak arra vágytam, hogy tükrözzem ezt a valóságot, mert még a legszörnyűbb eseményekben is annyi szépséget láttam. Én mindig is tökfilkó voltam, aki csörgővel sétál a napfényben, és a látszólagos bohócsipka ma is a fejemen van. Én mindig megtiszteltetésnek éreztem, hogy mint forgalmista tanúja lehettem a második világháborúnak, sose hittem a szememnek, annyira megdöbbentők voltak az akkori borzalmas események, akárcsak a háború után, amikor magam körül és saját magamban annyi szép förtelmet láttam, és annyi szenvedésben volt részem a szerelemben, hogy még ma is rosszul alszom tőle, mert ez az én látszólag hétköznapi életem önmagában drámai. Megtiszteltetésnek érzem hát, hogy együtt élek ezzel a nemzettel, melynek értékeiben éppúgy kételkedem, mint saját erkölcseimben, én olyan eretnekféle vagyok, én szidom mindazt, amiben, bizonyos eszményi rendben, ez a nemzet él, amiben reménykedik, sőt abban sem hiszek, amit nemzetem a zászlajára írt, én nagy kételkedő vagyok, nem hiszem, hogy győz az igazság, igen-igen kétlem, hogy olyan nemzet vagyunk, amely kívánja és reméli az igazságot, bár azok nagyságát, akik ezért az igazságért harcoltak és megszenvedtek, sohasem tagadom, sem Husz János Mesterét, sem Pogyebrád Györgyét, s végeredményben Masaryk professzorét sem. Most korlátolt szuverenitásban élek, így magyarázta meg nekünk mai igazságunkat Brezsnyev, de ez a mondat éppúgy nem zavar, mint az, hogy győz az igazság. Változatlanul úgy élek, ahogy éltem, ahogy akkor is élnék, ha a Várban a Habsburg-dinasztia helytartó ura lakna. Annyi bajom van saját magammal, hogy kikovácsoljam magam, annyi bajom van a felebarátaimmal, hogy nekem nincs időm változtatni a politikai helyzeten, sőt még azt sem tudom, miről beszélnek azok, akik kívánják a változást, mert én csak magamat szeretném megváltoztatni, magamnak kívánnám, hogy felemelkedjem a mennyekbe, ahol elmondhatnám magamról, hogy az vagyok, aki vagyok... Én csak az önmagam rossz lelkiismerete vagyok... egyelőre. Akárhányszor történt velem valami, arról mindig azt gondoltam, hogy ilyesmi csak velem fordulhat elő, ezért voltam félszeg, ezért voltam szégyenlős, ezért mutogattam mindazt, amit írni kezdtem és megírtam úgy, mintha nem én, hanem másvalaki írta volna, annyira zavarban voltam, annyira szégyelltem az első szövegeimet. Csak aztán később, amikor kiléptem az életbe, és amikor megtanultam kiadni magam a többieknek, amikor a kocsmában már annak örültem, hogy ami csak velem fordult elő, az másokkal is megesik, akkor jött meg lassan a kurázsim, hogy mégsem vagyok annyira egyedül. És így aztán annyi éven át hallottam a többiektől, hogy az én legnagyobb titkaim, az én legbizalmasabb dolgaim nemcsak az én rejtegetett betegségem, de hogy mindez másokkal gyakrabban fordul elő, mint velem, mindez nagyobb erővel, nagyobb töltéssel a többiek egész csoportjaiban oszcillál, hogy végül úgy éreztem, ami gyakran ért másokat, ami előfordult velük, mintha velem esett volna meg, sőt jobban örültem neki, ha az, ami másokkal történt, velem is megtörtént, így aztán mások esetét inkább úgy meséltem el, mintha a dolog velem fordult volna elő. És ettől valahogy megerősödtem a többiek között, valahogy felbátorodtam, hogy a vékony jégre lépjek, a lélek összeomlásával fenyegető mennyezetre, bátorságot gyűjtöttem, hogy a kocsmákban újra és újra megfigyeljem, hogy amiről azt hittem, csak az enyém, az másokkal is megesik. Ezek az én kocsmáim, ezek nem holmi hivatalok, holmi gyóntatószékek voltak, én nemcsak azért jártam kocsmába, hogy kérdezősködjek, hanem azért is, hogy csak úgy elüldögéljek, és ne erőszakoskodjam, hogy ne úgy fogjak a dologhoz, mint egy riporter, vagy közvélemény-kutató, ültem és ittam és hallgatóztam és vártam, még csak nem is tudatosan, de amikor egyszerre csak valaki a pillanat hatása alatt rákezdett, éppúgy, mint én, amikor nem akarok, de hirtelen muszáj az írógéphez ülnöm, és az a valaki olyasmiről mesélt, ami akár közösségellenesnek, megbotránkoztatónak, sőt ízléstelennek tűnhetett, ami gyilkosságra, paráznaságra utalhatott... hát ilyenkor a kocsmában úgy éreztem, hogy én beszélek magamhoz és magammal, hogy az én közvádlóm és egyben gyóntatóm mondja nekem, hogy mindaz, amit magamról gondoltam, amiről úgy hittem, hogy csak velem fordulhat elő, általános dolog, sőt úgy éreztem, mintha a mesélő és önmagát vádló vendég csak azért volna itt, csak azért született volna meg, hogy segítsen nekem, hogy segítsen cipelnem ezeket az én elhajlásaimat, különcségeimet, ezeket az én legtitkosabb vágyaimat és elvetemültségeimet... Mély öntudatlanságomat azzal iparkodom előidézni, hogy tudatommal ügyetlenül a tudatalattimba tologatom ezeket a dolgokat, és csak most tartok ott, hogy tiszta tudattal próbálom megvilágítani múltamat, hogy megváltsam magam, hogy gyógyítsam magam a magyarázattal, hogy lassan talpra álljak. Az én szövegeim, vagyis az irodalmam nem más, mint az elveszett időm keresése, ez a keresés megráz, de egyben szórakoztat is, ezért tartom fontosnak, hogy szövegeim mulatságosak legyenek, hogy az ilyen keresés nehézségeivel szórakoztassam magam. Minden ilyen késleltetésemet nem tartom szándékoltnak, nem arra törekszem, hogy amit tudok, megírjam, hanem hogy eljussak ahhoz, amit még nem tudok. Vagyis hát nem egészen azt csinálom, amit akarok, hanem amit nem akarok, tudom, hogy szél ellen kell pisilni, hogy azzal kell égetni magunkat, ami olthatatlan. Egyedül állok az ítélőszékem előtt, és az én belső ítélkezésem a nagy kérdezősködés, a vádbeszéd és egyben védekezés, vádlója és védőügyvédje vagyok saját magamnak. Hogy így írok, ez azzal jár, hogy a párhuzamosok idő előtt keresztezik egymást, hogy a saját szavamba vágok, mert gépies úton nincs haladás, előre csak a belső monológ meg-megszakításának útján mehetek, melyen a kívül zajló események torpantanak meg. Ettől viszont a szövegeim azonosak az utammal, napról napra, hónapról hónapra, egyik évből a másikba, vagyis nem ad infinitum, az alkotói lendületemet viszont meg kell őriznem mindaddig, amíg üt az utolsó óra, amikor talán megpillanthatom a számlámat, a cechemet, megtudhatom, hogy mennyit költöttem a gigantikus kocsmában, amit számomra a világ jelent. Egyelőre csak kocsmáros nélkül gyarapítom a számlát, egyelőre csak azt tudom, hogy hitelből élek, hogy minden kiadásom fel van írva a nyitott ajtó félfájára, ahonnan ezt a varázslatosan szép világunkat látom, amelyről csak azt írom meg, amit egyszer majd enyhítő körülménynek számítanak be nekem, bár jól tudom, hogy ezt csak bebeszélem magamnak, hogy mindaz, ami enyhíthetne bűnömön, hogy élek, mindaz inkább befeketít, terhelő lesz rám nézve, hogy mindazért mindenestül bűnösnek találtatok... Amit írok, az nekem egyelőre büntetés azért, mert a gaztett és az ártatlanság között csapongok, mert folyton elodázom a végső elszámolást és az ítéletet, mert kissé azzá lettem, amivé mindig is lenni vágytam, átkozott költővé. Csak most, hogy irtózom magamtól, hogy ítélőszékem elé szólítom azt, ami tudattalanom legmélyén van, most tudatosul bennem a múltam, és tördelem a kezem magam miatt, és nem oldozhatom fel magam, így aztán legalább abban vagyok bátor, hogy a szövegeimmel és a szövegeimben viselem a bűntudatomat. És közben fanyarul nevetek. Ez az én akasztófahumorom... az én prágai iróniám.

