London Travel 33

innen,a távolból egy-két gondolat az Isten kezében vagyunk posthoz. és Londol Travel azért, mert nem ott vagyok, hanem itt.
Hosszabb lett mint terveztem, így külön post a komment helyett a pécsi Royalos történések kapcsán.


nekem mindig az volt a fontos, hogy jól érezzem magam egy közösségben, amelyik alkot, közösen, valamit, mindegy, mit.
a Control megalapításánál úgy éreztem, egy árulást követek el egy organikus közösséggel szemben, azaz hivatali formát akarok önteni egy baráti táptalajra. akkor azt mondtam magamnak, hogy ez kell, erre szükség van, ha tovább akarunk lépni. (ez megismétlődött később is egy nagyobb project kapcsán.) óóó, ha azt az időt, energiát az igazán fontos dolgokra irányíthattam volna...Akkor még hittem a társadalmi formákban, azaz, ha pl. van egy egyesület, akkor erősebbek lehetünk. pénzt szerezhetünk dolgokra. (ez működött is, nem erről van szó. hanem arról, hogy nem döntöttem el magamban, mit akarok: alkotni, vagy szervezőként tevékenykedni. a kettőt lehet együtt is, mint ahogy két nővel is lehet lenni egyidőben.). és hittem azt, hogy a továbblépés ezt jelenti. Pedig gyengeség volt alapjában véve.

ma már látom, hogy semmi szükség társadalmi formákra, ill. olyan ambíciókra, amelyeket később kiröhögök saját magam előtt, mert valahogy olyan kicsinyessé válik minden ha időnként a kellő távlatból nézem a dolgaimat. Persze mindennek van produktuma, ami ott marad, amire büszke lehet az ember stb. de ez nem jelenti azt, hogy értéke is van annak, amit csinált. Ma már pl. nem kezdenék bele egyesület létrehozásába. Minek, ha anélkül is ugyanúgy lehet szerveződni. Tehát a kérdés, hogy akarok e valamit.

Ja igen, persze, hogy fájdalmas dolog egyedül lenni, formák nélkül, csupaszon, kapaszkodók nélkül és a kísértés is egyre nagyobb mindig, ahogy egyre inkább növök bele ebbe az úgynevezett világba. De csakis innen kapok energiát, a kétségbeesett kiáltásom után (Uram, miért hagytál el engem!) csakis innen jön a töltet, az állandó megújulás magamban. Fentről. (tévedés ne essék, nem tértem meg, csak arról beszélek, amiről nem szoktam) És azt hisszük, hogy ezek nélkül a kapaszkodók nélkül meghalunk, hogy elveszítünk mindent. Pedig nem, sőt, ekkor jön csak a cunami, ha már semmim sincs. Ha már levakartam magamról azt ami tulajdon, ami pénz, ami becsvágy, ami megélhetés, ami törtetés stb. szóval mindazt, amire szokták volt mondani, hogy nem sziklára épít, na.

Szóval nem kell megijedni, ha az óriási ötletemet nem tudom megcsinálni pénz nélkül. Megcsinálom azt, amit tudok. Az egyik munka meghozza a másikat mindig. Ha állandó mozgásban vagyok, akkor van hozadék is. Akkor a pénz is hozzácsapódik valahogyan, mellékesen. Ez ÉRIK be, csakis ez! Ha nem ezzel foglakozom (mint alkotó), akkor nem érek be, mert nem ezt gondozom (a legnagyobb ínségek közepette), nem növesztem magamban azt az erőt, ami később átlendít minden akadályon. És később nem lesz rá idő, hogy kijavítsam magam, mert az idő elszállt, nem foglalkoztam vele, azaz az érzéssel, erővel, lelkesültségemmel akkor, amikor kellett volna. Később ezek az érzések nem jönnek, vége lesz, kiapadnak a dolgok előbb-utóbb, azaz megmerevednek. Így merevedünk meg újra és újra az utolsó merevedésig, ami a halállal való őrületes baszásba fog torkollani. De ha időnként jön a vedlés pillanata, amikor minden leomlik rólunk és pucérok maradunk (ez a vedlés mindig előjön a nagyobb korszakváltásokkor) és ha nem éltük meg azokat az érzéseinket, amik korábban kopogtattak az ajtónkon, akkor baszhatjuk a dolgot, mert nem nevelgettük stb. szóval megöltük azokat.

