A középkori amazon-legenda

A középkort az agresszív erotikájú amazonok képe uralta. A Sándor-regények szerint például Thalestris királynő szexuális hevessége még a makedón királyt is meglepte. Nem véletlen, hogy a középkori krónikás, Fredegar, a művében szereplő két prostituáltat az amazonok népéből származtatta: szexuális bujaságukat az amazon-metafórával igyekezett kiemelni. A rámenős, határozott nőket a középkorban szemérmetlennek, tisztátalannak tekintették, így az amazonokat is.


Az ókori eredetű harcos nők, az amazonok legendája mellett a keresztény középkorban más példák is voltak a harcos illetve hősies női magatartásra: az Ótestamentum hős nőalakjai, mint Judit, Eszter, Deborah vagy Jahel. A középkor folyamán szintén színre léptek olyan nők, akik harcosként, fegyverrel a kezükben, férfiruhában jelentek meg, mint például Jeanne d’ Arc. Személyével kapcsolatosan a kortársak megítélése két nagyobb csoportra oszlott, elsősorban azzal összefüggésben, hogy magyarázatot találjanak a szokásos női szereptől, viselettől alapvetően eltérő viselkedésre és öltözködésre. Sokan az Úr küldöttjét látták benne, Franciaország megmentőjét, míg mások úgy vélték, hogy tisztátalan, sötét hatalmakkal állt szövetségben. Teológiai és erkölcsi szempontból az is problémát jelentett, hogy Jeanne d’ Arc férfiruhát hordott, s voltak olyan vélemények is, hogy az Orléans-i Szűz voltaképpen transzvesztita. Azok, akik pozitívan viszonyultak hozzá, személyében a bibliai hősnőket és ókori hadakozó nőket látták megtestesülni. A XV. század végétől olyan tendencia bontakozott ki, hogy Jeanne d’ Arc-ot egyfajta amazonnak tekintsék, habár ilyen kulturális párhuzamosságra már 1429-től találhatunk példát. A XVII. században viszont már teljesen összemosódott az Orléans-i Szűz és az amazon képe. A kortársak többsége azonban Jeanne d’ Arc személyét szívesebben hasonlította az ótestamentumi hősnőkhöz, mint az amazonokhoz.

A középkorra is áthagyományozódott az az antik toposz, mely szerint az amazonok önálló népet alkotnak. A korai keresztény szerzők nemcsak összefoglalták az ókori pogány szerzők amazonokról szóló írásait, hanem keresztény alapállásból polemizáltak is azokkal, s elsősorban az amazonok amoralitását illették bírálattal. A középkorra átöröklődött, amazonokról szóló antik hagyomány – elsősorban Justinus (III. század) és Orosius (V. század) alapján – röviden az alábbiakban foglalható össze. Az amazonok tulajdonképpen a sikertelen rabló hadjáratokban elesett szkíta harcosok özvegyei voltak, akik maguk ragadtak fegyvert a külső ellenséggel szemben, sőt még az életben maradt szkíta férfiakkal szemben is, és létrehoztak egy saját országot, ahol csak nők éltek. Biológiai fennmaradásuk, utódok biztosítása érdekében évente egyszer ünnepi, kultikus szexuális kapcsolatot teremtettek a szomszédos népekkel. Ezen alkalmi jellegű promiszkuitás ellenére azonban az amazonok népe az év nagyobbik részén önmegtartóztató, szűzi életet élt. A középkori amazon-történetek legfeljebb annyiban tértek el az ókoritól, hogy a szkíta eredet mellett gót származásról is szóltak. A gótok történetét megíró Jordanes például a gótok korai történetéhez kapcsolta az amazonokat. A középkori Trója-regényekben olyan motívum is szerepelt, hogy Penthesilea amazon királynő segítséget nyújtott a trójaiaknak, de a középkori gondolkodás Nagy Sándort ugyancsak összekapcsolta az amazonokkal. Az ún. Sándor-regényekben leírtak szerint Thalestris vagy Talestrida amazon királynő személyesen kereste fel Nagy Sándort. A középkort az agresszív erotikájú amazonok képe uralta. A Sándor-regények szerint például Thalestris királynő szexuális hevessége még a makedón királyt is meglepte. Nem véletlen, hogy a középkori krónikás, Fredegar, a művében szereplő két prostituáltat az amazonok népéből származtatta: szexuális bujaságukat az amazon-metafórával igyekezett kiemelni. A rámenős, határozott nőket a középkorban szemérmetlennek, tisztátalannak tekintették, így az amazonokat is. A középkori szerzőket persze nemcsak az foglalkoztatta, hogy milyen az amazonok szexualitása, hanem az alkalmi nemi kapcsolatokból származó fiúgyermekek sorsa is, akiknek nem volt helyük a nők országában. Az amazonoknál született s nem kívánt fiúgyermekek sorsát illetően a középkori irodalomban többféle “megoldás” is szerepelt. Freisingi Ottó (XI. század) leírása szerint például az amazonok megölték a fiúgyermekeket, más szerzők, mint például a VI. században Jordanes vagy a XII. században a francia Benoît de Sainte-Maure úgy vélték, hogy a fiúgyermekeket, azt követően, hogy már nem kellett szoptatni, visszaadták az apjuknak.