Nekem mindig előnyömre vált, hogy komoly műveltségem és komoly tudásom sohasem volt, és így mindent az élményre tettem fel. Hogy műveltségem sohasem forrott ki, hogy sohasem eshetett át minőségi változáson, hogy sohasem futhatta belőle az ugrásra másmerre, annak az az egyszerű oka, hogy kissé lökött vagyok. És főleg, hogy sokat olvasok, következésképp sokat idézek, és amikor sokat idézek, rendszerint elfelejtem közölni, hogy amit mondok, azt honnan és kitől idézem. Én tulajdonképpen hullarabló vagyok, előkelő szarkofágok fosztogatója. Igazából ilyen a jellemem, és ebben újító és kísérletező vagyok, egyfolytában szaglászom, hol és mit lophatnék el halott vagy eleven íróktól és festőktől, és utána, mint a farkával sepregető róka, eltüntetem a tetthelyhez vezető nyomokat. Mindenestül kifosztottam Louis-Ferdinand Céline úrnak, Ungarettinek, Camus-nek, Rotterdami Erasmus úrnak, az Idióták előnyben szerzőjének, Ferlinghettinek és Kerouacnak a sírját. A Gyöngyszemet a mélyben Jakob Boehme szeméből vájtam ki, akárcsak azt a szép mondatát, hogy "Az ember nem fejtheti le magát a koráról". Az örök építés melankóliáját Leibniztől - vagy Nietzschétől? - loptam. És Roland Barthes úr sírboltjából azt tulajdonítottam el, hogy "A művészet ünnepet varázsol a tudásból", és ezt csak úgy mutatóba sorolom fel, tulajdonképpen ha van egy-egy tisztességes gondolatom, az mindig lopott, beleértve Platón mondatát, "A szépben való nemzés"-t. Meg aztán ami szépet azon az én ugródeszkámon és csakis az én ugródeszkámon valaha is írtam, azt mindig másoktól hallottam, én tulajdonképpen a kocsmák és restik vendégeinek zsebtolvaja vagyok, ez éppen olyan, mintha a felöltőjüket vagy esernyőjüket lopnám el. De a legnagyobb menő abban vagyok, hogy olyan helyzetekről hazudozom, amilyenekben sohasem voltam, hogy úgy teszek, mintha olvastam volna azt a könyvet, amit a kezembe sem vettem, hogy olyan eseményekről tanúskodom, amelyeknek nem voltam részese, hogy megesküszöm valamire, de az esküm hamis, hogy olyan tettel kérkedem, amit másvalaki vitt véghez, hogy szemtanúnak mondom magam, és hamis leírást adok, kurva vagyok, aki megjátssza, hogy szerelemből szeretkezik, széltoló és simlis vagyok, és a hazudozás olyan természetes elemem, mint halé a víz. A bűneimért járó tisztítótűz alighanem akkora lesz, hogy az égiek majd csakis azért engedik át a mennyországba a hétpróbás bűnözőket és vandálokat, hogy végre sorra kerüljek, mielőtt a pokolba taszítanak. De fő, hogy az a tisztítótűz, az a mennyország, az a pokol meglegyen. Hogy legyen valami a világon, nem több, mint a mennyország-pokol-paradicsom, amit a gyerekek játszanak. Nem több, mint hogy ez valóság legyen, és akkor meg vagyok váltva, akkor nem éltem hiába.
Olyan ember vagyok, aki visszanézve dicső életére, mely annak rendje és módja szerint elcsordogált az ujjai között, eltelik a hittel, hogy van örök élet. Most nemcsak érzem, de biztos vagyok benne, hogy az életnek a dolgok túloldalán lévő kataszterében járok, az örök élet kataszterében, ahonnan már végképp nincs visszaút. Olyan ez, mintha tavaszi napba néznék, káprázat, mely kellemes, mint az imádott alkohol. Az örök élet nem más, mint ijesztően szép egyhangúság, amelyben folyton-folyvást ugyanazokat az üveghangú keringőket játsszák. A halál azután olyasvalami, ami engem már nem érint, mert a halál kellemes határ, elég, ha az ember lehajtja a fejét, és bemegy oda, ahonnan születésekor elment. Minden napon, amikor szembesülök a lehetőséggel, hogy meghalok, nagyon közel kerülök az édes titokhoz, amely mögött a világosság királysága van. A halál veszélyét már nem kerülöm, nem veszem tudomásul ezt a veszélyt, mert már nem félek. Semmit sem kívánok jobban, mint hogy a világosság nem-szabadságában időzzek. A régi világ már nem távolodik tőlem, ellenkezőleg, szembejön velem. A feldúlt temető a világosság diadala. Jelenlétem végérvényesen a múlté, a regressus ad originem javára. A világ már számomra is elveszett, és én visszamegyek oda, ahol még sohasem voltam. Egész életemben akaratlanul hazudtam, mert olyan világban éltem, amely nem más, mint hazugság, de a hazugság végén az ember megpillanthatja a világosság igazságát. Szeretem az agyér-elmeszesedést, a feledékenységet, az ügyetlenkedést, látom magamon, és örömmel figyelem, hogy hogyan közeleg az imbecillitás, hogy hogyan árusítom ki memóriám híres raktárait, boldog vagyok, hogy úgy közeledem a gyengeelméjűséghez, mint az emberi élet csúcspontjához. Engem már semmi veszély nem fenyeget, nincs okom bárkit is óvni a kételkedés és a tévedés erőszakosságától, az összes tanács, amit kaptam, az összes tanács, amit adtam, a haszontalannál is haszontalanabbnak bizonyult, minden ember, következésképpen minden társadalom is csak arra vágyik, hogy a saját kárára fejest ugorjon a szerencsétlenségbe, ami azzal a kétségtelen haszonnal jár, hogy ott lent és már a zuhanás után kiderül, mi is az igazi világosság. Világosság in tenebres, amikor már késő. És minthogy már késő, az igazság is a miénk, márpedig az igazság mindig több bármilyen fikciónál. A fikció a felismerés szépséges odázása. De a fikció is mindig több, mint a világnézet, mint bármilyen politikai eszme. Az epilógus mindig szebb a reményt keltő prológusnál. Az aggastyánok mindig előtérben vannak, mert kezük ügyében ott van a fényben fürdő ifjúságuk...

