Radio Cost: A szerelem, mint elbeszélés és egyéb élettörténetek

Friday, August 15, 2008

A szerelem, mint elbeszélés és egyéb élettörténetek

Dáviddal a pécsi blöff teraszán. és szól a banjo...

18 megjegyzés:

mz said...: Van egy könyvem, "A bölcs és a balga" a címe. Egy pillanatra azt hittem, azt dolgoztátok föl :)
Nem tudom eldönteni, hogy melyikőtönkek van jobban igaza, de hajlok a Dávidé felé. Ezt teszi velünk az Élet. Lenyel, aztán savanyúan visszaöklendez minket, hogy aztán ilyeneket lehessen gondolni. Nem baj, London jó hely, sokat esik az eső :); August 15, 2008 at 8:07 PM
Renato Csatich said...: a kérdés számomra mindig az, hogy Én mit teszek az élettel (igen így kisbetűvel) .); August 15, 2008 at 8:11 PM
mz said...: Direkt írtam nagybetűvel, úgy elcsépeltebb ;) A kérdés viszont szerintem az, hogy mit kezdesz az életben veled történt dolgokkal. Vagy hogy alkalmazod-e saját magadra, beépíted-e magadba a történetedet, vagy mások történeteit. Esetedben a kérdés fölösleges, mert persze, hogy igen :); August 15, 2008 at 8:22 PM
Boglári Tamás said...: a lényeg, hogy ez már szinte egy portréfilm