A középkori teológiai felfogás szerint az amazonok az isteni rend, a teremtés tagadását jelentik, hiszen hadakoztak (akárcsak a férfiak), nem nevelték fel (fíú)gyermeküket, és maguk döntöttek arról, mikor akarnak szexuális viszonyt létesíteni a férfiakkal. Amazónia a gőgöt, a superbiát testesítette meg. Benoît de Sainte-Maure Trója-regényében (XII. század közepe) azonban Penthesilea amazon királynő és kíséretének tagjai a lovagi-udvari világ képébe lettek beillesztve, s komoly morális értékkel, sőt aszketikus tartalommal lettek felruházva. A francia Nagy Sándor-regények ugyancsak az udvari világba helyezték az amazonokat, mint a szabadon gyakorolható szerelem megtestesítőit. A német lovagi irodalom egyik jeles képviselője, Rudolf von Ems Sándor-regényében Nagy Sándor és az amazon királynő között még házasság is köttetett. Benoît de Sainte-Maure és Rudolf von Ems egyaránt az amazonok két csoportját különböztette meg, azokét, akik gyermekeket szülve biztosították a törzs fennmaradását, és akik szüzek maradtak és hadakoztak. Ez utóbbi csoportba tartozóknál csak kivételes esetekben engedték meg, hogy asszonyokká váljanak. A Heinrich von Veldeke által készített ún. Aeneas-regény az amazon-toposz középpontjába a szüzességet állította, s Camilla, a harcos szűz személyében így a tisztaságot, bölcsességet és szépséget egyesítette. A középkori lovagi-udvari kultúrában az amazon-kép a továbbélő antik toposzok redukciója, egyszerűsítése, illetve szelekciója révén alakult ki. Az amazonok szüzességét hangsúlyozták, ami illett a tökéletes, eszményi udvari dáma képéhez. A szüzesség középpontba emelése – ha nem is tudta mellőzni az erotikus tartalmat – elérhetetlenné, a valós világtól távolivá, eszményivé tette az amazonokat, s egyúttal depolitizálta is a női szerepeket. Az amazon Penthesilea például szerelmével, Hektorral csak hősi haláluk után a túlvilágon találkozhatott, a valós életben sohasem.