Tehát a kérdés az, hogy alkotó vagyok e? ha azt mondom magamnak, hogy igen, mindegy mi van körülöttem, a legnagyobb szenvedésben is csak az alkotói erőmmel foglalkozom, mindegy hogyan is nyílvánul az meg. (zene, film, írás stb), csak menjen, mozogjon, lelkesítsen, ledobjon, összetörjön majd továbblendítsen. És ezek az erők egyre nagyobb hullámban érkeznek az évek múltával, hiszen ha felvesszük a ritmust a kozmikus erővonalakkal, akkor meg is lovagolhatjuk azokat. Persze így nagyobbat is lehet esni. Tehát ez az érés folyamata, ha növök, ha érzem, hogy erősebb vagyok, hogy nagyobbat tudok emelni, hogy nem fáradok el úgy, mint rég, ha intenzívebben tudom prezentálni azt, ami korábban csak gyengén pislogott bennem.

mindent meg lehet csinálni pénzből és ugyanúgy pénz nélkül is. A kettő közti aranyközepet, azaz kis pénzt szerezni valamire, ki-ki úgy csinálja, ahogyan tudja, ideje, energiája engedi. Ez azt hiszem, minden civil szerveződésre igaz.
(pl. a Képköznapokat meg lehet csinálni kis pályázati pénzből, de ugyanúgy anélkül is).

Tehát a hangsúly azon van, ki mit akar. Ha akarok valamit és tényleg akarom, akkor az óhatatlanul embereket vonz magához. Te viszed a szekeret, te húzod a legnagyobbat, a többiek meg mennek a csapás irányába, önként és dalolva, besegítve a közös előrehaladásban. (erkölcsi felelősség, hogy merre megy az ember ott a legelején:)

Még annyi, hogy egy közösségi alkotói folyamatban az emberek közti azonos hullámhossz megtalálása az, ami inpsiráló, ami energikus és aminek gyümölcse is lesz, méghozzá nem rohadt.

most mit csináljunk, a kérdést fel kell tenni:)

