Hamvas Béla levele Szabó Irmához

"Az ember önkéntelenül részvéttel nézi életének látszólag értelmetlen lemorzsolódását és az idő üres múlását. Sajnálja ostobán elrontott napjait, összetiport és bemocskolt óráit és perceit, és időnként megrendülten nézi: mi lett abból a jól elgondolt élettervből, amelyet szétmarcangolva, rongyokban lát. De csak azt mondom: ismerem azokat, akik e katasztrófából életüket meg akarták és meg akarják menteni."




Hamvas Béla levelei Szabó Irmához

Hamvas Béla 1948-ben történt B-listázását követően előbb földművesként, majd 1951 és 1964 között az Erőműberuházási Vállalat segédmunkásaként és raktárosaként dolgozott Inotán, Tiszapalkonyán és Bokodon. Szabó Irma polgári ne­velésben részesült, 1948 után varrónőként, gyári munkásként dolgozott. Verseket, tanulmányokat írt, magas szellemi színvonalú levelezést folytatott Hamvas Bélával. A leveleket Hamvas Béla jogutódja, Dúl Antal hozzájárulásával közöljük. (Danyi Zoltán)



Kedves Irma, – néhány héttel ezelőtt még nehezebben tudtam volna válaszolni, mert a felgyűlt és kellő időben nem eltávolított keserűség és türelmetlenség és elégedetlenség életvonalamat komolyan fenyegette. Mint rendesen, most is, mihelyt a veszélyt észrevettem és a pozitív erőket felébresztettem, a segítséget megkaptam. Most ismét nyugodt vagyok, és a magam dolgában biztos. Ennek az új egyensúlynak megteremtésében nagy része volt annak, hogy Szabó Lajos barátom gondolataiban el tudtam mélyülni, s így e nyugalmat a barátság ajándékának tekintem, nagyrészt. A barátság mellett való hűségem jele, hogy azonnal írok, és megkísérlem a baráti segítség áldását kiterjeszteni.

Levelének konkrét adatai számomra kevésbé fontosak, egyedül az, hogy lakást változtatott és kedvezőbb körülmények közé került. Ennek igazán örülni tudok, már csak azért is, mert leveléből örömét érzem. A tanácstalanság, elveszettség, ingadozó hit és a többi aktuá­lis negatívum nem lep meg. Mindenkinél tapasztalom ezt, kivéve azoknál, akik már egészen érettek. Egyetlen gyógyszert ismerek. A legközönségesebbet, amit ismer és amiről nem kell beszélnem. Az ember önkéntelenül részvéttel nézi életének látszólag értelmetlen lemorzsolódását és az idő üres múlását. Sajnálja ostobán elrontott napjait, összetiport és bemocskolt óráit és perceit, és időnként megrendülten nézi: mi lett abból a jól elgondolt élettervből, amelyet szétmarcangolva, rongyokban lát. De csak azt mondom: ismerem azokat, akik e katasztrófából életüket meg akarták és meg akarják menteni. Akik nem tudták és tudják a letiportatást elviselni, és közelednek, hogy úgy mondjam, az Idő Szelleméhez, szolgálataikat felajánlják s életüknek legalább egy részét így próbálják megmenteni (maguknak megtartani?). Nem kell különösebben magyaráznom, hogy az nyert, aki kompromisszumot nem kötött, nem köt és nem is fog kötni. Összetapossák? Nem boldogság. De ez az összetörés mérhetetlenül több, mint az a kétes nyereség, hogy életének töredékét megkapja – olyan áron, ami eszeveszett ráfizetés. Néhány szerencsétlen (és tehetséges) barátom esetén látom a kompromisszum demoralizáló hatását. A magamén csak azt látom, hogy öregszem, az időm fogy, erőm csökken – hagyom, hogy napjaim elcsorogjanak, tudatosan, most már nem is szomorúan, nem is egykedvűen, hanem az áldozat szellemétől áthatva, meg nem rendíthetően, a bestiális és sötét hatalmak erejének engedem, hogy időmet elvegyék, mert csak így tudom megmenteni életemet. Még egy-két hónappal ezelőtt csaknem kétségbeesetten küzdöttem az írásért. Igen, írni akartam, napjaim megmentett félórái, heteim másfél napjai alatt. Szerencsére nem sikerült. Amit csináltam, ügyetlen volt és erőtlen. Abbahagytam. Belátásból, önként és szintén áldozatból. Amit azóta szellemvilágomon tapasztaltam, megerősített. Most már tudom, hogy igazam van. Produktivitásom magasabb síkra helyeződött át. Morális és spirituális erők ma­gasabb művet dolgoznak. Próbálnék ennek az életrendi változásnak híveket szerezni, főképpen barátaim között. De nem is tudja, milyen rettegés fogja el őket, ha arról van szó, hogy akár egy napról is le kelljen mondaniok. Nem tudják; nem tudják, hogy mert nem mondanak le, az egészet el fogják veszíteni. És nem lassan-lassan, hétről-hétre vesztik el. Nem. Elvesztették abban a pillanatban, amikor hitetlenségükben önmagukat megmenteni vélték és tulajdonképpen önmagukat elárulták.

Keveset olvasok, mert nincs könyvem. Amelyekre szükségem lenne, nem kapom meg. Tavaly télen sokat olvastam hébert és szanszkritot, a Kathaka upanishadot lefordítottam, de a hozzávaló igen alapvető bevezetés már nem készült el. Most Rilkével, kínaiakkal, Kierkegaard-ral, hindukkal és Szabó Lajossal foglalkozom. Munkám itt sok és felelős és nehéz. Feladatomnak érzem, hogy az emberekkel a valóság távlatát vegyem fel. Ez a többségben kedvezően hat. A sötétek félnek tőlem és bizalmatlanok (mert sötétségük általam fenyegetve van). Sajnos ezzel nem törődhetek és emberi vol­tukra mindaddig appellálni fogok, amíg megindulnak (vagy végképp elzárkóznak). Gyakorlatban alkalmazom azt, hogy senkivel semmi kétest, semmi gyanúsat, semmi tilosat. Nyíltan, egyenesen, világosan, egyszerűen, humorral, közvetlenül, őt magát szólítom meg és nem félek a gonosztól.

Ezt tudom magamról írni. Ha ír, arra kérem, jegyezze fel, milyen kézirataimat őrzi. Mostanában látom, hogy írásaimat szerteszét szórtam, és nem tudom hol vannak. A másik: levelében Gyurkáról tesz említést. Régebben nem beszélt róla, nem ismerem. Édesanyja remélem jól van, és betegségétől nem szenved annyit, mint régebben.

Tervem, hogy szabadságomból néhány napot Pesten töltök, és akkor szeretném fölkeresni. Üdvözli barátja

Béla

Tiszapalkonya, 1954. X. 28.