Kundera

"A FÜGGÖNY MÖGÖTT

Milan Kundera: A függöny

Szerencsés helyzetben érezheti magát a magyar olvasó Milan Kundera életművét illetően. Csehül és franciául írt könyvei folyamatosan jelennek meg a magyar könyvpiacon. A tréfa, Az élet máshol van, A nevetés és felejtés könyve, A lét elviselhetetlen könnyűsége és a Búcsúkeringő után a Halhatatlanság, az Elárult testamentumok, az Azonosság, a Lassúság és a Nemtudás is eljutott hozzánk. Akárcsak a Jakab és az ura valamint A regény művészete, vagy most A függöny, amelyben ismét a regény születésének körülményeit és az elmúlt század modern áramlatainak hozadékát vizsgálja Milan Kundera.

Szerencsés helyzetben érezheti magát a magyar olvasó, hiszen korunk egyik legjelesebb íróját olvashatja, akit paradox módon épp azok nem kapnak meg, akik a leginkább kíváncsiak rá: a csehek. Azok, akiket pontosan harminc évvel ezelőtt elhagyott.

Milan Kundera 1975-től él Franciaországban. Már a rennes-i egyetem vendégprofesszora volt, amikor 1978-ban megfosztották csehszlovák állampolgárságától, három évvel később viszont már francia útlevéllel járja a világot. Bár 1990-ig csehül írt, 1970-ben született regénye, a Nevetséges szerelmek hamarabb látott napvilágot Franciaországban, mint az akkori Csehszlovákiában. És ugyanez a sors várt további öt regényére is. 1993-tól azonban már csak franciául ír. Azóta született könyvei mind a mai napig meg sem jelentek csehül. Ő maga nem akar időt veszíteni a fordítással, másokban pedig egyszerűen nem bízik. Magyar fordítói elé szerencsére nem gördít akadályokat, így aztán el is vagyunk kényeztetve. Nem így a csehek. Nekik marad a sajnálkozás. Pedig van egy másik neves cseh író is Párizsban. Az 1957-ben született Patrik Ouredník, a huszadik század rövid történetét magába foglaló Europeana szerzője, aki műfordítóként is kiváló. Francia írók műveit tolmácsolja csehre, csehekét franciára. Milan Kundera regényeit azonban ő sem fordíthatja választott hazája nyelvéről az anyanyelvére. Nincs rá engedélye. Kunderát az ő tudása is hidegen hagyja.

Furcsa ember, mondhatja bárki.

Michel Fournier francia író szerint Kunderát �médiafóbia� gyötri. Az interjút is ezért nem szereti. �Az újságíró olyan kérdéseket tesz fel, amelyek csak neki érdekesek, nekem nem � morfondíroz. � A válaszaimból csak azokat a részeket használja fel, amelyek jól jönnek a rólam alkotott képéhez. A saját szótára szerint fogalmaz, a gondolkodásának megfelelően, amely biztos, hogy nem egyezik az enyémmel. Az interjú megjelenik. Azzal vigasztalom magam: gyorsan elfelejtik. Tévedés. Idézni fognak belőle. Sokan és sokszor. Hogy ezt mondtam, meg azt mondtam. Közben sem ez, sem az nem az én állításom, s ezt még a szőrszálhasogató egyetemi professzorok sem látják át.�

Interjút tehát nem várhat tőle senki. A fotóit is visszavette a világ képügynökségeitől, mert egyiken sem tetszett magának. Hiúság? Rejtőzködés? Figyelemfelkeltés? Mindegyik és egyik sem. Kunderát a műveiben kell keresni. Ott áll a történetei mögött. Titka pedig csak egy van. Az, hogy remekül ír. Annyira jól, hogy már kétszer is közel állt a Nobel-díjhoz.

