régen volt már új Cost filozófia, úgyhogy itt az ideje, hogy harcba szálljunk új eszmékért, hogy új zászlót tűzzünk ki új virtuális hegycsúcsok tetejére (mindemellett az ajtónkon döngető új művészetről se feledkezzünk meg).
legyen most Kundera az iránytű, aki nagy alkimistaként mindig olyan pontosan választja szét az aranyat a szartól.
pár hónappal ezelőtt egy barátom barátnőjével beszélgettem -,aki brit születésű hamisítatlan lengyel névvel - az agymosásról, a Bansky film kapcsán. mondtam neki, hogy tulajdonképpen mi egymás agyát mossuk már, itt tartunk. hogy mindenki egy kis Hitler az internet univerzumában. mert amit mondasz, az nemcsak a szomszéd házig jut el, hanem sokkalta messzebbre, ha már csak a Facebookot is veszem alapul. persze az más kérdés, hogy ki az, aki rád kiváncsi, de nem is ez a lényeg. mi olyan Hitlerek vagyunk, akikre a kutya sem kiváncsi.
szóljon hát ez az esszé a barátságokért és minden színes meggyőződésért.
Milan Kundera: Viszály és barátság (Találkozás c. könyvből).
Egy napon, a hetvenes évek elején, mikor orosz megszállás alatt volt az
ország, a feleségemmel, mindketten állásunkból menesztve, mindketten rossz
egészségi állapotban, felkerestünk Prága egyik külvárosi kórházában egy
nagyszerű orvost: ő volt Smahel professzor, barátja minden ellenzékinek, a bölcs
öreg zsidó, ahogy magunk közt neveztük. Nála értük E.-t, az újságírót, akinek
szintén kitették a szűrét mindenhonnan, akinek szintén megrendült az egészsége,
és négyesben hosszan tereferéltünk, felderített a kölcsönös rokonszenv.
Visszafelé E. a kocsijába invitált minket, és Bohumil Hrabalról kezdett
beszélni, aki akkor a legnagyobb élő cseh író volt; plebejus tapasztalatokban
dúskáló határtalan fantáziájáért széles körben olvasták és rajongtak érte (a fiatal
cseh filmesek egész új hulláma tisztelte benne védőszentjét). Ízig-vérig
apolitikus volt. Márpedig olyan rendszer szemében, amelynek „minden
politika”, ez a legkevésbé sem ártatlan dolog: apolitikusságával Hrabal
kicsúfolta az ideológiák tombolását a világban. Emiatt járt neki sokáig
viszonylagos mellőzés (mert hivatalos elköteleződésre teljesen alkalmatlan volt),
de ugyanezért, apolitikusságáért (soha nem lépett fel a rendszer ellen) az orosz
megszállás idején békén hagyták, így-úgy megjelenhetett pár könyve.
E. dühösen szidalmazta: Nem átall kiadókkal szerződni, mikor a kollégái
be vannak tiltva? Nevét adja ehhez a rendszerhez? Egy szava sincs ellene?
Szégyen és gyalázat, Hrabal kollaboráns!
Én nem kevésbé dühösen vágtam vissza: Abszurdum! Még hogy
kollaboráns Hrabal, akinek könyveiben a humor, a képzelőerő szöges ellentéte a
mostani mentalitásnak, a minket fojtogató kényszerzubbonynak? Amíg Hrabalt
olvashatunk, a világ egészen más, mint ha nem is hallhatnánk a hangját.
Egyetlen könyv Hrabaltól többet használ az embereknek, a szellem
szabadságának, mint a mi tiltakozó gesztusaink, nyilatkozataink együttvéve! Az
autóban az összeszólalkozás egykettőre gyűlölködő veszekedéssé fajult. Később visszagondolva, fejem ingatva ezen a (hamisítatlan és teljességgel
kölcsönös) gyűlölségen, azt mondtam magamban: egyetértésünk az orvosnál
múlékony volt, a pillanatnyi történelmi körülményeknek tulajdonítható, amelyek
az üldözöttek közé vetettek mindkettőnket; konfliktusunk ellenben alapvető,
minden körülménytől független; ebben a konfliktusban egyik oldalon azok
állnak, akik a politikai harcot fölébe helyezik a való életnek, a művészetnek, a
gondolatnak, a másikon azok, akik szerint a politikának szolgálnia kell a való
életet, a művészetet, a gondolatot. Meglehet, mindkét álláspontnak van
létjogosultsága, de összeférhetetlenek.
