London Life - 78

október 8-án volt egy éve, hogy kint vagyok Londonban. azon a napon egy parkba sétáltam el, viszont a visszaútnál már olyan gyomorfájdalmaim voltak, hogy azt hittem ott fogom végső álomra hajtani a fejem az avarban, de nem...mentem tovább, mint egy hetvenéves nagypapi, mert menni kell.

mindig azt mondom, hogy London olyan mint egy nagy gyár, de ugyanakkor szanatórium is.
gyár, mert itt lehet ugyan pénzt keresni, viszont ehhez be kell menni a füstös kémények közé, ahová csak azt nem írják ki, hogy "A munka felszabadít". és gyár itt minden, a hotelek, az éttermek, a konyhák, a kisboltok és nagyboltok, a pubok és a buszok, metrók és hivatalok. (de a parkok nem gyárak, mert a parkok azok parkok.)
London megöl engem. van egy ilyen film, amit nem láttam, de már így is tudom, hogy mi az, ami megöli az embert itt Londonban. a rohanás a pénz után, amit tényleg szó szerint kell venni, ugyanis, ha pl. nem azt látja a főnököd, hogy rohanva csinálod a munkádat, akkor kénytelen azt hinni, hogy te nem dolgozol. ez eddig sima ügy, mert ez nem újdonság. magyarországon is bármelyik kisvárosban találsz ilyen vállalkozókat, akik hajtanak, mint az állat, s akik legfőképpen idegbetegek. (én is sokszor voltam idegbeteg, tudom, miről beszélek). ebben a helyzetben az a kényszerképzet alakul ki az emberben, hogy ha nem rohansz, akkor nem is lesz pénzed, sőt, nem hogy pénzed nem lesz, hanem még lófasz sem lesz a seggedben.
szóval itt annyi a különbség, hogy ez nem egy kisváros, hanem olyan nagyváros, amit a sok kisvárosi pénzhajhászóból raktak össze, hogy lefektessék az alapokat.
mindenki sokkal jobban végezné a munkáját, ha nem lenne ilyen nyelt karó a vezetésben. pl. ha nincs ott az egyik alfőnök a munkahelyen, sokkal jobban haladunk, mert nem pofázik bele ötpercenként, hogy mit csinálj. a chef ilyenkor mindig örül, mert ez neki sikerélmény, hogy kiszolgáltunk 420 vendéget és végzünk 4-kor de szerintem nem rakta még össze magában, hogy mitől is van ez.
a múltkor mondta, hogy, "ez az! bravó!", mert hogy hamar befejeztem a mosogatást, szóval dícsért, de nekem a dícséret az mindig lekezelő, mert olyan, mintha cukorkát akarnának benyomni a szádba, amit nem akarsz szopogatni. mondtam is neki, hogy néha korán sikerül végezni, néha nem. na erre látni kellett volna az arcát, mert nagyon pipa lett. hogy ennek mindig így kell lennie stb. na tehát erről van szó, itt kezdődik az elmebomlás a szememben. ez az a pont, amin nem tudnak túllépni azok, akiket a pénz és a munkamánia hajt. (amúgy bírom a főnökömet. a múltkor nagyon megörült, hogy feka barátnőm van. kérdezte, hogy, olyan fekete mint én? mondom, igen. erre bele kellett csapjak a kezébe a sárga gumikesztyűmmel. "szereted a csokit?" szeretem. "én meg a fehér csokit szeretem. a vanilliát". ennyiben is maradtunk.)
aztán persze nem kell azt hinni, hogy itt bunkó hajcsárok vannak. dehogy is! itt nagyon jófej, veled egyenértékű hajcsárok léteznek, akik csak olyanokkal tudnak együtt dolgozni, akik megbízhatóak, de ami a fontosabb: olyan gyorsak, mint ők! emiatt a hajtás miatt lehet azt mondani, hogy ez már a 3. világháború, ami jóideje tart és te ott vagy a harcvonalban, a fronton, ha azon vagy, hogy megkapaszkodj egy erőteljesen zsetonalapú társadalomban. a háborúk mindig a pénről szóltak. a gyűlölet az másodfokon mozog.
sok-sok emberrel találkozom, akik csak a munkának élnek, nincsen más motivációjuk. másodállást vállalnak, mennek-mennek és keresik a pénzt, nehogy elguruljon. persze kell ez is, de a mérték megint elcsúszott a gecibe, hogy szépen fejezzem ki magam.
szociális élet nuku. nekem pl. többször feltették a kérdést, hogy hol találkoztál a barátnőddel. ezen elcsodálkoztam, mert leesett, hogy ezek azt hiszik, hogy a hely a fontos. nem, bassza meg a ló, az a fontos, hogy át tudod e lépni a saját határaidat vagy sem, hogy képes vagy e a másikat megszólítani és hogy képes e a másik megszólítani téged.