Brünn, Prága, Rennes, Párizs. Ez Kundera útja a világirodalomba. Brünnben született és huszonöt éves koráig úgy gondolta: zeneszerző lesz. Édesapja a Janácek Zeneakadémia rektora volt, fiát ő maga tanította zongorázni. Született is jó pár opus M. K. szignóval, de az ökölvívásban és a képzőművészetben is ígéretes tehetségnek bizonyult. Rajzolt és szobrászkodott, grafikái színházi műsorfüzeteket színesítettek. 1953-ban jelent meg első (verses)kötete, amellyel nagy feltűnést keltett. De még nagyobb elismerést hozott számára az 1967-ben kiadott Tréfa, amelyből egy évvel később Jaromil Jires rendezésében film született. Philp Kaufman A lét elviselhetetlen könnyűségét álmodta filmre 1987-ben, azóta viszont ezt az utat is lezártnak tekinti. Nem adja beleegyezését egyetlen regénye filmreviteléhez sem. Még annak ellenére sem, hogy a műfajnak ő maga is megszállottja. Prágában, a filmművészeti főiskolán rendezői és forgatókönyvírói diplomát szerzett, a hatvanas évek első felében pedig ugyanott docensként világirodalmat tanított. Írt egyébként két színpadi művet is. A Kulcstulajdonosokat a prágai Nemzeti Színház mutatta be Otamar Krejca rendezésében, a Badarságokat pedig a Divadlo na zábradlí.

�Amióta Párizsban él, filozofikusabban és főleg összeszorított fogakkal ír � meséli egykori növendéke, mai jó barátja, Jiri Menzel, az Oscar-díjas cseh filmrendező. � Az első oldalak még felszabadultságról és örömről beszélnek, aztán egyre inkább úgy érzem: erőnek erejével tudja csak befejezni a könyvet. Lehet, hogy tévedek, vállalom. Nagy felelősségtudattal nem könnyű írni. Ha Párizsban járok, mindig meglátogatom. Ő is feljár hozzám, ha (titokban) Prágában van. Amilyen pedáns a küllemét illetően, olyan pedáns a mondatszerkezete is. A tréfának mindig nagy mestere volt. Mivel április elsején született, a dátumnak metafizikus jelentőséget tulajdonít. Házasságlevelét a barátja aláírásával hitelesítette, az ő nevét pedig a két tanú egyike vetette a hivatalos papírra. Engem nem zavar, hogy franciául ír, mint ahogy az sem, hogy lélekben már rég elszakadt Csehországtól. Az a fontos, hogy ír, és nagyon jól ír.�

A csehek közül sokan másképpen vélekednek. Haraggal ítélkeznek. Kunderát azonban mindez nem zavarja. Könnyű szívvel halad az útján.

�Ha csehül beszélek, csak úgy dől belőlem a szó. Ha franciául, átgondoltabban fogalmazok. A francia nyelvvel még ma is olyan a viszonyom, mint tizennégy éves koromban Greta Garbóval. Szerelmesen epekedtem utána, és bár tudtam, hogy elérhetetlen számomra, annál szenvedélyesebb vágyat éreztem iránta.�

Bár a Nobel-díj még várat magára, életművéért a michigani egyetem tiszteletbeli díszdoktorává választották. De megkapta az Európa-díjat, a Francia Akadémia és a The Independent legnagyobb elismerését, sőt a Herder-díjat is.

�Európa olyan civilizáció hírében áll, amely az észen alapszik � írja. � De ugyanígy állíthatjuk róla azt is, hogy a szentimentalizmus civilizációja. Létrehozta azt az embertípust, akit én homo sentimentalisnak nevezek. A homo sentimentalis értékké emelte az érzést, s mivel mindannyian szívesen dicsekszünk az értékeinkkel, hajlamosak vagyunk kimutatni az érzéseinket. Az érzelem definíciójához tartozik, hogy akaratunkon kívül születik meg bennünk, sőt gyakran az akaratunk ellenére. Abban a pillanatban viszont, amikor érezni akarunk (eldöntjük, hogy érezni akarunk), az érzés már nem érzés, hanem annak imitálása, bemutatása. Amit általában hisztériának nevezünk. Ezért a homo sentimentalis (vagyis az ember, aki az érzelmet az érték rangjára emelte) valójában ugyanaz, mint a homo hystericus.�

Szellemes megállapítás.

De nem kevésbé szellemesek azok az írásai sem, amelyek most jelentek meg A függöny-ben. Ennyit ráadásul még soha nem árult el magáról, mint ebben a kötetben. A függönyt, amely ez idáig őt is finoman eltakarta, a tisztánlátás érdekében egyetlen, határozott mozdulattal ő maga rántja le. Ő, az örök rejtőzködő: Milan Kundera.

(Szabó G. László, Könyvjelző, 2005. augusztus) "

semmit nem ertek belole, de elveztem.