Love Cost

"Közvetlen az út mellett valaki ül, Mikor közelebb érek, látom, hogy ketten vannak, egymásnak háttal. A szemben ülőt valahonnan ismerem. Igen mélyről ismerem. Hozzálépek, akkor látom, hogy a másik háttal hozzá van nőve, és ez a másik nő. Fel akarnak állni, de nem tudnak. Fejüket forgatják, hogy egymást lássák, de fejük is össze van nőve. A két arc egymást sohasem láthatja. Soha egymással szembe nem nézhetnek. Kínlódó arc. A nő nyöszörög. Ott hever, és fejét forgatja, hogy a másikat lássa.

Megállok és kérdezek: Ki vagy?
Manfred –
Aurelia –
Henoch arcába nézek. Segíts rajtuk, mondom. Nézd, szenvednek, nem láthatják egymást. Szeretik egymást –
Henoch megáll. Nem szerelem, szól halkan.
Nem értem –
Akihez hozzáragadsz, azt nem szereted. Élősdije és rablója vagy. Csak azt szereted, akit eleresztesz. Ha szeretsz, szabaddá teszel. Csak azok szeretnek, akik szabadon egyesülnek. Ezek ájultak –
Segíts rajtuk –
Szeressék egymást –
Lehajolok, és Manfred arcába nézek. Hallod? mondom. Hallod, Henoch mit mond? Érted, ugye? Én értem. Ha hozzátapadsz, akkor foglya vagy, és vérét szívod. Ereszd el, hogy szerethesd –
Letérdelek, és Aurelia fejét megérintem. Ereszd el őt –
Aurelia nyög. Haját simogatom. Sűrű hullámos sörény, bűvös száj, kínjában elgörbül. Könnyezve nézem. Aurelia, hallod, mit mondok? Ereszd el és szeresd –
Ott vonaglik az út mellett. Henochra nézek. Segíts, mondom.
Vele össze van nőve? És tőle mégis több fényévnyi távolságra van. Azt hiszi, ha összeragad vele, egyesül. Nincs szíve, hogy felszabadítsa. Nem szereti. Nincs szíve, hogy önmagát felszabadítsa. Önmagát se szereti. Csak mohó, és úgy bánik önmagával, mint elkényeztetett kölykével.
Henoch hallgat. Haláluk óta több mint kétszáz év telt el, szól. Minden reggel, amikor a nap a látóhatár szélét megérinti, kettéválnak, és mindegyik szabad. De egy perc se múlik el, ismét összenőnek, és mindig úgy, hogy egymást nem látják. Kétszázszor háromszázhatvanöt nap telt el, és mindennap újra szabadok, és mindennap megajándékozhatnák egymást szabadságukkal, hogy egymást szerethessék. De az ájulat bennük nagyobb. Az őrület. A rabság. Szerelem csak önkéntes egyesülésből lehet. Hazug mámor ez, kétszázszor háromszázhatvanötször hazug –
Nem segíthetek rajtuk?
Holnap reggel, ha a nap fölkel, újra elválnak. Ha már elégg szeretik egymást ahhoz, hogy nem ragadnak össze, egymást látni fogják –
Ott térdelek Aureliánál. Hallod? kérdem.
Aurelia könnyezik.
Most hallod, hogy Henoch mit mondott. Szeresd. Holnap reggel, ha a nap fölkel –
Áldott légy, hogy szóltát, szól suttogva.
Henochnak köszönd.
Odahajlok, és számmal homlokát megérintem.
Felállok, és megyünk tovább, ingó lábakkal, hogy láttam Manfredet és Aureliát.
Istent sem lehet ájultan szeretni?
Nem tűri sem a parazitákat, sem a rabokat. Azért adott mindenkinek szabad önrendelkezést. Mit kezdjen az őrülttel, aki benne részegséget keres? "

Hamvas Béla: Karnevál