akár az onlysuckersen is lehetne; August 15, 2008 at 10:06 PM
mz said...: Jaja, nagyon onlysuckers-es, de ez direkt jó, hogy itt is megjelenik a vlog.; August 16, 2008 at 12:55 AM
Anonymous said...: Ez így olyan, mintha félig bennmaradt volna az anyjában a gyerek. Nem mentségből mondom, de ez a Renátó riportja lenne. Az előzőnek a második része. Úgy értem, ő beszél. És mivel amit mond, nem került ide, ezért az én torz tükrömön keresztül kellene rekonstruálni. Olyan, mint az ős-gesta, csak anonymusból stb lehet visszatippelni, hogy kb mi lehetett benne. Mindenesetre ez egy önmegismerő tréning, talán műfaj is. Kicsit eltávolodik az ember magától, ha látja magát (sőt ha akárhányszor láthatja, mi több, ha az egész világ láthatja). Valójában gyomorforgató. A kamera mégis csak az ördög!; August 16, 2008 at 10:24 PM
Renato Csatich said...: a kamera funkciója olyan, mit az írásé korábban. miközben látszólagosan "felépít" valamit az írás/képsor, ugyanakkor leleplez, sőt bomlasztó hatása van.
amikor elkezdték lejegyezni az élő beszédet, az olyan lehetett, mint megcsinálni a hangosfilmet. undorító és közönségesen üres.
tehát, amit látunk/olvasunk, az a saját, immáron bomlasztott képünk a világról és önmagunkról. egy állandó megújulás ez, nem? ha magamat nézem a kamera által, saját képemet bomlasztom így, amit magamról alkottam.; August 17, 2008 at 2:34 AM
Anonymous said...: ja, de nem hinném, hogy valaha is leírtak hétköznapi beszédet. legalábbis az írás történetének csak a legvégén. esetleg. talán az újságokban lehet ilyen szemetet olvasni. de ebben sem vagyok biztos. talán még egy dunántúli napló féle köpedelemben sincs ilyesmi. (mondjuk a dunántúlinak csak jót tenne...) az élő beszédet tehát nem jegyezték szerintem, és nem véletlenül. van benne valami egészen gusztustalanul szemérmetlen és magamutogató. muszáj az embernek nézegetnie magát, hogy aztán tényleg leszarhassa. úgy értem, magát. és akkor már ok. akkor csinálhat bármit.; August 17, 2008 at 12:59 PM
Renato Csatich said...: nekem pont az élőszót produkáló széprodalmi írások jönnek be leginkább. egyik kedvencem Füst Milán, de ott van Tersánszky Józsi Jenő is, akitől még nem olvastam sajna, csak nagyon keveset...
de nem is ez a lényeg:) hanem, hogy igazából szerintem mindegy, hogy mit írtak le akkor régen először. már az a tény, hogy feötlött a lehetőség: le kéne írni a dolgokat, már ez önmagában egy ilyen "bomlást" okozó tényező (de persze, hogy nem bomlás ez, hanem újjászületése a megfogalmazásnak, az elbeszélésnek).
és azáltal, hogy csak felveszünk valamit a kamerával, az nem jelenti azt, hogy mi akkor most mondunk is ezzel valamit. sajnos nem mondunk és nem is tudunk mondani semmit: csak dokumentálunk. de ez a lényege a filmnek, a dokumentálás. (pl ott van a seidl, ő sem mond semmit, hanem csak dokumentál és elrendezi ezeket a dokumentált részeket.) mondani csak forgatáson kell valamit, utána a film nem mond semmit, azon felül, hogy persze, hogy nem mond semmit, mert megmutat. de ez a megmutatás nem más, mint ez a dokumentáció: "nézzétek, ez történt forgatáson!" nekem ez a FILM :); August 17, 2008 at 3:28 PM
Anonymous said...: na jó, az élőszót produkáló az nem olyan. egyébként nem hiszem, hogy ezekben a realista mittomén milyen regényekben a párbeszédek nem valami miatt vannak megírva. biztos kiderül belőlük valamai történet, vagy valaki reflektál valamire, ami fontos lehet a regényben. a keretet mégis csak megadja az az x oldal, ami történetet mond el. legalábbis csinálnak a történetnek elejét meg végét. de mi nem tudunk a történeteinknek elejét és véget csinálni. hogyan? csak úgy vannak. ha egyáltalán történetek, annyiban azok, hogy minden elmesélhető, akármi. a nagy büdös semmi is. de ahogy az ember beszél ezekről, egyből érzi, hogy ez nem lesz így jó, hogy ebből nem bír kikerekedni semmi. ha pl. szerelmi történetet mesélünk el, akkor a hepiend csak azért hepiend, mert ott abbahagyjuk a mesét. hogy nem mondjuk tovább. a kamera olyan manapság, mint a felvilágosodás kora után az írás. hogy egyszer csak majdnem mindenki megtanult írni, megvolt az eszköz a kezükben. de mégsem lett mindenkiből költő, vagy regényíró. még csak azt sem mondom, hogy "jó" költő stb. még szar sem lett, mert nem érdekelte. a számlákra firkálta a nevét stb. a kamera most ilyesmi. hogy a filmnek a dokumentálás a lényege, ebben nem vagyok biztos. (különben is most áradoztál nekem a legújabb batmanről!) miért lenne lényege? vannak nagy történetek, amiket filmeken láthatunk. hogy magunkat dokumentáljuk, az a családi videózásnak a lényege. nekem is vannak felvételeim 1986-ból. karácsonyiak. na abban bazmeg nincs köszönet. ott már nem is tudod, ki a faszt nézel. hogy az ott most mi, meg ki. de amúgy,ha neked a film az, hogy megmutassuk mi történt a forgatáson, akkor erre lehet analóg színházi példát hozni? biztos csináltak már iylent. de én biztos vagyok benne, hogy ezek unalmasak lesznek idővel. ez az önreflektáló műfaj, ami a műfaj és műfajuság kereteit feszegeti. most el tudod képzelni, hogy midnen film és könyv és akár zene is erről szóljon? kit érdekelne az? már 10 ilyen után is beunsz. a történet, mint a dallam is marad. mindig visszatérnek hozzá. nem bírjuk ki történetek nélkül. és amiről te beszélsz, az is csak egy történet, csak épp egy szar történet. unalmas. gyűrűk ura, vagy "mi történt a forgatáson"? a történetekre - hiába elcsépelt, hiába van elmondva már minden, mint ahogy a dallamok is eljátszva - igényünk van azt hiszem. kinek milyenre.; August 18, 2008 at 4:58 PM
Anonymous said...: Minden, mindenki mond valamit ill. semmi, senki sem mond semmit. De olyan nincs hogy valami pusztán csak dokumentál, pusztán csak megmutat, még a film sem képes erre, senki sem képes erre, még Isten sem :) A dokumentumok összerendezése is ezt jelenti. A dokumentumok, az élettöredékek egymásra hatása létrehoz vmit, ami a dokumentumokban önmagukban nincs benne. Sőt már az hogy valamit kiemelsz elkezd beszélni, kérdéseket vet fel, reflexiókat szül. Erre durván leegyszerűsítő módon lehetne azt mondani, hogy ez az amit a film mond. Nem lehet ettől szabadulni, mégha örülnénk is neki, mégha kísérletet teszünk is rá.; August 18, 2008 at 5:32 PM
Anonymous said...: Lehet, hogy igazad van. De:
1. mi az a dokumentálás?
2. lényeges-e a semlegesség egy dokumentálásban? (vagy csak mint valami ideális állapot felé törekedhetünk?)
3. a címadás már eleve befolyásoló tényező? tehát egy ideális dokufilmnek címe se legyen?
én hirtelen azt mondanám:
1. dokumentálok, ha leteszem a kamerát és bekapcsolom. ennyi.
2. a probléma, hogy nem akárhova teszem le és nem akármire irányítom. ez megkerülhetetlen.
3. ne legyen címe. (amenyiben a definíciónk szerint fenn kell tartanunk a semlegességnek legalább a látszatát); August 19, 2008 at 5:31 PM
Renato Csatich said...: nagy levegőt vettem, ami ugyan nem jelent semmit önmagában véve és két részletben leírtam ezeket a foszlányokat, amelyek az írás közepe táján talán összeállnak vmivé, amit nevezzünk jobb hijján: gondolatnak.

