Jazz Cost - bőgőtöri - a hangszer maga

Engedvén a nem létező nyomásnak magam is nekilátok a rám háruló feladat bevégzésének.
A különbség csak annyi, hogy először áttekintem a hangszer múltját, hiszen itt is van pár érdekesség.

A nagybőgő nem egy öreg hangszer. Kb. 400 éve született meg az első, az is valószínűleg egy másik hangszer átalakítása révén. Amúgy a mai napig is csak a méretekben vannak szabványok, de forma és felépítés terén nincs olyan egység, mint mondjuk a jóval öregebb hegedűnél.

Na, de hogy miből alakították át, hogy nagybőgő legyen belőle? Az ős vonósbasszus hangszerek sokszínűsége vetekszik a rovarokéval.

A 16. században a vonós együttesekben rendszeresen alkalmazták az un. basszushegedűt, melyet játék közben a földre állítottak, mint a mai nagybőgőket. A játszólapon hét érintő volt (őseink lusták voltak intonálni) és nem volt rajta húrláb, legalábbis nem olyan, ami a mai bőgőn van.
Volt rajta egy rahedli húr, melyek közt tiszta kvart távolság volt a két középső húr kivételével, melyek terc távolságúak. Ezt a marhaságot a mai napig nem értem, bár biztosan megvan a miértje ennek az elmebeteg hangolásnak. Ha más nem, akkor az, hogy ha már lusták voltak intonálni, akkor legalább legyen min gondolkodni, hogy melyik hang hol van. Mondjuk ez a hangszer igazából nem is elődje a nagybőgőnek, csak valamiféle őskép.

Az ősök itt jönnek:

A "viola" egy olasz eredetű hangszercsoport, mely a 13. század folyamán került használatba és indult hatalmas fejlődésnek. A basszus hegedűvel szemben volt húrtartó lába (mármint olyan, mint ma). A játszólapon érintők voltak, felettük 4-6 húrral. A violák családja két fő csoportra volt osztható: viola da braccio és viola da gamba. Mindkét család rendelkezett magas- közép- és mély fekvésű tagokkal, mint diszkant, alt, tenor és basszus violák.

A Gamba család a hetedikről:

A gran basso viola da gamba, violone da gamba, vagy kontrabasszus gamba öt és hathúros változatban létezett. Hangolásában már megtalálható volt a mai nagybőgő hangolása is. Ezen már csak földre állítva lehetett játszani, de még egy oktávval feljebb, mint a nagybőgőn. Imhol egy szép példány:

De létezett még gran basso viola da braccio, valamint gran quint-bass viola da braccio, meg még a franc tudja, hogy mennyi féle verzió. Ez kb. úgy nézhetett ki, mint nálunk a halászlé, vagy a gulyás. Minden faluban máshogy csinálják. Volt bundos, budozatlan, húrok 3-tól 12-ig, vagy mégtöbb, méret másfél métertől a majdnem háromig, ilyen forma, olyan hangolás a kor, a  zenész, de első sorban a hangszerépítő kénye kedve szerint.
 
A 16. században  vége felé már sok olyan basszusgamba készült, melyek részben már a nagybőgő felé mutatnak, valamint már készültek olyan nagybőgő szerűségek, melyek még itt-ott magukon viselték a gambák egyes jegyeit. Ide is, oda is sorolhatóak, határesetek. Kezd kibújni a pillangó a bábból. A 17. század során épült basszus gambák nagybőgőre való átalakításánál a mestereknek a legtöbb esetben már csak a hat, vagy öt húrnak megfelelő játszólapot kellett lecserélni a kevesebb húrozatnak megfelelően keskenyebbre és hosszabbra. Ezen hangszerek némelyikét a mai napig használják, és hát mondhatom, hogy a pár száz éves érés alatt nagyon szép hangjuk lett. (sajnos még élőben nem hallottam ilyet, de nagy mesterek felvételein már igen).

Szóval eljutottunk a bőgőig. Őseink végre rájöttek, hogy mi az a méret és hangolás, ami mellett a hangszer szállítható, de kijön belőle a kívánt hang. És ahelyett, hogy megörültek volna ennek, kitaláltak egy új problémát: 3, vagy 4 húr?

A 18. században kisméretű bőgőket (halbbass, halbviolon) kezdenek építeni három húrral. Ezeknek a hangterjedelme lefelé egy kvártal rövidebb volt ugyan, de ezzel szemben hangjuk erősebb, világosabb volt. Ilyet pl. Stradivari is épített. Mondjuk az csak 148 centis volt, majdnem csak cselló. Ezt a hármas húrozatot a nagyalakú bőgőkön is, főleg a szólójátékban igen sokan előszeretettel alkalmazták és csak a 20. század elején tűnt el véglegesen. Voltak 3 húr pártiak, akik azt vallották, hogy a jobb hangminőséget nem érdemes feláldozni egy kvárt hangterjedelemért lefelé, ami a szólójátékban amúgy is alig használatos. A 4 húros pártiak meg szartak a cselló szerű hangra, és a multifunkcionalitást szerették jobban. A jövő őket igazolta. Annak idején Franciaországban, Spanyolországban, vagy Itáliában voltak a nagy bőgősök, akik szólóztak, és ezért viszolyogtak attól a csúnya vastag alsó húrtól, viszont Németországban és Ausztriában voltak a jobb komponisták, akik rendszerint négyhúrosra írtak, mert kellett a zenekarba az alja. Így maradt a 4 húr, ami később lett 5 is néha.

Innentől szinte semmi érdekes nem történt, csak annyi, hogy a bőgő elterjedt szépen mindenfelé. A 3 húros már csak a népzenében él tovább, de azt is 4 húrosból csinálják. A balkánon összeházasították a tamburával, így kapott gitárnyakat és gitár húrlábat, meg bundokat. A népzene mentén szépen lassan beszivárgott a mai könnyűzene elődeihez, és meg sem állt a jazzig, ahol még valamikor a 19. század vége felé a tubát váltotta fel, mert bár halkabb, de sokrétűbb. Így jártunk.

Legközelebb innen folytatom, akkor már az ősbőgősről írok majd, aki a Jimmy Blanton névre hallgatott, de csak 23 évig...