"LEVÉL EGY FIATAL KÖLTŐHÖZ
Párizs, 1903. február 7.
Igen tisztelt Uram,
levele csak pár nappal ezelőtt érkezett hozzám. Mély és jóleső bizalmát köszönöm. Többet aligha tehetek. Nem tárgyalhatom behatóan verseit, mert tőlem minden bíráló szándék nagyon is távol áll. Műalkotást szinte meg sem közelíthetünk ítélő szavakkal: ebből mindig többé-kevésbé szerencsés félreértések származnak. Egyetlenegy dolog sem olyan kézzelfogható és megmagyarázható, mint ahogyan ezt többnyire el szeretnék hitetni velünk; a legtöbb esemény kimondhatatlan, és olyan térben játszódik le, ahol még soha szó nem járt, és mindennél kimondhatatlanabbak a műalkotások, ezek a rejtelmes tényezők, melyeknek léte múló életünknél maradandóbb.
Amikor ezt a megjegyzést előrebocsátom, hadd mondjam el még Önnek, hogy verseinek nincsen önálló jellegük, inkább csak a személyes lét csendes és rejtőző függelékei. Ezt legvilágosabban a Lelkem című utolsó versében látom. Ebben valami sajátos akar kifejeződni és dalba ömleni. És a Leopardihoz írt szép költeményben talán bizonyos fajta rokonság nyílik meg e nagy magányos iránt. Ennek ellenére ezek a versek önmagukban még nem állnak meg, az utolsó és a Leopardihoz írt sem. Kedves kísérőlevele néhány hiányosság felderítésében segítségemre siet, amelyeket verseit olvasva éreztem s néven nevezni mégsem tudtam.
Ön azt kérdi, jók-e versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Egyéb költeményekkel hasonlítja őket össze, és nyugtalan, ha a szerkesztőségek kísérleteit visszautasítják. Nos, (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak) én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől. Csak egyetlen eszköz segít: mélyedjen el önmagában. Kutassa ki azt az okot, ami írásra készteti, vizsgálja meg, vajon gyökerei szíve legmélyébe nyúlnak-e, vallja meg, hogy belehalna-e, ha nem írhatna. Ez a legfontosabb: éjszakája legcsöndesebb órájában kérdezze meg: kell, hogy írjak? Ásson le szívébe mélyről jövő feleletért. S ha ez igenlőleg hangoznék, ha úgy találkozhatna szembe ezzel a komoly kérdéssel, hogy erős és egyszerű "írnom kell" lenne a válasz, akkor alakítsa életét e szükségszerűség szerint; életének még legközömbösebb, legjelentéktelenebb órája is e kényszer jele és bizonysága legyen. Ekkor azután közeledjék a Természethez. Ekkor kísérelje meg úgy mondani el, amit lát, átél, szeret és elveszít, mintha Ön lenne a legelső ember. Ne írjon szerelmes verseket; kerülje eleinte a túlságosan könnyed és megszokott formákat: ezek a legnehezebbek, mert csak nagy és kiforrott erővel nyújthatunk egyénit ott, ahol jó, sőt nagyrészt kitűnő hagyományok tömege maradt reánk. Ezért az általános motívumoktól forduljon azokhoz, amelyeket saját mindennapi élete kínál; írja le szomorúságát, vágyait, elfutó gondolatait, hitét valami szépben - ábrázolja mindezt bensőséges, halk, alázatos őszinteséggel, s önmaga kifejezésére használja fel környezetének tárgyait, álomképeket vagy emlékeit. Ne hétköznapjait vádolja, ha szegényesnek tűnnek; okolja saját magát, mondja inkább azt, hogy a kincsek elővarázsolásához nem eléggé költő; mert az alkotó számára nincs szegénység és közömbös, sivár hely. És ha még börtönben ülne is, ha a falakon át érzékszerveihez a világ semmiféle zaja sem hatolhatna el, nem lenne-e akkor is Önnel gyermeksége, ez a drága, királyi gazdagság, emlékeinek e kincseskamrája? Fordítsa figyelmét ebbe az irányba. Próbálja meg e távoli múlt elsüllyedt csodáinak kiemelését; egyénisége meg fog szilárdulni, magánya kitágul és derengő otthonná válik, amelytől mások lármája messze morajlik. S ha ebből a befelé fordulásból, ebből a saját világba merülésből versek születnek, nem fog arra gondolni, hogy bárkitől megkérdje, vajon ezek jó versek-e. Nem is kíséreli meg majd, hogy fölkeltse a folyóiratok érdeklődését e munkák iránt: mert kedves, természetes birtokát, életének egy darabját és hangját fogja érezni bennük. A műalkotás akkor jó, ha szükségszerűségből támadt. Eredetének ebben a jellegében ítélhető még, másképp nem. Ezért, igen tisztelt Uram, csak ezt az egy tanácsot adhatom: mélyüljön önmagába, vizsgálja meg a mélységeket, ahonnét élete fakad, s ennél a forrásnál megleli a feleletet arra a kérdésre, hogy kell-e alkotnia. Fogadja el azt úgy, amint hangzik, s ne tépelődjék rajta. Talán bebizonyosodik, hogy művészi elhívatása van. Akkor vegye fel sorsát és hordozza el minden terhével s nagyságával együtt, anélkül hogy valaha is érdeklődnék a kívülről várható jutalom iránt. Mert az alkotó legyen önmagában is teljes világ, találjon meg mindent önmagában és a Természetben, amelyhez hozzákapcsolódott. Azonban e magába szállás és magába merülés után talán le kell mondania arról, hogy költő legyen (elég, amint mondtam, éreznie, hogy írás nélkül is tudna élni, s akkor egyáltalán nem szabad írnia). De ez a befelé fordulás, amire kérem Önt, akkor sem hiábavaló. Élete ettől kezdve mindenesetre saját útjaira fog térni, s hogy ezek jók, gazdagok és messzire vivők legyenek, ki sem tudom mondani, mennyire kívánom Önnek.
Rainer Maria Rilke"