Élőbeszédhez: persze, nem úgy értettem, hogy az élőbeszédet, úgy ahogyan van, azt akarták leírni, hanem hogy egyáltalán, le akartak írni olyat, amit el is mondhattam volna, élőben. miért kell azt leírni? Miért kell leírni (szavakkal) a dolgokat? Ez valahonnan elindult, ugye, és ez egy érdekes gócpont, ha jobban belegondolunk. És ugyanez vonatkozik a képre, nem? Minek babráltak annyit, hogy: „jé, nézd csak, itt a váza, amit lefotóztam.” „Ahha, tök jó, de sokkal szebb az életben” (azaz a képzeletemben).

Aprópó képzelet: mi alakítjuk a világot, minden pillanatban, mi képzeljük el, a mi képzeletünk működteti, ez a képzelet egy képet varázsol a világból elénk, s ezt mi magunk alakítjuk. Valaki a technikába projektál, valaki a művészetekbe és így tovább. A különbség annyi, hogy a kép, amit kivetítünk, az visszahat ránk, átalakít, azaz valóságossá tesz. Azért mondhatjuk valóságnak, mert ezt érzékeljük, ezt hisszük el, ami folymatát nézve nem egy ördőngősség, mert ez a kép mi magunk vagyunk. Ez egy oda-vissza ható folyamat tulajdonképpen, és itt nem a felszínes „képzelődésre” kell gondolni, persze. Elég mélyen van, de néha nyakon lehet csípni, akkor, amikor az ember komolyabban elképzeli az életét, hogy akkor most mi is legyen vele; vannak ezek a határátlépések, új korszakok, na.

Persze itt bejön, hogy reprodukáljuk a természetet, kis Istenek vagyunk stb. de ez engem nem nagyon érdekel, hiszen nem elég, hogy itt vagyunk? Mi a francot keresünk mi itt? Nem elég ezt a kérdést feltenni? És a kérdés közben aktivizálom magam, ha tényleg őszinte a kérdés, és mélyen érint. És ekkor, fogjuk rá, alkotok, kis isten vagyok. De igazából csak közvetítem ezt a kérdést, hogy mi a fasz van!? Honnan kell nézni a dolgokat? És ilyenkor jutok el oda, hogy ha Isten nézi ezeket a dolgokat, dramatizál e menetközben? Kidolgozott dramaturgia van a létezésünkre? Vagy csak megyünk bele a semmibe?
Attól félek, nem merünk szembenézni ezzel a semmivel. Kitalálunk valami szirupos történetet hozzá, hogy elviselhető legyen.
Naná, minden dolognak két oldala van, van igaz kereszténység, ami ez a nagy büdös semmi maga („ó Istenem, miért hagytál el engem?”), ami mögött ott kandikál a mi „igaz” Istenünk, nézi, hogyan szenvedsz, de nem szól egy szót sem, itt bármi megtörténhet, nem csap le a ménkű, akkor sem, ha milliószámra égetik a zsidókat („Isten meghalt.”). és van a sziruposs kereszténység, amit mindenki ismer, csak nem tesz fel kérdéseket felé.