Ülök az Arany Tigrisben, a söralátéttel játszadozom, és megint és ismét nem tudok betelni az embléma látványával, két fekete tigris pörög az ujjaim között, mint mindig, most is öntudatlanul a számla sarkait hajtogatom, először az egyiket, aztán a másikat, a harmadik sör után a harmadikat és végül a negyediket, néha, amikor az első sört BohousĄ hozza ki nekem, fehér pincérzekéjéből fehér papírcsíkot vesz elő, és mosolyogva már előre behajtja nekem a számla sarkát, társaságban ülök, bárhová ülök is le, ott van a társaságom, ez az én szertartásom, de nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akik bejönnek sörözni, hogy az asztalnál ülők társasággá alakulnak, amely beszélget. Amolyan kocsmaasztalnál folytatott diskurzusok ezek, diskurzusok, melyek közben az ember azáltal, hogy beszél, megszabadul a napi feszültségektől, vagy egyszerűen csak locsogunk, de a locsogás is oldja a feszültséget, lehet, hogy amikor az ember padlón van, a leghétköznapibb duma gyógyítja a legjobban, a hétköznapi ügyek és események kitárgyalása, néha csak ülök, és konokul hallgatok, egyáltalán, az első sörnél a vak is láthatja rajtam, hogy rühellek válaszolni bármiféle kérdésre, annyira várom az első kriglit, így aztán eltart egy ideig, amíg alkalmazkodom a kocsma zsarnoki lármájához, amíg ráhangolódom a sok emberre, a sok dumára, itt mintha mindenki azt akarná, hogy amit mond, azt ország-világ hallja, a kocsmában mindenki azt képzeli, hogy az, amiről éppen beszél, figyelemre méltó, így aztán harsányan bömböli a semmitmondó kinyilatkoztatását, én is ezek közé a hangoskodók közé tartozom, a második sör után én is nagyon fontosnak tartom, amiről beszélek, ezért aztán kiabálok, árgus szemmel rikácsolom a mondanivalómat, mert balgán úgy hiszem, hogy amit mondok, azt nemcsak az asztaltársaságomnak, de talán az egész világnak hallania kell. Ülök hát az asztalnál, és megállás nélkül idegesen játszom a söralátétekkel, mint a kártyát, akár tíz alátétet is összefogok, megkeverem, magasról az asztalra ejtem, belekortyolok a sörbe, de utána megint az alátétekkel meg a számlával matatok. Itt ülök a kocsmában, nem vagyok egyedül, de nem kapcsolódom be a diskurzusba, csak hallgatózom. Én tulajdonképpen már több tízezer ilyen beszélgetés résztvevője voltam, több tízezer emberrel akadtam össze a kocsmáimban, talán több tízezer embert maszatoltam össze ha nem is a beszédemmel, de párbeszédemmel, amely időnként előadásba torkollt, rendszerint nem az enyémbe, hanem másokéba, és akkor mindenki elcsendesedett, és hallgatta a történetet, amely úgy volt elmondva, hogy pontot tett a kocsmai dumára, vagy ahogy Václav CĄerný professzor mondja, a kocsmai hablatyolásra, de Eman Frynta szakavatottan kocsmai históriának nevezte az ilyesmit. A DvorĄák vonósnégyes brácsása, Ruis úr befejezte történetét, a Bilinában adott legutóbbi koncertjükről mesélt, hogy milyen szomorú és fakó volt az időjárástól és nemtörődömségtől ütött-kopott város, hogy a főterén cigányok meg részeg pasasok ődöngtek, de este kiöltözött emberek jöttek a városházára, és Bilina megváltozott, figyelmes és meghatott közönség ült a nézőtéren. Mellettem a gombáról folyt a szó, a vendégek a rizikéről beszélgettek, én meg csak vártam, mikor hangzik el a lényeg, de mert a legfontosabbat a rizikéről senki sem mondta el, engedelmet kértem, és azt mondtam... Szóval a rizike, uraim, misztikus gomba, szép rőt színe van, és a koncentrikus zöldes körök a gomba üzenetét hordozzák magukban, mert ezek a zöldes, egyre szűkülő körök minden rizikén zöld köldökké esztergályozódnak, a koncentrikus szűkülő körök középpontjává, és ez a pont a rizike kalapja közepén az elmélkedés közepe, ez az a pont, amit a buddhista papok néznek, a köldökük, amelyen a köldökzsinórra felfűzve visszajutnak ősanyánk eredendő bűnéhez, az első nőhöz, akinek sima volt a hasa, az emberi faj eredetéhez, mondom, ez az üzenet olvasható ki, uraim, a rőt színű rizike koncentrikus zöldes köreiből, ebben a gombában megvan az emberi eredet és a jelen legtisztább alapvető szimbolizmusa... Hanem, uraim, maguknak, akik szeretnek jókat enni, adok egy receptet, elmondom, hogy készítik el a spanyol favágók az erdőben a rizikét. Egy réteg kolbász, egy réteg rizike, aztán felkarikázott paprika, egy réteg szalonna, karikára vágott paradicsom és megint egy réteg kolbász, rizike, és így tovább, a tetejére pedig reszelt sajtot szórhatunk... És harsogva adtam elő a két üzenetemet, mert különben nemcsak Prágában, de a járásban, az országban, Európában sem hallottak volna meg, másrészt szeretek botorul üvöltözni, amikor azt képzelem, hogy ami bennem van, az közkincs... És Ruis úr elmesélte, hogy a DvorĄák vonósnégyes Svédországban szerepelt, és csakis cseh zenét játszott, csak DvorĄák kvartettjét, amit akkor írt, amikor meghaltak a gyerekei, és befejezésül Smetanát, az Életembőlt... és egyszerre csak felcsuklott valaki, és zokogás hallatszott, mindenki forgolódott, és később, amikor vége volt a koncertnek, kiderült, hogy egy disszidált orvos felesége is ott volt, és az öltözőben azt mondta Ruis úrnak, hogy muszáj hazamennie, hogy évek óta nem látta az anyukáját, hogy haza kell mennie, mert elpusztul, pedig itt a Mercedestől kezdve mindene megvan, de haza kell mennie, látnia kell Prágát és az anyukáját és a barátait... És ezt csendesen mondta Ruis úr, és mindenki elnémult, és hallgattuk Ruis úr szép reszelős hangját, és utána Sztravinszkijra terelődött a szó, akinek mindig ott volt a falán a három szent muzsikusa, a három patrónusa, Webern, Schoenberg és Berg... És én csak lestem a pillanatot, amikor résnyire nyílik a beszélgetés ajtaja, és én a résbe lököm a térdem, és elmondom azt, amiről, mint mindig, szentül hiszem, hogy nemcsak ennek az asztalnak, de az egész kocsmának, és nemcsak az egész kocsmának, hanem az egész városnak, országnak, világnak tudnia kell... És amikor belöktem a térdem az ajtó résébe, melyen angyal repült át, jó hangosan ezt mondtam... Délelőtt, uraim, Bécset hallgattam a rádióban, és Webern életrajzához a zeneszerző veje ezt tette hozzá... Amikor Ausztriában vége lett a háborúnak, és az amerikai hadsereg átvonult Linzen, kijárási tilalom volt... és Webern veje, amikor este maga Webern állított be hozzájuk, hogy ő a nagy Webern, szóval Webern veje azt mondta, apuka, itt van nyolc cigaretta, magának dugtam el, maga szenvedélyes dohányos, tessék, és Webern könnyekig meg volt hatva, és azt mondta, boldog vagyok, hogy hozzád adtam a lányomat, boldog vagyok, hogy ilyen derék vőm van, és a lányomnak ilyen derék férje, és most azonnal rágyújtok, nem tudom türtőztetni magam, de a lánya meg a veje azt mondta, apuka, gyújtson rá az előszobában, itt gyerekek vannak, így hát Webern kiment az előszobába, de aztán arra gondolt, hogy a füst beszivárog a szobába, ahol az unokái alszanak, és ha már ilyen rendes veje van, majd kint cigarettázik, az erkélyen. És kiment a sötétbe, és mohón a szájába dugta a cigarettát, reszkető kézzel meggyújtotta a gyufát, és amikor