1968 tavaszán két hetet tölthettem Párizsban, és volt szerencsém többször
is hosszan beszélgetni Aragonnal Varennes utcai lakásán. Nem mintha én bármi
fontosat mondtam volna neki, hallgattam őt. Sose vezettem naplót, csupán
derengnek az emlékeim; két visszatérő téma jön elő mindössze: sok mindent
elmondott André Bretonról, aki élete alkonyán ismét közeledett hozzá, meg a
regény művészetéről. Sőt a Tréfa előszavában (melyet találkozóink előtt egy
hónappal írt) magát a regényt dicsőíti: „a regény nélkülözhetetlen az embernek,
akár a falat kenyér”; látogatásaimon arra buzdított, álljak ki mindig ezért a
„művészetért” ( a regény „alábecsült” művészetéért, ahogyan előszavában
fogalmaz; ezt a szót aztán átvettem tőle, A regény művészete egyik
fejezetcímébe illesztettem).
Találkozóinkból azt szűrtem le, hogy a szürrealistákkal való szakításának
legmélyebb oka nem politikai (vagyis engedelmessége a kommunista pártnak),
hanem esztétikai (hűsége a szürrealisták által „alábecsült” regényhez); úgy
véltem, bepillantást nyerhettem élete kettős drámájába: a regény művészetéhez
(amely tehetségének talán legfőbb tartománya) szenvedély, Bretonhoz barátság
fűzte (ma már tudom: a számvetés korának eljöttén a megszakadt barátságok
sebe fáj a legjobban, és az ostobaság netovábbja feláldozni egy barátságot a
politika oltárán. Büszkeségem, hogy erre sose vetemedtem. Csodáltam Mitterrand-t, amiért hű tudott maradni régi barátaihoz. Ezért a hűségért támadták
durván élete alkonyán. Ez a hűség volt nemes benne.)
Talán hét évvel Aragonnal való találkozásom után megismerkedtem Aimé
Césaire-rel, akinek költészetét közvetlenül a háború után fedeztem fel, cseh
fordításban közölte egy avantgárd folyóirat (ugyanaz, amelyiknek Miloszt
köszönhetem). Párizsban történt, Wilfredo Lam festő műtermében; Aimé
Césaire fiatalosan, élénken, kedvesen ostromolt kérdéseivel. A legelső ez volt:
„Kundera, maga ismerte Nezvalt? – Hogyne. Na de maga honnan ismerte?”
Nem, ő sehonnan, de André Breton sokszor beszélt neki róla. Előítéletesen
feltételeztem, hogy a hajthatatlanságáról híres Breton csakis megrovóan
beszélhetett Vítĕzslav Nezvalról, aki pár évvel korábban szakított a cseh
szürrealisták csoportjával, inkább a pártnak fogadott szót (nagyjából úgy, mint
Aragon). Márpedig, Césaire nem győzte ismételni, Breton 1940-ben,
martinique-i tartózkodása idején szeretettel emlegette neki Nezvalt. És ezen
meghatódtam. Annál is inkább, mert Nezval, tisztán emlékszem, szintén mindig
szeretettel beszélt Bretonról.
Számomra a nagy sztálini perekben az volt a legsokkolóbb, hogy milyen
hidegen hagyták jóvá a kommunista államférfiak barátaik kivégzését. Hiszen
barátok voltak, úgy értem, bensőségesen ismerték egymást, együtt csináltak
végig nehéz helyzeteket, emigrációt, üldöztetést, hosszú politikai küzdelmet.
Hogy voltak képesek feláldozni, ilyen halálosan berekeszteni ezeket a
barátságokat?
De beszélhetünk ez esetben barátságról? Létezik olyan emberi viszony is,
csehül „soudruzstvi” (soudruh: bajtárs), tudniillik bajtársiasság, rokonszenv,
amely az azonos célért politikai harcot vívókat fűzi össze. Ha az ügy iránti közös
odaadásnak vége, okafogyott a rokonszenv. De a barátságnak, ha felsőbb
érdeknek engedelmeskedik, a barátsághoz édeskevés köze van már.