De miről is beszélünk egyáltalán? Lényegében arról, hogy milyen a képhez való viszonyunk (pl. amikor saját magunkat látjuk: innen indultunk ki), és ez a viszony voltaképpen miről is szól, vagy miről kellene szólnia, ha ábrázoláshoz akarjuk felhasználni, azaz mondani akarunk vele valamit, közvetíteni egy gondolatot, érzést, egy formát…

„de mi nem tudunk a történeteinknek elejét és véget csinálni. hogyan?” ha ábrázolás van, akkor igen, jön a kényszer, hogy legyen történet, ami valamiről szól, amit mindenki megért, mert ez így van, s így is volt mindig. És persze minden fals lesz ebből kifolyólag. Szórakozásnak megteszi, de kérdés, hogy egyáltalán, láttunk e valamit érdemlegeset. Persze én is nézek bat mant ésatöbbi, de ezt úgy nézem, ahogy a pesti metróban nézem az emberek fejét, nézem ,mert jobbat nem tudok kitalálni per pillanat. Néha esetleg elgondolkodom vmi apróságon, hétköznapi dolgon. Na így van ez nálam a történet-filmekkel is. Elvagyok velük, de semmi különös. Meg szeretem a mozit, mint ahogy a metróban lévő embereket is kell valamennyire szeretnem, különben végig hánynám az utat.

"A mozidarabok ugyebár történetek. De ki mondja, és mondja-e egyáltalán valaki azt a történetet? Nem csak utalások esnek-e egy tisztázatlan megegyezés értelmében valami sémára, mely módszerrel minden történet kibontható? Lehetséges- e történet, ha nincs elbeszélés?"
Jeles András: Teremtés, lidércnyomás

nekem ennél jobbat még nem mondtak.
Szóval a film lényege nekem azért a dokumentáció, mert az legalább őszinte. És persze úgy is lehet dokumentálni, hogy ennek semmi köze az ősznteségehz. És ráadásul minden dokumentálást meg is szerkeszthetek és kiválaszthatom belőle azt, ami (nekem) őszinte és mindezt őszintén feltölthetem.
Ezt a kis videót nem töltöttem volna föl, ha nem érezném őszintének. Persze félrenyúlhatok én is a megérzéseimben és feltölthetek egy fals videót is, aminek később nem örülnék, de ennél úgy éreztem, hogy mi "úgy" vagyunk ott ketten, csupaszon és dumálunk és jó hangulatban vagyunk és ennek lehet örülni, meg felvenni szerencsésen és megmutatni másoknak. Szerencsésen, mert ha te, Dávid nem veszed elő a gépet, ez nem lett volna megörökítve, így.
Hogy mi az őszinte, az megint csak fogas kérdés. Nekem vmifajta tisztaságot jelent, vmi keresetlenséget, egyszerűséget, azt ami én vagyok, leplezetlenül meg sallang nélkül. Általában fáj ez a leplezetlenség nekem is. Sőt, akkor jó valami (film), ha fáj, miközben csinálod, ezt is észrevettem:)