végre beszívta a nikotint és a zamatos füstöt, amelyre olyan régóta vágyott, lövés dörrent, és Webern összeesett, és amikor a háziak kijöttek, ott találták a halott Webernt, az első szippantás egyben az utolsó is volt, az utolsó, drágán megfizetett slukk, a lövést egy őrségen álló katona adta le, mert tilos volt villanyt gyújtani meg tüzet rakni, és a golyó megölte Webernt... de figyelem, uraim, az események misztikus összefonódása ezzel nem ért véget! Az a katona nagyon szerencsétlen volt, hogy szinte tévedésből megölte Webernt, és amikor hazament Amerikába, gyógykezeltette magát, Webern olyan sebet ütött rajta, hogy három év múlva már a pszichiátrián volt, és öt évvel azután, hogy lelőtte Webernt, a saját fejébe is golyót röpített... És Marysko úr elérzékenyült, és később, amikor hazafelé indultunk, azt mondta nekem... Ezt a történetet, ezt a Webernt nem kellet volna elmondanod... ezt mondta nekem Marysko úr, aki szidta Webernt, mint a bokrot, hogy ember ilyet nem játszik, miközben Ruis úr állította, hogy szereti Webernt, és szívesen játssza, és Hampl úr, a grafikus Ruis úr pártját fogta, hogy ő egyenesen imádja Webernt, csak azért, mert egyáltalán nem érti a zenéjét... Én pedig ültem az Arany Tigrisben, néztem a vendégek arcát, és igen, ez nem volt locsogás, ez nem volt kocsmai hablaty, néha, Václav CĄerny ´ uram, ez a lármás kocsma egy kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek olyan történeteket, olyan eseteket mondanak el egymásnak, melyek felsebzik a lelket, és fejük fölött, a cigarettafüstben az élet abszurditásának és nagyszerűségének nagy kérdőjele lebeg... Hallgattam, a rizikére gondoltam, a koncentrikus zöld körökre, a zöld pontra a rizike rőt színű kalapja közepén, a világ köldökére, az omfaloszra, amelyen át visszamehetünk Éva ősanyánk sima hasáig... így aztán gondolataimba merülve semmit sem hallottam abból, amiről körülöttem beszélgettek, és visszaszöktem a gyerekkoromba, amikor először léptem át egy kocsma küszöbét, amely annyira elbűvölt, hogy a kocsma lett a végzetem. Apám gyakran magával vitt a Laurin és Klement motorbiciklijén, amikor a sörgyár intézőjeként végigjárta azokat a kocsmákat, amelyeknek a sörgyár szállította a sört, falvakba és kisvárosokba jártunk, emlékszem, a kocsmát mindig sivárnak találtam, annyira szomorú volt délelőttönként és délutánonként, jóformán üres, az összes falusi kocsmában mindig félhomály volt, csak a hordó csapja, a pult fénylett bágyadtan, apám az adót számította ki a kocsmárosoknak, rendszerint a konyhában, én a söntésben üldögéltem, a söntés szinte mindig hideg volt, de én limonádét ittam, egyiket a másik után, szép piros meg sárga limonádét, amely sistergett a pohárban, néhány vendég is ült a félhomályban, és jelenlétüket csak az árulta el, hogy valamelyikük felemelte a poharát, vagy magába döntötte a sört, volt, aki dohányzott, gyufa lobbant, és én boldog voltam ezekben a kocsmákban, néha behívtak a pult mögött nyíló konyhába, a kocsmárosnét szinte mindig ott találtam, és úgy láttam, hogy rettenetesen fáradt, sőt ezek a kocsmárosnék nehezen jártak, meg-megkapaszkodtak a bútorokban, a székről úgy álltak fel, mintha reumájuk volna, és én levest kaptam tőlük, pacallevest meg pörköltöt, és megint teleittam magam limonádéval, pirossal meg sárgával, egymás után ürítettem a poharakat, az asztalon, apám előtt vakítóan fénylettek a listák, apám ujjaiból füst szállt fel, az egyiptomi cigaretta kék füstje, mindig egyiptomi cigarettát vettem neki, apám nyájas, halk, unszoló hangon beszélt, a kocsmáros csak ült, és figyelte, mit tanácsol neki apám, és én nem értettem, miről beszélget itt ez a két ember, mintha idegen nyelven szóltak volna egymáshoz, de a kocsmárosnak mindig rosszul állt a szénája, valahogy úgy, ahogy nekem az iskolában, apám volt a tanító, és a kocsmáros a tanuló, akinek baj volt a leckéjével, bámulta is a padlót a kocsmáros úr, nem mert apám szemébe nézni, de apám hangja reménnyel töltötte el, apám hangjától a kocsmárosnak megjött a kurázsija, úgyhogy végül mind a ketten nevettek, és sokáig rázták egymás kezét, egymás szemébe néztek, és apám ott hagyta a listákat az asztalon, és a kocsmáros mindig rátukmált egy üveget vagy két kupica pálinkát, aztán kikísért bennünket, segített megtolni a motorbiciklit, és amikor elhajtottunk, tudtam, hogy apám távozása után az egész kocsma fellélegzett, hogy apám talán azért volt intéző, mert valami szomorú dolgot közölt a kocsmáros úrral, valamit, amitől a kocsmáros úr félt... És a következő kocsmában megint piros és sárga limonádét ittam, egyiket a másik után, egy év múlva már féltem bemenni a konyhába, csak ültem a söntésben, és az üvegezett ajtón át hallgattam, hogyan figyelmezteti apám a kocsmáros urat valami kellemetlen dologra, és a kocsmáros védekezik, megint felhoz valamit a saját mentségére, volt, hogy a kocsmáros kirohant a söntésbe, ivott egy kupicával, és sápadtan visszament a konyhába, apám átkarolta, és kedvesen a lelkére beszélt, éppen úgy, mint mikor engem dorgált gyöngéden, hogy tanuljak többet, hogy hagyjak fel a haszontalankodással, mert mi lesz belőlem, ha rossz tanuló leszek? Szerettem utazni apámmal, rendszerint tanítás után indultunk, de főleg szünidőben motoroztunk sokat, mindennap körbejártam apámmal a nymburki járásban levő kocsmákat, már kívülről ismertem őket, de legjobban a lysái kocsma nyűgözött le, az U meĄsta Kolína, ott a kocsmárosné olyan trágár volt, hogy apám csak vörösödött, az aszszony meg nevetve legyintett, és a sör meg az adó minden gondját-baját taccsra tette. És én ültem a napfényes söntésben, ahol egy nagy aszparágusz meg egy varrógép volt, egymás után ittam a piros limonádét és közben egy-egy sárgát, és gyönyörködve hallgattam, milyen tiltott csúnya szavakat használ a kocsmárosné, aki viszont, amikor kijött a söntésbe, hogy újabb limonádét tegyen elém a hozzávalóval, megsimogatott, és ahogy rám nézett, gyönyörű volt a szeme, amelybe mindenestül belefértem. Más kocsmákban már körbejártam az egész lokált, a tánctermet meg a színházi termet, kimentem a kertbe, ahol kuglizó volt, ahol asztalok álltak, lenyűgözött a zsidó Hugo SĄmolka úr kocsmája, SĄmolka úr gyerekeinek olyan sűrű haja, olyan sűrű varkocsa volt, hogy ki sem látszott belőle az arcuk, SĄmolka úr kopaszra volt nyírva, és vörös haja a szemöldökéig a homlokába nőtt, és felesége mindig és szakadatlanul verejtéktől csillogott, úgy fénylett, mint akit olajjal vagy hájjal kentek be, sőt mintha a ruhája is zsírral vagy hájjal lett volna bevonva. Így aztán megszerettem a kocsmákat és fogadókat, és kínosan feszengtem, ha apám egy étterembe vitte be, ahol abrosz volt, és ha valahol még fekete ruhás pincért is láttam, ott megszeppenten ültem, és ha csak tehettem, inkább az étterem előtt sétáltam, amíg apám kijött, és indulhattunk a falusi kocsmába... ezek a falusi kocsmák... engem már úgy ismertek mindegyikben, mintha a családhoz tartoztam volna, boldog voltam ezekben a kocsmákban, keresztül-kasul bejártam a