Korunk ránevelt, hogy alávessük a barátságot az úgynevezett
meggyőződésnek. Ráadásul büszkén, az egyenesség nevében. Roppant érettnek kell lenni ahhoz, hogy belássuk, a nézet, amely mellett kardoskodunk, csupán a
számunkra legkedvesebb feltevés, óhatatlanul gyarló, feltehetőleg átmeneti, csak
a legkorlátoltabbak verhetik az asztalt, hogy bizonyosság, igazság. A
meggyőződéshez való gyermeteg ragaszkodással ellentétben a hűség a baráthoz
erény, talán az egyetlen, a végső.
Nézem a fényképen René Chart Heidegger oldalán. Egyiket ünneplik,
mert ellenálló volt a náci megszállás idején. Másikat becsmérlik, mert élete egy
bizonyos pillanatában rokonszenvezett a születő nácizmussal. A fénykép a
háború utáni évekből való. A hátukat látni; fejükön sapka, egyikük szálas,
másikuk zömök, együtt járják a természetet. Nagyon szeretem ezt a fényképet.
Milan Kundera: Viszály és barátság (Találkozás c. könyvből).
Egy napon, a hetvenes évek elején, mikor orosz megszállás alatt volt az
ország, a feleségemmel, mindketten állásunkból menesztve, mindketten rossz
egészségi állapotban, felkerestünk Prága egyik külvárosi kórházában egy
nagyszerű orvost: ő volt Smahel professzor, barátja minden ellenzékinek, a bölcs
öreg zsidó, ahogy magunk közt neveztük. Nála értük E.-t, az újságírót, akinek
szintén kitették a szűrét mindenhonnan, akinek szintén megrendült az egészsége,
és négyesben hosszan tereferéltünk, felderített a kölcsönös rokonszenv.
Visszafelé E. a kocsijába invitált minket, és Bohumil Hrabalról kezdett
beszélni, aki akkor a legnagyobb élő cseh író volt; plebejus tapasztalatokban
dúskáló határtalan fantáziájáért széles körben olvasták és rajongtak érte (a fiatal
cseh filmesek egész új hulláma tisztelte benne védőszentjét). Ízig-vérig
apolitikus volt. Márpedig olyan rendszer szemében, amelynek „minden
politika”, ez a legkevésbé sem ártatlan dolog: apolitikusságával Hrabal
kicsúfolta az ideológiák tombolását a világban. Emiatt járt neki sokáig
viszonylagos mellőzés (mert hivatalos elköteleződésre teljesen alkalmatlan volt),
de ugyanezért, apolitikusságáért (soha nem lépett fel a rendszer ellen) az orosz
megszállás idején békén hagyták, így-úgy megjelenhetett pár könyve.
E. dühösen szidalmazta: Nem átall kiadókkal szerződni, mikor a kollégái
be vannak tiltva? Nevét adja ehhez a rendszerhez? Egy szava sincs ellene?
Szégyen és gyalázat, Hrabal kollaboráns!
Én nem kevésbé dühösen vágtam vissza: Abszurdum! Még hogy
kollaboráns Hrabal, akinek könyveiben a humor, a képzelőerő szöges ellentéte a
mostani mentalitásnak, a minket fojtogató kényszerzubbonynak? Amíg Hrabalt
olvashatunk, a világ egészen más, mint ha nem is hallhatnánk a hangját.
Egyetlen könyv Hrabaltól többet használ az embereknek, a szellem
szabadságának, mint a mi tiltakozó gesztusaink, nyilatkozataink együttvéve! Az
autóban az összeszólalkozás egykettőre gyűlölködő veszekedéssé fajult. Később visszagondolva, fejem ingatva ezen a (hamisítatlan és teljességgel
kölcsönös) gyűlölségen, azt mondtam magamban: egyetértésünk az orvosnál
múlékony volt, a pillanatnyi történelmi körülményeknek tulajdonítható, amelyek
az üldözöttek közé vetettek mindkettőnket; konfliktusunk ellenben alapvető,
minden körülménytől független; ebben a konfliktusban egyik oldalon azok
állnak, akik a politikai harcot fölébe helyezik a való életnek, a művészetnek, a
gondolatnak, a másikon azok, akik szerint a politikának szolgálnia kell a való
életet, a művészetet, a gondolatot. Meglehet, mindkét álláspontnak van
létjogosultsága, de összeférhetetlenek.