„De olyan nincs hogy valami pusztán csak dokumentál, pusztán csak megmutat, még a film sem képes erre, senki sem képes erre, még Isten sem :) A dokumentumok összerendezése is ezt jelenti. A dokumentumok, az élettöredékek egymásra hatása létrehoz vmit, ami a dokumentumokban önmagukban nincs benne. Sőt már az hogy valamit kiemelsz elkezd beszélni, kérdéseket vet fel, reflexiókat szül. Erre durván leegyszerűsítő módon lehetne azt mondani, hogy ez az amit a film mond.”
Nem is az a fontos, hogy pusztán dokumentáljunk, hogy nyakon csípjük a valóságot, úgy, ahogyan van (mert annak aztán semmi értelme nem lenne). Arra kell gondolni, hogy te akkor is mondasz valamit, ha nem nyitod ki a szádat, hogy akkor is van jelentésed, ha nem csinálsz semmit. Hogy akkor is jelentesz vmit a világnak, ha egy barlangban ülsz, távol mindentől.
A dokumetálás szervesen kapcsolódik ehhez a létezéshez. Itt van ez a film pl, egy amatőrtől: http://www.youtube.com/watch?v=RrVv3Ug1OLM. Már az első pillanatban lejön, hogy itt miről van szó. Ezt van aki érzi, van aki nem. Valakinek van erre fogékonysága, vagy akármi. Valakit nem érdekel, mert nem érez semmit. Én pl. ennél a filmnél azt érzem, hogy ez akár egy Seidl vagy Haneke film bármelyik jelenet is lehetne….mert ugyanabból az anyagból gyúrták ezt az amatőr filmet és az ő filmjeiket is (de még sok rendezőről lehetne regélni).
A különbség abban van, hogy az említett két rendező kezd is valamit ezzel a létezéssel, megfogja és „elmond” vele valamit, tovább dolgozik. Hosszabban, nem csak egy snittben mesél. De ebből a dokumentálásból merít, és ez a fontos!!! Ebből gyúrja, mint ahogyan egy fazekas az agyaggal dolgozik. Ez itt az agyag, s ebben nincsen semmi, üres. A spiritusz az sohasem az anyagban van, de ez természetes is:)

„de amúgy,ha neked a film az, hogy megmutassuk mi történt a forgatáson, akkor erre lehet analóg színházi példát hozni? biztos csináltak már iylent. de én biztos vagyok benne, hogy ezek unalmasak lesznek idővel. ez az önreflektáló műfaj, ami a műfaj és műfajuság kereteit feszegeti. most el tudod képzelni, hogy midnen film és könyv és akár zene is erről szóljon? kit érdekelne az? már 10 ilyen után is beunsz. a történet, mint a dallam is marad. mindig visszatérnek hozzá. nem bírjuk ki történetek nélkül”
én nemrég értettem csak meg a színház és a film viszonyát.
Jeles András:” A filmszerű ellentéte nemde ez: irodalmi? (Vagy: színházias.) Én pedig azt állítom, hogy amint a szép híves patakra a szarvas kévánkozik, úgy áhítozik a film az irodalomra vagy az igazi színházra.”
Hát ebben talán minden benne van….hogy igen van a filmnek ez a sajátja, hogy dokumentál, viszont elhajlik a fent említett spiritusz/irodalmiság/szellemiség felé.
Ezt Seidl-nél sikerült először tudatosítanom: ez a hiperrealizmus nem más mint színházi élmény! Mert annyira érzéki, mint ha már egy színházban ülnénk, ahol hús-vér emberek állnak előttünk, és visszafojtva figyeljük a lihegésüket egy hirtelen támadt csöndben. Rájöttem, hogy a valóság színház, hogy a felszín mélység, és hogy mélység a felszín;talán későn:) Hogy ez a két dolog kéz a kézben jár. A Dogville pl. egy klasszikus színház, mégis realista, ezenfelül kafkai abszurditással is van dolgunk ugyanakkor. Vagy nézzük a Dardenne fivéreket, ahol a realizmus mindig a hagyományos dramaturgia ellenében folyik, de pont ezért lesz (anti) színház, mert annyira ledob minden dramaturgiai keretet sokszor, hogy önkéntelenül felidéződik Csehov a dráma hiánya miatt. Ez a dráma hián ylehet , hogy pont egybeesett „Isten halálával?” Gondolom, igen.
És igen, a dallam kell, de ezt nem a klasszikus értelemben vett történethez igazítanám, hanem a ritmushoz, a dokumentumok egymás mellé helyezéséhez inkább, az egész ívhez, amit fel lehet építeni ilyen építőkockákból.; August 19, 2008 at 8:21 PM
Anonymous said...: "hogy csak felveszünk valamit a kamerával, az nem jelenti azt, hogy mi akkor most mondunk is ezzel valamit. sajnos nem mondunk és nem is tudunk mondani semmit: csak dokumentálunk. de ez a lényege a filmnek, a dokumentálás."

Akad itt némi ellentmondás ha az alábbiakat hozzáolvasod nem? Mindkettőt te állítottad. Most akkor mondunk valamit vagy nem mondunk semmit?