helyiségeket, néha az udvarba meg az ólakba is benéztem, volt olyan vendéglő, és ezt szerettem a legjobban, amelynek mészárszéke is volt, ott mindig szalámit kaptam, azt élveztem csak igazán, ittam a limonádét, egyik poharat a másik után, és szalámit ettem hozzá... Amikor a reálgimnáziumba kerültem, akkor már sört ittam. Ahová csak apámmal megérkeztünk, ott reklámot csaptam a sörnek. Egymás után ürítettem a poharakat, és élveztem a sört, hangosan dicsértem, hogy milyen finom és milyen kiváló, és ezt úgy mondtam, és olyan jóízűen ittam a sört, hogy nemcsak a kocsmárosok, de a vendégek is álmélkodtak... Így jártam végig újra és újra mindig ugyanazokat a kocsmákat, és ittam a sört, egyik poharat a másik után, és apám most is halkan vitatta meg a kocsmárossal a leszállított sör mennyiségének és az adónak a kérdéseit, valami mindig nem stimmelt, de én a söntésben ültem, és a harmadik sör után a vendégekkel diskuráltam, hanem a legszívesebben Kolínba utaztam apámmal, az Elbán túlra, Vodvárkáékhoz, ott már reggeltől tartott a vigalom, Vodvárka úr örökké jókedvű világfi volt, és apámnak ott sohasem kellett figyelmeztetni, sohasem kellett dorgálni, mert Vodvárka úr csúcsszuper volt, és az maradt nekem ma is. Ha ez a Vodvárka úr beállított Nymburkba, apámat elfogta a rémület, mert mennie kellett Vodvárka úrral Prágába, nekem ez óriási esemény volt, mihelyt megérkeztünk a SĄmelhausba, Prágában mi minden negyedévben egyszer csakis a SĄmelhausba mentünk, mihelyt beléptünk a terembe, Vodvárka úr egy százast ragasztott a hegedűs homlokára, és attól kezdve minden negyedévben, alighogy bementünk, a banda már a Kolín, Kolínt játszotta nekünk... és utána ültünk az asztalnál, és apám óránként figyelmeztette Vodvárka urat, hogy ideje volna hazamenni, de Vodvárka úr táncolt és énekelt, szórta a mosolyt meg a viccet, én meg ültem, és minél többet ittam, annál hevesebben öleltem magamhoz mindenkit, aki Vodvárka úrral kezet fogott, és így mulattunk a SĄmelhausban záróráig, és apám szerencsétlen volt, mert csak keveset ihatott, hiszen ő vezette a motorbiciklit és később a SĄkodát, és riadozott, hogy hova süllyedt, mert Vodvárka úr, amikor negyedévente egyszer beállított, mindig azt ígérte, hogy előbb el kell intézniük mindent a Sörházban, és csak azután néznek be egy percre a SĄmelhausba... így aztán a SĄmelhausból a banda az utcáig kísért bennünket, és ahogy mentünk hazafelé, hajnaltájt Vodvárka úr Nehvizdyben még felébresztette a vendéglőst, és ott is ittunk még újra sört meg kávét, és Vodvárka úr a muzsikusokat is fellármázta, és a muzsikusok játszottak nekünk, és Vodvárka úr még a boltost is felébresztette, összevásárolt egy halom csokoládét, és szétosztotta az asszonyoknak, akiket szintén meghívott, minekelőtte végigdörömbölt az ablakokon, és meginvitált minden jóakaratú embert, és a banda húzta, a népség énekelt, és apám ült, és az óráját leste, és rémüldözött, hogy két óra múlva megint a sörgyár könyvelői irodájában kell lennie... És gyerekkoromnak meg sihederkoromnak ezek a kocsmaláncai és később a nymburki kocsmáim, melyekben minden szombaton és vasárnap délelőtt meg délután biliárdoztam, az az én kocsmám, a Pod Mostem, ahol zongoráztam, ahol a zálabíi fiúkkal kártyáztam, legjobb barátaimmal, a zálabíi viskókban lakó egyszerű srácokkal és legényekkel, és később azok az én kocsmáim és vendéglőim és kis szállodáim, amikor biztosítási ügynökként jártam Csehországot, és utána azok az én nappali vendéglőim, amikor rövidáruval utaztam be fél Csehországot, és Harry Karel Klofanda cégét képviselve kínálgattam az árumat: mindennap vendéglőben ebédeltem, vacsoráztam, reggeliztem, mert a legegyszerűbb szállodában szerettem lakni, és aztán az az én Prágám, ahol naponta végig kellett járnom LibenĄ és ZĄizĄkov és a Kis Oldal és az Óváros kocsmáit, tulajdonképpen egy negyed évszázadon át csak ezekben a kocsmáimban ebédeltem, ritkán, inkább tévedésből jutottam el egy rendes étterembe, szállodába, és ott mindig feszengtem, sőt, ott gyámoltalan voltam, és csak akkor tértem magamhoz, amikor utána bementem az első kocsmába, a kocsmában mindig jól éreztem magam, ott az én embereim, az én pincéreim és főnökeim voltak, velük kötöttem barátságot, a kocsmában otthon voltam, családban voltam...
Most ülök az Arany Tigrisben, és ahogy visszanéztem a múltba, és végigszaladtam ezeken az én kocsmáimon, saját magamtól tudtam meg, hogy ez az egész tulajdonképpen apámmal kezdődött, amikor együtt motoroztam vele, hogy egyik limonádét a másik után igyam, és apám rendbe tegye a szerencsétlen kocsmárosok számláit és adóit, amelyekkel mindig baj volt. Most az Arany Tigrisben ülök, bazsalygok, hosszú percekig egyetlen szó sem jutott el a fülemig, mintha valahol egy csendes erdőben ültem volna, mert végigfutottam életem kocsmáin, a Nymburk környéki elsőig. Ruis úr, most már hallom a hangját, ezt meséli... Megérkeztünk Koppenhágába, ott két autó várt ránk, a DvorĄák vonósnégyesnek ez volt az első olyan felkérése, amit úgy fogadott el, hogy nem tudta, ki rendelte meg a kvartettet, ki fizet a koncertért ilyen fejedelmi honoráriumot. És az autók már szürkületben indultak el velünk, már Koppenhága határán túl hajtottunk, mindkét autóban egy-egy szelíd úr utazott velünk fekete redingote-ban, megérkeztünk egy nagy épülethez, kapu tárult, rács emelkedett, és autóink egy nagy udvarra gurultak be, és a rácsos ablakokból rájöttünk, hogy hamarosan egy börtönben fogunk kiszállni. Aztán a börtönigazgató szobájában ültünk, svédasztallal meg itallal vártak bennünket, és amikor eljött az ideje, bementünk a börtönkápolnába, és ott rabok ültek, és behangoltunk, és ott is DvorĄák vonósnégyesét és a Smetanát játszottuk... és miközben játszottunk, csend volt, és tudtuk, hogy ilyen közönség előtt még sohasem szerepeltünk, amikor befejeztük a darabot, a rabok nem tapsoltak, mélyen megrendülve ültek a helyükön, mi felálltunk, hajlongva elindultunk kifelé, de a rabok nem mozdultak, állukat vagy arcukat a tenyerükbe temetve ülve maradtak... ez volt életünk legjobb közönsége, ez éppen olyan közönség volt, mint mikor tavaly Oxfordban játszottunk, és csupa frakk meg csupa előkelőség, és amikor befejeztük a DvorĄákot, a Smetanát meg a JanácĄeket, a közönség csak felállt, a frakkingek felfénylettek, mi is frakkban álltunk, meghajoltunk, és kimentünk, és ahogy visszanéztünk, a közönség csak állt, éppúgy meg volt rendülve, mint a rabok Koppenhágában, akiknek ugyanazt játszottuk, DvorĄák vonósnégyesét, amit akkor írt, amikor meghaltak a gyerekei, Smetanától az Életembőlt és JanácĄek kvartettjét, úgy játszottuk ezeket a darabokat, és olyan mély ez a zene, a mi zenénk, hogy mind Oxfordban, mind a koppenhágai börtönben a közönség egyetlen tenyércsattanással sem merte megbontani misztikus egységét a zenével. Tulajdonképpen mi a zene, uraim, mivel hat ránk? Lényegében semmivel... vagyis mindennel... Mondta Ruis úr, és mindannyian meg voltunk illetődve, így aztán inkább egy pohár frissen csapolt sör mögé rejtettük arcunkat.