Azáltal, hogy a középkori gondolkodásban és kultúrában defíniált történeti helye lett az amazonoknak, a korabeli világtérképeken is feltüntették országukat. Ahogyan az ókorban, úgy a középkorban is a világ ismeretlen részeit egzotikus népekkel és lényekkel népesítették be, s közéjük sorolták az amazonokat is. A középkori szerzők – az ókoriak nyomán – nagyon különböző helyeken képzelték el az amazonok földjét: Európa legészakibb területein, valahol Ázsiában, a Kaukázus vidékén, a Fekete- vagy Kaszpi-tengernél, Szkítia közepén, vagy egyszerűen csak valahol Keleten. A XII. századi krónikás, Brémai Ádám például a mai Finnország földjére helyezte a harcos nők, azaz az amazonok országát. Az arab Edrisi 1150 körül ugyancsak Észak-Európába helyezte az amazonokat. Ibrahîm ben Ya’qub zsidó utazó a X. században úgy tudta, hogy az amazonok földje a ruszoktól nyugatra található. Az arab Ibn Battuta a mai Indokína területére tette az amazonokat. Sokan a középkorban úgy vélték, hogy az amazonok földje egy ismeretlen sziget valahol a végtelen óceánon, és szokatlan életformájuk fennmaradása éppen földrajzi elszigeteltségük miatt volt lehetséges. Ez az elképzelés azonban az amazonok biológiai fennmaradása szempontjából igen sok megválaszolhatatlan kérdést vetett fel. Nem véletlen, hogy a középkori szerzők többnyire azt hangsúlyozták, hogy az amazonoknak volt lehetősége kapcsolatot teremteni a szomszédos népekkel, sőt Közép-Európában még városokat is alapítottak. Felix Fabri humanista szerző szerint például Ulm városát az amazonok alapították. A szintén humanista Sigismund Meisterhin világkrónikájában egy amazon betörés kapcsán említi Augsburg városát. Számos kortárs vélte úgy, hogy a mongol seregben amazonok is harcoltak. Egy bajor nemes, Hans Schiltberger, aki Nikápolynál (1396) török fogságba esett, és évekig Keleten élt, arról számolt be, hogy szemtanúja volt annak, amikor egy harcban jártas tatár úrnő férje gyilkosát saját kezűleg fejezte le.

Az amazonok által megtestesített viselkedés, életmód, harckészség bizonyos aspektusból pozitív tartalmat is hordozott: a szüzekből álló hadsereg isteni csodát jelentett. A legenda szerint ilyen sereget kellett Nagy Károlynak is felállítani a mórokkal szemben, hogy harc nélkül győzhessen a pogányok felett. Freisingi Ottó leírása szerint Tomyris szkíta fejedelemnő vértelen győzelme is Kyrus perzsa király felett isteni segítséggel történt. Ugyanez az isteni beavatkozás és segítség jelenik meg az ótestamentumi női hősök esetében is.

A középkorban azonban a legendák és a képzelet mellett a valóságban is voltak hadakozó nők, mint például a XI. században Mathilde, Toscana úrnője, aki VII. Gergely pápát támogatta IV. Henrik német-római császárral szemben. Az életrajzát megíró középkori krónikás, Donizo az ótestamentumi hitvalló hősnőkhöz hasonlította őt. Ugyanakkor azonban Bonizone di Sutri, gregoriánus egyházfi Mathilde hatalmi törekvései alapján úgy vélte, hogy Toscana úrnője nem hasonlítható az ótestamentumi hősnőkhöz. Wilhelm of Malmesbury krónikás (XII. század első fele) Mathilde grófnőről szólva azt írta, hogy a grófnőt az egyháznak nyújtott fegyveres támogatása az amazonokhoz tette hasonlatossá. Toscana úrnőjének sírfelirata szintén ezt az amazonokra vonatkozó asszociációt fogalmazta meg. A középkori történelemben Mathilde alakján kívül más olyan nők is voltak, akik hadakoztak, mint például a XI. század első harmadában Konstanze francia királyné, aki férje, Róbert királlyal szemben legidősebb fiával együtt fegyveresen is fellépett. A korban Konstanze királynét “Amazonidis” néven is emlegették.

Érdekes, hogy az amazonok, mint egzotikumok bekerültek az udvari-lovagi kultúrába, a valóságban ténylegesen hadakozó nők azonban mégsem váltak a lovagi-udvari ideál meghatározó alakjaivá. Mivel a nyugati kultúrkörben nem volt a társadalom által elfogadott a nők katonai tevékenysége, a középkori európai gondolkodásban ezért sokkal hangsúlyosabban jelent meg az idegen, nem keresztény népek beazonosításában az a lehetőség, hogy ott a nők is szolgálnak a seregben. A késői középkorban a francia Christine de Pizan “A nők állama” címmel írt könyvet az amazonokról. A XIV–XV. században számos példa volt arra, hogy a különböző országokban nők ültek a trónon, és nők uralkodtak (mint például Johanna, Nápoly királynője; Mária, Magyarország királynője; Izabella, Kasztília királynője stb.), ezért nem meglepő, hogy a késő középkori krónikák és humanisták részéről fokozott érdeklődés nyilvánult meg az amazon témával kapcsolatosan.