1968 tavaszán két hetet tölthettem Párizsban, és volt szerencsém többször
is hosszan beszélgetni Aragonnal Varennes utcai lakásán. Nem mintha én bármi
fontosat mondtam volna neki, hallgattam őt. Sose vezettem naplót, csupán
derengnek az emlékeim; két visszatérő téma jön elő mindössze: sok mindent
elmondott André Bretonról, aki élete alkonyán ismét közeledett hozzá, meg a
regény művészetéről. Sőt a Tréfa előszavában (melyet találkozóink előtt egy
hónappal írt) magát a regényt dicsőíti: „a regény nélkülözhetetlen az embernek,
akár a falat kenyér”; látogatásaimon arra buzdított, álljak ki mindig ezért a
„művészetért” ( a regény „alábecsült” művészetéért, ahogyan előszavában
fogalmaz; ezt a szót aztán átvettem tőle, A regény művészete egyik
fejezetcímébe illesztettem).
Találkozóinkból azt szűrtem le, hogy a szürrealistákkal való szakításának
legmélyebb oka nem politikai (vagyis engedelmessége a kommunista pártnak),
hanem esztétikai (hűsége a szürrealisták által „alábecsült” regényhez); úgy
véltem, bepillantást nyerhettem élete kettős drámájába: a regény művészetéhez
(amely tehetségének talán legfőbb tartománya) szenvedély, Bretonhoz barátság
fűzte (ma már tudom: a számvetés korának eljöttén a megszakadt barátságok
sebe fáj a legjobban, és az ostobaság netovábbja feláldozni egy barátságot a
politika oltárán. Büszkeségem, hogy erre sose vetemedtem. Csodáltam Mitterrand-t, amiért hű tudott maradni régi barátaihoz. Ezért a hűségért támadták
durván élete alkonyán. Ez a hűség volt nemes benne.)
Talán hét évvel Aragonnal való találkozásom után megismerkedtem Aimé
Césaire-rel, akinek költészetét közvetlenül a háború után fedeztem fel, cseh
fordításban közölte egy avantgárd folyóirat (ugyanaz, amelyiknek Miloszt
köszönhetem). Párizsban történt, Wilfredo Lam festő műtermében; Aimé
Césaire fiatalosan, élénken, kedvesen ostromolt kérdéseivel. A legelső ez volt:
„Kundera, maga ismerte Nezvalt? – Hogyne. Na de maga honnan ismerte?”
Nem, ő sehonnan, de André Breton sokszor beszélt neki róla. Előítéletesen
feltételeztem, hogy a hajthatatlanságáról híres Breton csakis megrovóan
beszélhetett Vítĕzslav Nezvalról, aki pár évvel korábban szakított a cseh
szürrealisták csoportjával, inkább a pártnak fogadott szót (nagyjából úgy, mint
Aragon). Márpedig, Césaire nem győzte ismételni, Breton 1940-ben,
martinique-i tartózkodása idején szeretettel emlegette neki Nezvalt. És ezen
meghatódtam. Annál is inkább, mert Nezval, tisztán emlékszem, szintén mindig
szeretettel beszélt Bretonról.
Számomra a nagy sztálini perekben az volt a legsokkolóbb, hogy milyen
hidegen hagyták jóvá a kommunista államférfiak barátaik kivégzését. Hiszen
barátok voltak, úgy értem, bensőségesen ismerték egymást, együtt csináltak
végig nehéz helyzeteket, emigrációt, üldöztetést, hosszú politikai küzdelmet.
Hogy voltak képesek feláldozni, ilyen halálosan berekeszteni ezeket a
barátságokat?
De beszélhetünk ez esetben barátságról? Létezik olyan emberi viszony is,
csehül „soudruzstvi” (soudruh: bajtárs), tudniillik bajtársiasság, rokonszenv,
amely az azonos célért politikai harcot vívókat fűzi össze. Ha az ügy iránti közös
odaadásnak vége, okafogyott a rokonszenv. De a barátságnak, ha felsőbb
érdeknek engedelmeskedik, a barátsághoz édeskevés köze van már.
Korunk ránevelt, hogy alávessük a barátságot az úgynevezett
meggyőződésnek. Ráadásul büszkén, az egyenesség nevében. Roppant érettnek kell lenni ahhoz, hogy belássuk, a nézet, amely mellett kardoskodunk, csupán a
számunkra legkedvesebb feltevés, óhatatlanul gyarló, feltehetőleg átmeneti, csak
a legkorlátoltabbak verhetik az asztalt, hogy bizonyosság, igazság. A
meggyőződéshez való gyermeteg ragaszkodással ellentétben a hűség a baráthoz
erény, talán az egyetlen, a végső.