"Nem is az a fontos, hogy pusztán dokumentáljunk, hogy nyakon csípjük a valóságot, úgy, ahogyan van (mert annak aztán semmi értelme nem lenne). Arra kell gondolni, hogy te akkor is mondasz valamit, ha nem nyitod ki a szádat, hogy akkor is van jelentésed, ha nem csinálsz semmit. Hogy akkor is jelentesz vmit a világnak, ha egy barlangban ülsz, távol mindentől."

Hát de én nem ezt mondtam?

"A különbség abban van, hogy az említett két rendező kezd is valamit ezzel a létezéssel, megfogja és „elmond” vele valamit, tovább dolgozik."

Fentebb még nem ezt gondoltad. ezt támadtam abban a kommentedben, most hirtelen már arról beszélsz, hogy de el lehet mondani vmit mégiscsak és nem csak dokumentálni. most akkor melyiket gondolod valójában?; August 20, 2008 at 5:23 PM
Renato Csatich said...: nagyon egyszerű a válasz, anonymous: mindkettőt gondolom.
főbe is lőném magam, ha kereken kijelentenék valamit, amit a következő pillanatban ne másként is lehessen forgatnom.
szóval akkor igen: a film lényege a puszta dokumentálás, a nem "elmondás" (na ez itt külön fejezetet igényel, hogy mit nevezünk mi elmondásnak:a bat mant és a gyűrűk urát?)és ez az egyetlen út, hogy olyan tiszta tekintettel bírjunk, mint bő száz évvel ezelőtt. (lásd az általam korábban belinkelt videót)
és akkor megint igen: a filmmel persze, hogy el lehet "mondani" valamit. (és ez megint külön fejezetete igényel, hogy mit nevezünk mi "elmondásnak": ebben a nagy dokumentálásban miért beszél egy reptéri mozgólépcső és miért egy betonkeverő?)

attól mert szavakkal beszélek valakihez, nem jelenti, hogy mondok is valamit neki. talán annak a sok irodalmi szövegnek, amit eddig összeírtak, mindnek fontos jelentősége van? a szavakat is ugyanúgy meg kell tisztítani, mint a tekintetünket. és az egyetlen mód erre a személyesség, mert csak az élő, ami személyes. ami halott - vásznon, vagy könyvben egyaránt - az attól van, mert nem érzem mögötte az embert, aki csinálta, nem érzem a verejtékét, a motivációit, az érzékenységét bizonyos dolgok irányába, ami a sajátja és nem érzem a fájdalmát, hogy bassza meg, ő is ember!
ezért kérdezi Jeles is: talán mondja nekünk valaki ezeket a történeteket? dehogy mondja, nem mondja azt senki! nincs mögötte ember.; August 20, 2008 at 6:30 PM
Anonymous said...: oké így már minden rendben :); August 20, 2008 at 9:31 PM
Anonymous said...: persze közel sincs rendben, de jobbat én sem tudok..; August 20, 2008 at 9:34 PM
Anonymous said...: "Mindazonáltal mégis nyitva marad az a kérdés: mit tegyen a regényíró a hétköznapi, egészen "közönséges" emberekkel, és hogy ábrázolja őket az olvasó előtt, hogy valamelyest is érdekessé tegye őket? Teljesen mellőzni nem lehet őket a regényben, mert a közönséges emberek nagy többségükben állandóan nélkülözhetetlen láncszemek a mindennapi események láncolatában. Ha tehát mellőznénk őket, akkor vétenénk a hitelesség ellen. Ha csupán típusokkal vagy, az érdekesség kedvéért, furcsa és képzelet szülte emberekkel töltenénk meg a regényt, akkor ez nem volna hiteles, sőt talán még érdekes sem. Véleményünk szerint az írónak ki kell keresnie az érdekes és tanulságos árnyalatokat még a közönséges vonásokban is."; August 24, 2008 at 4:59 PM

Contact

Radio Cost rovatok

Followers

Friday, August 15, 2008

A szerelem, mint elbeszélés és egyéb élettörténetek

18 megjegyzés:

Keresés az oldalon

Blog Archive

Haverok, Buli, Fanta

kellemes böngészést