Ez itt egy ember, aki nem önmaga, itt állok a strahovi kolostor mellvédjénél, alattam a szemináriumi kert huppanója, a háttérben a Szent Vitus-templom, a Vár. Itt állok, jóformán kopasz fejjel, barázdált homlokom mögött, mint a római katona, mindent magammal hordok. Szájam körül kegyetlen ráncok, beesett arcomat a kihúzott fogaknak meg a műfogsornak köszönhetem. Szemem a kialvatlanságtól, az ivástól mélyen az üregébe süppedt. Agyam olyan, mint Hamupipőke diója, de ruha helyett annyi limlom, határeset, karambol, felebaráti arc, mondatfoszlány, esemény van benne, hogy zúg és recseg tőle a fejem. Gerincem, mint a villanypózna, mert hat nyakcsigolyám tropára ment. Szeretem a zajos magányt, a néma kiáltást, a teniszpályákat, Michaelis kerti rutáját. Harántcsíkos kék trikó van rajtam, amit egyszer régen Nürnbergben vettem, előtte gabonasört ittam a városháza pincéjében, úgy gyöngyözött, mint a pezsgő. Aztán egy kék dzseki van rajtam, Burbery's, ezt muszáj volt megvennem, annyira megtetszett nekem Cipruson, a gallérja fel van hajtva, hónom alatt Pijoan Művészettörténetének nyolcadik kötete, a Burbery's dzseki cipzárja ütközésig nyitva. Egy fess emberke. Mögöttem a királyi vár magasodik, most elismétlem magamban, kik adták egymásnak a kilincset a Hradzsinban, cseh fejedelmek, cseh királyok, a Habsburgok, köztársasági elnökök, később Hitler, és utána megint köztársasági elnökök, és aztán, mint az ajtókon becsusszanó korábbi hatalmasságok, Hruscsov meg Brezsnyev hajolt ki ennek a várnak az ablakain, mindez fel van halmozva bennem, ráadásul francia vér folyik az ereimben, Napóleon egyik katonája révén, aki Slavkovnál sebesült meg, és a nők hazavonszolták, és úgy meggyógyították, hogy egyiküket, egy morva lányt teherbe ejtett, és itt maradt. És kiálló pofacsontom ráadásul arra utal, hogy a morva emberek közé tartozom, az ő feleségeiknek meg lányaiknak pedig avarok és tatárok és magyarok csináltak gyereket... Most itt állok, és nézelődöm. A dolog a napnál is világosabb, ez az ország túl szép ahhoz, hogy hatalmas szomszédai ne érdeklődjenek iránta, most, hogy itt állok, nemcsak saját magamon, hanem ennek a nemzetnek a sorsán is átfutottam, amelyet most a szovjet hadsereg tart megszállás alatt, mint ezer évvel ezelőtt a reneszánsz. Nincs mit tenni, vagyis jól van így. Dédapám, a francia hadsereg leszármazottja, rendszerint úgy lerészegedett, hogy csak ritkán ért haza, többnyire az útszéli árokban aludt. Aztán TomásĄ nagyapám a bátyjával megszuttyongatta, és attól kezdve az öreg már nem az árokban aludt, hanem az ágyban. Fani dédnagynéném szívesen társalgott németül, távoli unokatestvérem birodalmi egyenruhában esett el Sztálingrádnál. Előttem a megnyesett szárnyú angyali Strahov magasodik, papok nélkül, dominikánusok nélkül. Amikor Katina nagyanyám férjhez ment, húgocskája született. Nagyanyám legidősebb bátyja, Methud, gyalázta az anyját, hogy nem illik szülni, amikor az ember férjhez adja a lányát. Később Methudnak két gyereke született, mind a kettő néma volt. Methud sokat járt templomba, meg volt győződve róla, hogy gyerekei büntetésből némák, mert gyalázta az anyját. Amikor a két néma gyerek felnőtt, a kromeĄrĄízĄi papok magukhoz vették őket, és némaságuknak köszönhetően kegytárgyakat meg miseruhákat árultak. Távoli unokahúgom, Milada, SĄpic mészároshoz ment férjhez, aki mészároscsaládból származott, de mint másodszülött, papnak tanult. A legidősebb fiú azonban meghalt, így aztán a tanulmányai befejezése előtt álló papjelölt kénytelen volt hazamenni és mészároskodni. Ez soha nem látszott meg rajta. Milada együtt mészároskodott a férjével, aztán jött a vörös hadsereg, Milada kommunista lett, '48 után kinevezték egy állami vállalat igazgatójának, és a mészárosmesterségről többé hallani sem akart. Nagy családomnak ez csak egy parányi része. Vincek unokatestvérem a protektorátus alatt a német operában énekelt. Aztán csatlakozott a kommunistákhoz. Ez egy része a családomnak, és tulajdonképpen ez vagyok én is, mint ahogy én vagyok a Hradzsin sorsa, a hazám sorsa, az országé, amely olyan szép, hogy erősebb szomszédai mindig erőszakkal vagy vérfoltos barátsággal kaparintották meg. Amikor '39-ben bejöttek a németek, minthogy részeg voltam, néhány fiatal birodalmi katonát hazavittem a sörgyárba, mert nem volt hol éjszakázniuk. Amikor a vörös hadsereg jött be, néhány szovjet katonát vittem haza, s addig laktak nálunk, amíg el nem vezényelték őket, vagy önként el nem mentek. Ez is én vagyok. Bárki jön el hozzám, bárkivel találkozom, annyira figyelek rá, hogy magamról megfeledkezem. Játszva kerülök át a másik oldalra, mert mindig igazat adok annak, akit hallgatok. Csak amikor már késő, akkor térek magamhoz az önérzéstelenítésből. Erényem ez? Vagy hibám? Igen, az vagyok, aki vagyok. Én tulajdonképpen már a többi ember vagyok, mindaz, ami rajtam kívül van. Én csak egy fényképezőgép, egy magnószalag vagyok. De később az én házitanítóm prizmája alatt csak a nekem való képeket, csak a nekem való beszédet vágom össze. Ez a bennem lakó jobbik ember, ez az én tanítóm azt tanácsolja nekem, hogy mindig azokat pártoljam, akiket gyerekként, fiatalemberként szerettem. A meghibbant, egyszerű, munka nélküli, lecsúszó embereket, akik még nem buktak el, de közel járnak hozzá, a gyerekeket, a szép kisasszonyokat, az olyan embereket, akik viskókban meg átalakított vagonokban laknak, az olyan embereket, akik nem túl műveltek, és talán épp ezért szeretik az egyszerű dolgokat és az egyszerű beszédet, az olyan embereket, akiknek az égvilágon semmijük sem maradt, csak a becsületük meg az, hogy el tudnak pirulni, hebegnek meg mellényúlnak, ha valaki merőn rájuk néz, hogy kertjükben krumplit meg répát tudnak termeszteni, és disznót hizlalnak... Ezekre az emberekre gondolok most, állok a strahovi kolostor mellvédjénél, mögöttem a Hradzsin szikrázik a napfényben, kék csíkos trikó van rajtam, amit Nürnbergben vettem, a trikón sötétkék dzseki, amely úgy van kinyitva, hogy gallérja elegánsan felhajlik, kezemben a modern művészetről szóló spanyol könyv fordítása, ereimben francia, magyar, tatár és avar vér... és most a cipőmet nézegetem, a cipőm barna és lyukacsos, Cipruson vettem, Lárnakában, ott, ahol kitioni Zénón, a sztoicizmus alapítója született, mert az ő idejében a görögök már eladták impériumukat a rómaiaknak, translatio imperii, és Zénón, ha helyén volt az esze, nem tehetett mást, mint hogy győzelmet kovácsolt a vereségből, az elemek jóvoltából élt, és emelkedetten viselte népe szenvedését, vagyis a saját szenvedését is. Állok a mellvédnél, homlokomat tíz barázda koronázza, úgy állok itt, mint egy vén bernáthegyi, és roppant messzire nézek, a gyerekkoromba és nemzetem első PrĄemysljeinek korába, nemzetem történelmébe, amellyel most élek...

