Nietzsche: Ecce Homo

idézet az Ecce Homo című könyvből.
Nietzsche amennyire súlyos, ugyanannyira könnyed és vicces is a számomra. lehet mégis csak Woody Allen-nek van igaza, miszerint a tragédia az komédia és viszont.



Imígyen szóla Zarathustra
Könyv mindenkinek és senkinek

3.
"Van-e a XIX. század végén bárkinek is világos fogalma arról, mit neveztek ihletnek a nagykorok költői? Ha nincs, hát én megmondom. – Akiben él a babonának csupán a csírája is, az képtelen lerázni magáról azt a képzetet, hogy az ember nem egyéb felsőbb hatalmak inkamációjánál, szócsövénél, médiumánál. A kinyilatkoztatás fogalma – abban az értelemben,hogy valami hirtelen, rémisztő bizonyossággal és finomsággal láthatóvá, hallhatóvá válik ésminden porcikájában megrázza, sőt földhöz vágja az embert – csupán a tényt írja le. Hallunk,bár nem keresünk: veszünk, és nem kérdezzük, kicsoda adakozik; a gondolat, akár a villám,szükségszerűen, tökéletes formában, ellenállhatatlanul hasít az emberbe – nekem sosem volt választásom. Elragadtatás ez; roppant feszültsége olykor könnyzáporban tör felszínre, s akaratunktól függetlenül hol viharosan, hol lassú léptekkel közeledik; tökéletesen magánkívüli állapot, az ember mégis tudatában van finom borzongásoknak és az egész testén végigfutó remegéseknek; mélységes boldogság, melyben a legfájdalmasabb fájdalom és a legbúsabb búskomorság sem hat ellentétnek, hanem egy fényözön szükségszerű színpompájának, adott föltételnek, kihívásnak; formák távoli tereit átívelő ösztöne ez a ritmusnak – a hosszúság, a messzire feszülő ritmus igénye mintegy az ihlet erejének fokmérője, mintegy kiegyensúlyozza az ihlet nyomását és feszítését.. Minden tökéletesen önkéntelenül történik, mégis mintha a szabadság érzése, a föltétel nélküliség, a hatalom, az isteni rohanná meg az embert... a legkülönösebb a kép, a hasonlat önkéntelensége; az embernek fogalma sincs már, mi kép, mi példázat; minden a legkézenfekvőbb, a leghelyesebb és a legegyszerűbb kifejezés. Zarathustrával szólva úgy tetszik valóban, mintha a dolgok jönnének hozzánk és kínálnák föl magukat példázatnak („– kedveskedve jön hozzád minden dolog és hízeleg; mert a hátadon akar lovagolni. Es te a példázatok hátán nyargalsz az igazságfelé. Megnyílnak előtted a létnek szavai és a szavak ereklyetartói; minden lét igévé akar lenni,és minden, mi lesz, tőled akar beszélni tanulni -”); ez az én tapasztalatom az ihletről; semmi kétség afelől, hogy évezredeket kellene visszafelé haladnunk, míg azt mondhatná valaki:„lám, az én tapasztalatom is ez”."

Éji dal

Éj honol: és ím hangosabban szólnak a szökő-
kutak. Szökőkút az én lelkem is.
Éj honol: és ím megelevenednek a szerelmesek
dalai. Szerelmes dal az én lelkem is.
Csillapítatlan, csillapíthatatlan vágy emészt és
kitörni akar. A szeretet vágya éget, és e vágy a sze-
retet nyelvén beszél.
Fény vagyok: volnék bár éj! Ám fény övez, íme
ez az én magányom.
Volnék bár sötét, szurdok-éj! Mohón szívnám
emlőjét az éjnek!
És áldanálak titeket, ti apró csillagok és világí-
tó bogarak, fönt a magasban! - és boldogítana
fény-ajándékotok.
De saját fényemben élek, visszanyelem ma-
gamba a kitörő lángokat.
Nem ismerem örömét annak, ki vesz; és sok-
szor arról álmodom, lopni még nagyobb gyönyör,
mint venni.
Szegény vagyok, mert kezem nem pihen meg az
adakozásban; irigykedem, ha látom a várakozók sze-
mét, s amint a vágy tündöklő éjszakája fölragyog.
Óh, adakozók boldogtalansága! Óh, napom el-
sötétedése!
Óh, vágyam vágyakozása! Óh, jóllakottság far-
kaséhsége!
Vesznek tőlem; de megérintem-e lelküket? Ada-
kozol és veszel - micsoda szándék; s a legkeske-
nyebb szakadékot áthidalni a legnehezebb.
Éhség hajt ki szépségemből: fájdalmat akarok
szerezni azoknak, kiknek ragyogok, és megfoszta-
ni, kiket megajándékozok - íme gonoszságra
szomjúhozom.
Visszahúzom kezem, ha kéz nyúl felé; miként a
vízesés, mi zuhanás közben még tétova: íme, go-
noszságra szomjúhozom.
Bőségem ily bosszút forral, magányom álnok-
ságot táplál.
Az ajándékozásban elhal az ajándékozás örö-
me, erényem belerokkant bőségébe!
Az adakozó könnyen elveszíti szemérmességét;
ki mindig oszt, megkérgesedik annak tenyere és
szíve az osztogatásban.
Szememből immár nem sajdul könny a kérege-
tők szemérmessége láttán; kezem megkeménye-
dett, s nem reszket az ajándék súlya alatt.
Hová tűnt szememből a könny, szívemből a me-
legség? Óh, adakozók magánya! Óh, fénylők né-
masága!
Számtalan nap kering sivár űrben: fényével
szól mind a sötétséghez, de előttem elhallgat.
Óh, mily ellenséges a fény a fénylőkkel: kono-
kul járja pályáját.
Szíve kérlelhetetlen a fénylővel, hideg a Nap-
hoz - így bolyong minden nap.
Viharként keringenek a napok pályájukon, kér-
lelhetetlenül követvén akaratukat, a hideget.
Óh, csupán ti sötétek, éjiek merítetek melegsé-
get a fénylőkből! Óh, csupán ti isszátok tejét és
gyógyírját a fény emlőjének!
Óh, jég vesz körül, s kezemet égeti a jég! Óh,
szomjúság gyötör, szomjatokra epekedik.
Éj honol: Jaj nekem! Fénynek kell lennem! És
éjre, magányra szomjúhozó szomjúságnak!
Éj honol: vágyam akárha kútból tör elő - be-
szélni vágyom.
Éj honol: és ím hangosabban szólnak a szökő-
kutak. Szökőkút az én lelkem is.
Éj honol: és ím megelevenednek a szerelmesek
dalai. Szerelmes dal az én lelkem is.

Horváth Géza fordítása