Nézem a fényképen René Chart Heidegger oldalán. Egyiket ünneplik,
mert ellenálló volt a náci megszállás idején. Másikat becsmérlik, mert élete egy
bizonyos pillanatában rokonszenvezett a születő nácizmussal. A fénykép a
háború utáni évekből való. A hátukat látni; fejükön sapka, egyikük szálas,
másikuk zömök, együtt járják a természetet. Nagyon szeretem ezt a fényképet.
8 megjegyzés:
Jancsó és Hernádi jut eszembe például. Politika tekintetében szöges ellentétben álltak egymással...
A politikát, amúgy sokkal tágabban értelmezem, mint ahogy általában szokás. A politika arról szól, hogy van véleményem valamiről és azt gondolom, hogy ennek a véleménynek hangot kéne adni. Tehát számomra a politika ott kezdődik, amikor ezt a véleményt megosztom valaki mással.
Akkor is politizálok, amikor azt mondom valakinek, hogy Trier Antikrisztusa nem ás a dolgok mélyére, hanem kapukat nyit a felé és belelök, téged nézőt. Nem tart veled a sötétségbe. Van aki ezzel egyetért és van aki nem. Van aki, nem is gondolkozott el ezen. Van akinek nem is jutott eszébe ilyesmi. A politikai ott kezdődik, amikor megszólalok. Mert mindenki a saját igazát akarja érvényesíteni. Így vagy úgy, még ha be is látja, hogy az csak a számára kedvesebb feltevés.
Ettől még talán az sem ment meg, ha többé nem szólalok meg. Hrabal is politizált, apolitikusságával. Én is politizálok, amikor e szavakat írom le.
Igen, ezt sokszor hallottam, hogy bármit csinálsz, politizálsz. De akkor elmondhatnánk azt is, hogy bármit csinálsz, művész vagy. Jó vagy rosz, de művész.
Ki lehet terjeszteni a fogalmakat, de az elválasztásban nagyobb erő rejlik. Elválasztani a dolgokat egymástól az tisztánlátást eredményez. Látni azt, hogy most szemüvegen keresztül nézek.
A politikával így vagy úgy, kapcsolatban vagyunk, mint ahogy a művészettel, gondolattal is.
A választás viszont, hogy hogyan lássuk a világot, az az egy nem lehet politikai. Ez lenne a művészet hatalma.
a bármit csinálsz művész vagy nem ugyanaz, mint ha bármit mondasz politizálsz, az utóbbi gyökerei mélyebbre hatolnak az emberiség történetében. Fontos látni azt is, hogy ugyanazok a mechanizmusok működtetik (a szűkebb értelembe vett) politikusokat, mint egy átlagembert, a politikus nem külön kaszt, a politikus nem egy erkölcstelen állatfaj, pontosabban nem erkölcstelenebb mint az átlagember. Ugyanolyan mint mi. Az elmúlt 20 év arról szólt, hogy a saját passzivitásunkat kendőzendő bűnbakot csináltunk belőlük. Vigyék ők el a balhét helyettünk. Ha körülnézek a környezetemben ugyanazokat a kisstílű játékokat űzik az emberek egymással, mint a nagypolitikában. Semmivel sem vagyunk különbek náluk. A fogalom kiterjesztése többek között azt a cél szolgálja, hogy ne érezzük magunktól különállónak ezt az egészet, hisz mi is benne vagyunk a történetben és nem kívülről kiabálunk. A kijelentés, hogy "én nem politizálok" vagy hogy "én apolitikus vagyok" önmagunk félrevezetése.
...
A művészet kapcsán meg ma tényleg az van, hogy mindenki művész, ezért mondták azt sokan a múlt század végén, hogy a művészet halott, holott ebből pont az látszik, hogy a művészet most él igazán, hiszen mindenki művész :).
persze a művészet halála vagy a film halála a változásra utal inkább, azaz hogy a film vagy a művészet már nem ugyanaz mint volt régen.
esetleg még azt is lehet gondolni, hogy a tömegesedéssel az elértéktelenedés is együtt jár és ebből a szemszögből is lehet a művészet haláláról beszélni.
és még lehetne folytatni a sort. hol az a baj, hogy nem lehet befogadni a műveket, hol meg az hogy túl könnyű befogadni őket, hol az hogy sterilek, hol az hogy érdektelenek, hol az hogy túlburjánzóak, hol az hogy üresek, hol az hogy személyesek, hol az hogy személytelenek, hol, hol, hol
Politika és művészet ugyanazt mondja: megváltoztatom a világot (azaz jobbá teszem).