van egy buta magyar pincérnő a munkahelyen. egyik nap az öltözőben beszélgetni akart velem, mert új voltam a számára. nem voltam jó passzban, sőt. erre jött ez az elmebuggyant. a beszélgetésünk valahogy így zajlott.
"hol laksz, merre felé?" - kérdezi.
"hackneyben."
"az nem veszélyes környék?" majd halkan hozzáteszi: "sok ott a fekete..."
"a barátnőm fekete."
nem mosolygok, hogy kisegítsem a bajból, csak nézem, ahogy áll ott. folytatom az öltözködést, még mindig csönd. kb. egy perc múlva:
"nekem meg brazil a férjem!"
"tényleg?" itt már mosolygok, mert itt már lehet. (hülyeségen ilyen nyíltan még nem szórakoztam.)
kb. 3 héttel később újra megkérdezi:
"te hol is laksz?"
"hackneyben."
valami derengett neki, így nem folytatta. egyébként az a fajta, akinek a kenyere a sopánkodás. többször bepróbálkozott nálam, hogy beszélgessünk arról, nekem mennyire szar, hogy mosogatok stb. tehát ő nekem valami segítséget akart adni ezzel,egy támasztékot, így nem is értette, amikor csak pozitív dolgokat válaszoltam neki, hogy ez nekem mennyire jó már és soroltam az érveimet, mert ezeknek érv kell, a puszta szóból nem értenek.
ezek az érvek a következők:

1. 8-tól 16h-ig melózom minden nap
2. szabadok a hétvégéim és van bank holiday is
3. jó a kaja
4. nem mindig van pörgés, az csak déltől kezdődik
5. jó a főnökség és a csapat
6. nem ügynökségnek dolgozom
7. karácsonykor hazamehetek, mert akkor bezárunk
   

s hogy London egy szanatórium ugyanakkor, igen. mert a munka mellett tudsz pihenni. (mert persze kurvára fáradt is vagy sokszor) tehát megvan a mérleg másik fele, a könnyedség, a pofátlan udvariasság, az a jóléti lebegés, ami csak itt ezen a szigeten van jelen és valahogy sosem akar megszűnni.
azon gondolkoztam, hogy London egy nagy büdös pénzfészek, ahol ha meg akarsz maradni, muszáj befészkelned saját magadat is tetőtől talpig. értékrendszert váltasz, mint egy ruhát, másképpen kezdesz el gondolkodni, mert van egy kis pénzed, és hát törheted is a fejedet, hogy mire költsed, hogy hová utazz belőle, mert itt ezek az álmok a sikeresek, ha elutazol, lehetőleg valami egzotikus helyre, mert akkor érzed azt, hogy élsz, hogy minden rendben veled, hogy nem üres az életed.
a klasszikus polgári értékrend utolsó fellobanásai ezek. és mindez a görcs, ez a rohanás nem más, mint kétségbeesett küzdelem azért, hogy fenntartsuk ezt az állapotot: van pénzem, minden rendben van és lesz. ha van pénzem, tudok számolni, tudok tervezni. ha nincsen, elkezdek félni, mert a korábbi fejszámolás végeredménye az nem úgy jött ki, mint ahogy elterveztem.
George, a portugál hotel-karbantartó megkérdezte egyszer tőlem, hogy mi a fontosabb nekem, az idő, vagy a pénz. mondtam, hogy az idő. erre ő: hogy akkor még fiatal vagy. mennyi is vagy? ja, 33?

igen, az időtől félünk, ami itt folyik bennünk. hogy mi lesz akkor, ha eljön az idő, hogy üres lesz minden, és nekünk nem lesz semmink, mert üresek leszünk mi magunk is. mert nem lesz lakás, meg nem lesz unoka, meg nem lesz faszom sem tudja mi, de nem lesz az, amit kurvára elképzeltünk és ezért is güriztünk és harcoltunk és akartuk, hogy meglegyen. de nincs ott semmi.

