Jazz Cost – BILLY BAUER

JAZZ GITÁR TÖRTÉNET: The invisible man (4. rész)

BB egy Epiphone Deluxe-szel (1942-1945)

Még mindig a 40-es éveknél tartunk. Előre szólok, unalmas lesz. Manapság Billy Bauernek (1915-2005) talán senki sem hallotta a nevét. Ez a név A SZAKMA legeslegszűkebb köreiben jelent csak valamit. (Mondjuk én véletlenül akadtam rá.) Nem biztos, hogy jó szó rá az „elfeledett gitáros” kifejezés, de az biztos, hogy a reflektorfényt mindig kerülte. Az 50-es évek végén még jobban eltűnt, mint előtte, jóllehet két neves jazz díjat is nyert. Nem nagyon érdekelték a sikerek. Messziről nézve egy hétköznapi, család-centrikus szürke kispolgár, akinek az egyik legnagyobb öröme az volt, hogy 1950-ben fix állást kapott az NBC stúdiójában. Nem keringenek róla se legendák, se anekdoták. Talán még egy füves cigit sem szívott el soha, de még csak meg sem halt, mint mindenki körülötte, hanem 90 éves koráig húzta:


Élete végéig tanított, először a new yorki Conservatory of Modern Music-ban, majd a saját kicsi zeneiskolájában, aztán magánórákat adott egészen a haláláig. Na ennyit az életéről.
Legfőbb attribútuma a láthatatlanság. Tökéletesen láthatatlan sideman, olyan mint a Woody Allen Zeligje. Egy kaméleon. Hiába is villantja fel magát egy koncerten, valószínűleg pár perc múlva elfelejtik. De ez őt nem zavarja. Mindig valaki mögött áll, vagy ha nincs valaki, akkor valami mögött, legyen az asztal, vagy zongora. Ha már ketten vannak a színen, akkor lehetetlen róla képeket csinálni, mert biztos hogy mindig belelóg a másik. (Még a fenti, öregkori képén is eltakarja a gitárja.)

Pl. így (New York, 1947):

Vagy itt Lennie Tristanóval (mondjuk itt senki sem látszik, de ez is biztos miatta van):

Na és ez a felvétel a kedvencem az öreg Andrés Segoviával. Itt is behajol elé bal oldalon a csávó:

A korszak minden híresebb zenészével játszik (pl. Charlie Parkerrel is hallható az utolsó Parker felvételen):

(itt is elbújt)

Van egy elfeledett lemeze is a Plectrist. Pont olyan, mint amilyenek a fellépései lehettek. Nagyon jó lemez, de felejthető. Ehhez is nagyon nagy tehetsége volt. Úgy játszani nagyon jól, hogy 5 perc múlva el is felejtsd az egészet. Szóval ez az első és utolsó saját lemeze (1956):

Hogy miért is találtam meg őt magamnak? Egyrészt tetszik ez a visszafogott, mindig háttérbe szorult géniusza, másrészt pedig, hogy az ő kezében tűnik el először a gitároknak az a kerítésdrót hangja, ami néha még a 60-as években is hallható. Ha valakire igaz, őrá mindenképp, hogy „nagyon okos gitáros”. Finoman játszik, és nagyon fifikásan kísér már a negyvenes években. Nyoma sincs nála a korszak swing-gitáros zakatolásának. Ütemvonalakon átnyúló, nagyon ügyes, csúsztatott ritmusokkal, leheletfinom és mégis nagyon sokszínű, szinte észrevétlen hangzásokkal kísér és kísérletezik. És mindezeken túl a bebop, sőt az összes későbbi jazz stílus egyik nagy úttörője. Az avantgardig kísérletező kedvű zenész, aki a free jazz és free improvizációk felé is megteszi az első lépéseket. A jazztörténet első free jazz felvételeit Lennie Tristano zongoristával készítette duóban. Két ilyen felvétel van 1949-ből: Intuition és a Digression. Az ötlet az volt, hogy elkezdenek játszani akármit, nincs hangnem, nincs tempó, semmi sincs. Bármikor beszállhat és kiszállhat a másik. Nincs előre kitervelt sound, vagy arranzs. Ez alapvetően Tristano ötlete volt, és Bauer sokszor nem tudott mit kezdeni ezzel. Önéletírásában idézi Bauer, amit Tristanónak mondott egyszer: „Amikor végre sikerül elkapnom a harmóniákat, te rögtön irányt váltasz… talán jobb lenne, ha helyettem egy dobossal játszanál.” Tristano kiröhögi: „Nem, nem akarok dobot. Csak csináld, amit idáig, az úgy nagyon jó.” Fellépéseik során többször is próbálkoztak ezzel. Volt, hogy 10 percig is eltartott egy-egy ilyen zenei kísérlet. Na ebből született a két fent említett felvétel.
Kísérletező kedve a Lee Konitz-cal készített duó felvételeken is hallatszott. A jazz történet szerint a Tristanóval és a Konitz-cal való zenélései újradefiniálták a gitározás fogalmát és lefektették a modern gitározás alapjait.
Ha ajánlhatok lemezt, akkor azért érdemes meghallgatni a Plectrist című lemezét, valamint a Tristanóval készített felvételeket (1946-1949), majd Lee Konitz-cal készített felvételeket. Amúgy meg mindegyik felvétele jó.

(Itt hallható a láthatatlan emberünk):