Lehet politizàlva is regényt ìrni, lásd Orwel: 1984. Szürke művészet, nincs benne élet (Kunderánál maradva).
Ha annyit beszélgetnének az emberek filmekről, regényekről, színházról, képzőművészetről és zenéről mint politikàról, akkor biztosan elkezdene érdekelni a politika.
:)
engem az érdekel, hogy mi szükséges ahhoz, hogy létezni tudjunk holnap is, ezért fogalmazom meg a gondolataimat és ha valami a létezésünket akadályozza az ellen beszélek, ha valami segíti azt támogatom, ilyen egyszerű ez
teszem mindezt művészettel, politikával, bármivel, lényegében nincs különbség
nem a politika és nem a művészet érdekel hanem a létezés maga
Baudrillard interjú részlet 1996-ból
... a művészet sohasem az igazság kérdése volt, természetesen, hanem az illúzióé.
[...]
Minél nagyobb a kulturális protekcionizmus, annál több a szemét, annál több a hamis siker, a hamis előrelépés. Itt a kultúra reklámterületére érünk. Egyszerűen szólva: a művészet beképzeltsége sokkol. Nehéz elkerülni, nem csak úgy lett. A művészet abbéli akaratából, hogy a világ fölé emelkedjen, hogy a dolgoknak kivételes, fenséges formát adjon, beképzelt dolgot csináltak. A szellemi hatalom argumentumává vált.
A művészet és a művészetről szóló diskurzus által gyakorolt szellemi zsarolás jelentős mértékű. Nem akarom, hogy azt mondassák velem, hogy a művészetnek vége, meghalt. Ez nem igaz. Nem azért hal meg, mert már nincs belőle, hanem azért, mert túl sok van belőle. A túl sok valóság keserít el, és a valóságként kínálkozó túl sok művészet.
másutt uö.:
... amint a leleplezés céljából belépünk a rendszerbe, automatikusan a részévé válunk. Ma már nem létezik ideális "omega" pont, ahonnan kiindulva, megalkuvás nélkül ítéletet fogalmazhatnánk meg. A politika területén világosan látható, hogy azok, akik a politikai elitet vádolják, ezzel meg is erősítik. [...] még a legdurvább kritikának is helye van a körkörösségben.
[...]
... a tömegek, noha részt vesznek a játékban, és belementek egyfajta önkéntes szolgaságba, egyáltalán nem hisznek az egészben. Ebben az értelemeben valamilyen módon ellenállnak a kultúrának.
[...]
A politikában a tömegek kifürkészhetetlensége semlegesíti a fölöttük gyakorolt szimbolikus elnyomást.
[...]
... nem mondhatjuk, hogy a tömegeket lóvá tették, mert nincs manipuláció, objektív kizsákmányolás. Inkább integrizmusról van szó abban az értelemben, hogy végül mindenkinek be kell lépnie a körbe.
[...]
A demokratikus rendszer egyre kevésbé működik. Statisztikai szempontból igen, az emberek szavaznak, stb. De a politikai scéna skizofrén. Az érintett tömegek teljesen kívül maradnak ezen a diskurzusdemokrácián. Az embereknek semmi közük hozzá. A valódi részvétel rendkívül kicsi...
[...]
Minden megnyilatkozás kétértelmű, az enyém is. Mindegyik szégyenletes cinkosságban van magával a rendszerrel, amely egyébként számít erre a kétértelműségre, s biztosítékul szolgál neki. Így a bírálók a politikai osztály kezesei: ők az egyetlenek, akiket érdekel a politika. A rendszer saját üldöztetéséből él.
[...]
Minden egyre inkább megvalósul. Egy napon teljes lesz a jólét és mindenki kirekesztetté válik. Egy napon minden "kulturalizálva" lesz, minden tárgy úgymond esztétikai tárggyá válik, és semmi sem lesz többé tárgya az esztétikának.
Ahogyan a rendszer egyre tökéletesedik, úgy egyre inkább integrál és kizár. A számítástechnika területén például minél tökéletesebbé válik a rendszer, annál többen lesznek azok, akik kimaradnak belőle.
folyt.:
[...]
Egyre nő a szakadék a dolgok formális megvalósulása [...] és valós beágyazottsága között.
(az idézetek Jean Baudrillard A művészet összesküvése című "könyvecskéből" valók.)
Post a Comment