Bélabá erre két dolgot mond. az egyik az, hogy bolond az, aki nem az örök életre rendezkedik be. a másik pedig, hogy a szellem az tulajdonképpen a semmi.
a szellem kapcsán: félünk a semmitől, pedig nem kellene. először is szembe kellene nézni ezzel a semmivel, befelé nézni, hogy mi van ott. mert az egy dolog, hogy üresek vagyunk, de van ennek az ürességnek és semminek egy nagyon tápláló oldala. pl. kapcsoljuk ki a tévét és számgépet egész napra, ne menjünk sehová, maradjunk otthon, egyedül, könyv és telefon nélkül. mi ez, ha nem semmi? a semmivel való szembenézés itt kezdődik. és ezt nevezzük szellemnek. a lényeg itt kezdődik.
Bélabá még azt mondja, hogy a szellem védelem az élet ellen. Kundera meg ugyanezt végeredményben: olvassunk sok-sok regényt, hogy felvértezzük magunkat az élet ellen. mert a regény az egyetlen olyan eszközünk, amivel helyesen irányíthatjuk a tudatunkat. mert ilyenkor egy valamire koncentrálunk hosszan a saját képzeletünk segítségével, egy hosszú vagy inkább mély utazásra indulunk. ezzel szemben ott az életben megtalálható milliónyi elaprózódás, információhalmaz stb. a tudatunk szana-széjjel van.

ma voltam gyomortükrözésen. minden rendben. de ne igyak alkoholt és ne szívjak cigit, mert az nem jó. és mozogjak. persze, persze, majd figyelek.
kb. egy hónappal ezelőtt óriási fájdalmaim voltak. hajnalban arra keltem, hogy na mi az, fosnom kell? de nem, semmi ilyen. csak jött a görcs, egyre hevesebben, mitha erőteljes éhség is lett volna ugyanakkor. kicsit fetrengtem, mert kényelmetlen volt ez az egész, aztán már nyöszörögtem. majd felkeltem, hívtam egy orvost, hogy mi van, mert még nem is regisztráltam magam, hogy ellátnak e stb. mondta, hogy menjek be a legközelebbi korházba. o.k., Judith bekísért, totyogtam, és kihúzni sem tudtam magam. a váróteremben már káromkodtam, hogy mi a szent szar ez velem, mert ilyet még nem éreztem. a gyomromnál kezdődött, de kisugárzott az egész mellkasomra is. mélyet lélegezni pl. egyáltalán nem tudtam.
végre jött egy nővérke, adott egy köpenyt egyből, majd lefektett egy ágyra. vérvétel. akkor már nagyon nyöszörögtem és káromkodtam is folyamatosan. olyan volt mint egy élveboncolás. ha kicsit is megmozdultam, égett mindenem, mintha tüzes vasra húztak volna, ami a gyomromnál ment be és az egyik vállamon jött ki. mondta a nővérke, hogy kapok morfiumot mindjárt. lihegtem már érte. mikor beadták, nem történt semmi. gondoltam várok még. vártam, semmi. aztán mondtam, hogy adjanak még, mert kurvára fáj. akkor kaptam a második adagot. közben vittek röntgentre, ahol a seggembe is belenyúlt egy aranyos brit lány. (vagy ezt csak álmodtam??) ott minden rendben volt. a vérem is fasza volt. nem tudtak mit mondani pedig négy dokival is beszéltem. nekem már a nyálam folyt a mennyei fájdalomcsillapítótól. két éjszakát aludtam bent. másfél napig semmi kaja és folyadék, csak infúzió. tulajdonképpen végig aludtam másfél napot így, s amikor felkeltem néha, csak azt nyökögtem, hogy kérek még fájdalomcsillapítót, mert pár óránként ugye elmúlt a hatásuk.
a vége az lett, hogy két éjszaka után hazacammogtam. harmadnap már bátran elidultam egy parkba, lásd a post elejét. aztán az egész fájdalom felment a mellkasomhoz és a szívemnél csúcsosodott ki, hogy valamelyik szívbillentyűnél eltávozzon belőlem végérvényesen.

s hogy mitől volt mindez? (a nőkről való gondolataimnak külön fejezetet szánok)