Csak most tudom, hogy a nyakamba lihegő hetven év természetes érelmeszesedéssel és mű-érelmeszesedéssel jár együtt, csak most, hogy feleségem már negyedik hónapja nyugdíjas, tehát folyton velem van, most tudom, miféle poklon kell az embernek felülkerekednie. Elmenni, az olcsó volna, tíz deka sziléziai disznósajt három korona ötvenért, nem, magamra kell vennem a keresztet, és hallgatnom kell a feleségemet, figyelnem kell rá, de közben gondolnom a magamét, sőt erősebben kell gondolnom a magamét, mint azokban a látszólagosan aranyidőkben, amikor több mint negyed évszázadig sok szabad időm volt, csak a magam számára, szabad időm, amit azonban nem becsültem meg, amit, mint a tékozló örökös, pazarlón elfecséreltem.
A természetes szklerózis nem okoz nekem gondot, mert ha mindenre emlékeznék, amit elolvastam, amit átéltem, amit azok a hülye automatikus szövegek, a pszichikus asszamblázsok, kollázsok, mázolmányok jelentettek nekem, már rég megértem volna a diliházra, de mint ahogy a test az izzadással meg mindenfajta kiválasztással megszabadul az evés és ivás maradványaitól, a fejben is van valahol egy jelzőrendszer, amely kiradíroz mindent, ami nem fontos, mindent, ami talán árt a testnek. Aztán itt vannak a Nap protuberanciái, aztán itt vannak azok a pazar légnyomásváltozások, amelyek csodás afáziát okoznak, az ember csak ül, mint akit villám sújtott, és képtelen felidézni olyan szavakat, mint asztal, szék, nem tudja a telefonszámát, a barátja keresztnevét... A radírozás és kiradírozás csodálatos állapota ez, agymetszés, savbefecskendezés, amely pszichés elnémulással jár. Néha én is úgy üldögélek, a második szklerotikus természetemtől sújtva, mint Dolní BerĄkovicében a félhülye öregek a padon, ha éppen nyár van, ülök és figyelmesen nézem meztelen lábamat, megcsodálom az ujjaimat, rettenetesen érdekel a törött és elferdült kisujjam, máskor a tenyeremet nyitom ki, és úgy bámulom, mintha most látnám először. Ez az az óra, amikor annak a reménye is elszállt, hogy elered az eső, hogy a barométer mutatója a negyed négyről visszatér a szép időre, a tizenkettesre, vagy az esős idő tíz órájáról lassan elindul az egy óra öt perc felé, ez az az idő, amikor azt lesem, mikor enyhül a tarkómban fészkelő fájdalom, mikor hagy el a szorongás meg a félelem. Régebben élveztem ezt az időjárás és másnaposság okozta imbecillitásomat, élveztem, miféle ijesztő, de egyben csodálatos dolog történik velem, de most már több mint négy hónapja itthon van a feleségem, aki női lelke mélyéből gyűlöl mindent, amit én szerettem. Én anynyira szerettem reggeli nélkül kezdeni a napot, mert ha reggeliztem, az agyamat elöntötte az étel, és oda lett a reggeli meg délelőtti sziporkázó észjárás, amelyet talán az éhség váltott ki, talán az, hogy én reggel csak feketézni szerettem, elszívni két-három erős cigarettát, csak ezután tértem lassan magamhoz az éjszakától, éjjel én mindig rosszul alszom, úgyhogy reggelente nincs kedvem élni, nem akarok a világon lenni, csak az első cigaretta után támadok fel a nappalba, a második cigarettától mindig rosszul vagyok, a harmadiktól, bár le vagyok sülve, elsápadok, de ez az én szertartásom, ez volt az én reggeli szertartásom, a misém, szürcsöltem a kávét, és mohón szívtam be a füstöt, olyan mohón, ahogy lopva a börtönben cigarettáznak... és miközben cigarettáztam és ittam, kinéztem valahová az ablakon, valahová sehová, az égbe, és azzal, hogy semmi igyekvés nem volt bennem, igyekeztem a nulladik állapotba jutni, semmire sem gondolni, csak önmagamat hallgatni, hátha felbukkan valahol egy motívum, hátha kiúszik valami, mint folt az öreg tó színére, valami a gondolataim és az érzelmeim és a tévedéseim raktárából, hátha megjelenik valami, az első mondat, amellyel fejteni kezdeném a szöveg nagy szvetterét, mert az írás, nálam az írás mindig ez első fonal elcsípésével kezdődik, amelyről azonban ujjongva tudom, hogy mihelyt befűzöm az írógépbe, mihelyt gyorsan írni kezdek, addig nem hagyhatom abba, amíg tudatlanságból fel nem fejtem az egész szvettert... Ezek voltak a régi szép idők, ez volt az én fényűzésem. Most viszont reggel a feleségem kávét, kalácsot, vajas kenyeret tesz elém, szigorúan néz rám, és időnként kijelenti: A világ legegészségtelenebb dolga éhgyomorra kávézni, éhgyomorra cigarettázni... De jegyezd meg, én nem maradok itt egyedül! És könnybe lábad a szeme a látomástól, hogy én hamarosan meghalok, ő pedig egyedül marad. Így aztán most cigarettázom, de nem nézek ki az ablakon a semmibe, mert a feleségem rám kiált: Ne bámulj a levegőbe! És nekem a kávétól is, a cigarettától is elmegy a kedvem, négy hónap óta a feleségem minden fonalamat elvágja. Meg aztán a feleségem már előre elrabolja az időmet azzal, hogy mi mindent kell bevásárolnom, a lehetőséggel, hogy délután jön az ablakmosó, legyek otthon, és ne csavarogjak, hogy ki kellene meszelnem a kamrát, hogy eredjek, és csináltassam meg a fogaimat, hogy varrassak öltönyt, hogy neki az a gyanúja, hogy amikor kijövök a vécéből, nem mosok kezet, hogy miért nem mosok naponta fogat, mért nem váltok alsónadrágot, mért nézek olyan bambán, hogy ki a csuda mossa az ingeimet, ha addig hordom őket, amíg nem bűzlenek a kosztól... Így aztán a napfoltokon kívül, az örökösen és szeszélyesen változó időjáráson kívül, a közelgő hetven évemen és a természetes szklerózisomon kívül itt van a feleségem, gyakran vallatom, nincs-e valahol egy gyereke, akit idegenekkel neveltetett fel, milyen szép volna, ha a gyerekeit, akkor is, ha már házasok, örökbe fogadnánk, és a feleségem, mint a többi nagymama, az unokáival törődne, és boldog volna, ha én nem lennék otthon, ha én csak odaadnám neki a pénzt, és elhúznám a csíkot... De a feleségem fiatalkorának, akárcsak az enyémnek, nem voltak bűnös gyümölcsei, egyedül van, mint ahogy én is egyedül vagyok... És a feleségemnek csak az én gondomat kell viselnie, és még van benne anynyi kurázsi, hogy neveljen, még van mersze követelni tőlem, hogy szórakoztassam, hogy vigyem el színházba, moziba, társaságba... nekem viszont már nincs más vágyam, mint hogy egyedül legyek. És nekem muszáj egyedül lennem, nekem saját magammal kell megharcolnom az egyedüllétért! Ha JirĄí Mucha meg tudta írni a börtönben A hideg napot, akkor én mért ne írhatnék úgy, ahogy annak idején írtam, amikor a feleségem munkába járt, mi akadályoz meg benne, hogy ezt az exkluzív magányt kiharcoljam magamnak, hogy el tudjam szigetelni magam, hogy meg tudjak süketülni, vakulni, mint ahogy erről dőrén irkáltam, mint ahogy úton-útfélen a zsúfolt sörözők zajos magányáról karattyoltam... Mostantól úgy kell élnem, ahogy azok élnek, akikről írok, a családtagok közt, az emberek és a rokonok közt. Itt van az írógépem, és itt vagyok én! És itt van a kezdőfonal, amit erősen fogok, itt van az a kanál, amivel megpróbálom átmerni a tengert, persze nem az egészet, mint Szent Ágoston gyerkőce, itt van a sötétség, amiben ülök, és a kulcslyukon át a kivilágított szobába, a szemem túloldalára nézek. Az írásban az a legszebb, hogy az embert senki sem kényszeríti, hogy írjon. De én most úgy érzem, hogy engem az írás gyógyít, hogy az írás az én elmegyógyintézetem... és a bizalom vonala.

Most, hogy nemcsak magamat, de a világ politikai fejlődését is figyelem, azt tapasztalom, hogy a művészet is a politikai események tükröződése. Maga Goethe is látni akarta Napóleont, és amikor Párizsban a nagy ember előszobájában ült, megállapította, hogy nemcsak Napóleon generálisai reszketnek, akik audienciára várnak, hanem ő is, már percekkel azelőtt, hogy odajárulhat a férfi elé, aki megrengette Európát. Beethoven is annyira el volt ragadtatva Napóleontól és Napóleon gondolataitól és cselekedeteitől, hogy politikai eszméinek és a változás megvalósításának tiszteletére megírta az Eroicát. Mindegy, hogy széttépte, amikor Napóleon császárnak kiáltotta ki magát. Azt is le kell szögezni, hogy Mallarméban Marx Kommunista kiáltványa tükröződött, Marx mondatát, hogy: Változtassuk meg a világot a költészet modern devizájával, Mallarmé azzal toldotta meg, hogy: Változtassuk meg a szavakat. Tegyük hozzá, hogy Rimbaud is részt vett az 1871-es forradalomban, és tudott a forradalom jelentőségéről, azt hiszem, művészetükkel az impresszionisták nemcsak a forma, hanem a tartalom tekintetében is lerántották a burzsoá világ mitológiáját. Emberibbé tették vásznaikat az egyszerű ember javára, és a nagyvárost, a hömpölygő embertömeget énekelték meg. Azt hiszem, naturalizmusával Zola is az uomo qualunque, az egyszerű ember javára tisztította meg a klasszikus világot. Azt hiszem, hogy Vincent van Gogh és Toulouse-Lautrec és Gauguin is tudott róla, és rokonszenvezett vele, hogy a polgári világnézet demokráciává változik. Azt hiszem, hogy Whitman könyve, a Fűszálak, jóformán ugyanakkor jelent meg, amikor Marx Kiáltványa, azt hiszem, hogy Baudelaire verseskötete, A romlás virágai összefügg a klasszikus művészet végével az egyszerű élet banalitása javára, annyira összefügg, hogy Baudelaire-t megvádolták és elítélték túlságosan szabad költői megnyilvánulásáért. Azt hiszem, hogy analitikus kubizmusával Picasso is legyőzte a klasszikus polgári poézist, még ha később gyakran visszatért is hozzá. És itt van Edvard Munch, és itt van Egon Schiele, és itt vannak a dadaisták, akik Mallarmé "Változtasd meg a szavakat" mondatát a végsőkig vitték, mint a "Változtasd meg az életedet" Rimbaud és a "Változtasd meg a világot" Marx. És itt vannak a szürrealisták, akik költőcsoportjukkal, ha csak egy időre is, de mégis a világ forradalmi megváltoztatásának eszméjéhez csatlakoztak, talán ebben az időben éppen a szürrealisták kötődtek a legszorosabban Marxhoz és Leninhez és Trockijhoz és az ő permanens forradalmukhoz. Azt hiszem, én is jobban benne vagyok a politikai eszmék és események tükröződésének törvényében, mint hinném. Teige költői kiáltványa, A világ, amely illatos, ez a könyv, amit '36-ban, amikor foglalkozni kezdtem a költészettel, úgy olvastam, mint a Bibliát, ez is Mallarmé és Rimbaud modern felfogásában fogant. Azt hiszem, hogy amikor Csehszlovákiát megszállták a németek, abban az időben is, jóllehet a nacionalista nézeteket elfogadhatatlannak tartottam, szintén a tükröződés törvényében éltem, sőt mint forgalmista végül tapasztaltam, mi az a nácizmus, ezért aztán az egyszerű versikék helyett változatokat irtam Céline-re, és számomra a protektorátusnak is megvolt a maga negatív értéke, az akkori élményeimnek köszönhetem, hogy később megírtam a Szigorúan ellenőrzött vonatokat. Azt hiszem, hogy a '45-öt követő első éveim is országunk politikájában, keleti irányultságában tükröződtek. Csak abban a három évben jöttem rá, ki volt, és mért írt így, ahogy írt Majakovszkij és főleg Szerjozsa Jeszenyin meg Iszaak Babel. Rájöttem arra is, mért lett Jeszenyin és Majakovszkij öngyilkos, rájöttem, mért látogatta meg André Breton Mexikóban Trockijt, rájöttem, mért ölték meg valahol, nem tudni, hol, 1940-ben Iszaak Babelt. Tehát én is a tükröződés törvényének törvénye szerint éltem, a szovjet politika és a szovjet irodalom közvetett befolyása alatt. Azt hiszem, hogy azokban a '48-ig tartó években Sartre és Camus hatása alatt írtam prózáimat és poémáimat, azt hiszem, hogy az az én Kladnóm is a '48-as politikai események hatása alatt volt, azt hiszem, hogy az is, hogy első könyvemet '62-ban adtam ki, a liberális miniszterelnök és az akkori egész szocialista felépítmény politikáját tükröző törvény volt, mely '68-ban érte el tetőfokát, amikor Svoboda köztársasági elnök meghívott a Várba, és többekkel együtt politikai kitüntetést kaptam, a Klement Gottwald állami díjat. És később, amikor bejöttek a baráti országok hadseregei, és politikailag mindent visszafordítottak valahová az alapokig, a tükröződés törvénye szerint abbahagytam a publikálást, de annál többet írtam, és gyorsan pótoltam, amivel késésben voltam, hogy elmondhassam azt, amit az ország politikai eseményeit tükröző törvény szerint a magam módján akartam elmondani. Azt hiszem, hogy az a kritikus, aki ezen a nyomon halad, megtalálja a vörös fonalat, mert - mint Jakob Boehme mondja - "Az ember nem fejtheti le magát a koráról". Én sem fejtettem le magam róla, Beethoven sem, és bár igaz, hogy az Eroicát széttépte, végül a Kilencedik szimfóniájában kimondta azt, amit Napóleon a hadseregével meg Rousseau meg Herder meg Hegel elkezdett. Végeredményben tehát homo politicus vagyok, bizonyos ficammal, ami ennek az országnak a sava-borsa, bizonyos iróniával, amely nem szegül ellen, hanem dialektikusan elismeri korlátolt szuverenitásunk politikáját, s eközben megőrzi a szubjektum melankóliáját, amely vékonyka hangon igyekszik szóhoz jutni. Azt hiszem, hogy a mai társadalomban az én modus vivendim lényegében sohasem szegül ellen, mert tudom, hogy hol élek és kivel élek: ez az, amiről szívesen beszélek, mármint hogy amikor új korszak kezdődik, a magamfajta ember egy palló törmelékei alatt találja magát, amit a történelem zúzott össze, hogy ne ott folytatódjon, hanem kezdje elölről, a közélet és a magánélet merőben más modelljével, hogy a keresztény modell hovatovább kétezer esztendős korszaka után a saját korszakát fordított előjellel, a gazdasági és kulturális értékek fordított piramisán kezdje. Nekem meg a hozzám hasonlóknak pedig épp ennek a törésnek a romjai alatt kell megtalálnunk a modus vivendinket...

KÖRTVÉLYESSY KLÁRA fordítása