Tuesday, August 25, 2009

Mese Cost - Az elveszett szivárványos mézlüpü

Klára egy szép tavaszi délutánon a nagyi házának udvarán labdázott. Igazából az egész ház nem is a nagymamáé volt, hanem csupán egy kis lakás a harmadik emeleten, ahova a fájós lábai miatt mindig csak nehezen tudott felmenni, ha a felvonó elromlott. Pedig a lift sokszor volt rossz, mert ez egy nagyon régi ház volt és akkor épült, amikor a nagyi még meg sem született. Szóval igen-igen régen. Az udvarról föl lehetett látni a sok körbefutó függőfolyosóra. Ha az ember egy ilyen helyen pattogtatja a pöttyös labdáját, akkor minden csak úgy döng és visszhangzik, mintha óriások hatalmas üstdobokat vernének.

Szóval Klára éppen itt játszott, amikor egyszer csak egy kiálló kockakőben a labda megpattant, és elgurult egészen az udvar sarkáig, ahol egy-két lassú fordulat után megakadt egy fűcsomóban. Micsoda óriási szerencse! Mert amikor Klára odafutott, hogy felvegye a labdát, egy pöttömnyi teremtményt látott kuporogni a fűszálak tövében. A laszti egészen biztosan elsodorta volna, ha meg nem áll idejében. Klára lehajolt hozzá, hogy jobban szemügyre vehesse. Az aprócska valami kidugta fejét a fűszálak közül és nagy szemeivel gyámoltalanul felnézett Klárára. Szegényke szörnyen ijedtnek tűnt.
- Te egy kis szivárványos mézlüpü vagy? – kérdezte tőle Klára kedvesen. Még soha nem látott mézlüpüt, de a nagyi leírása pontosan ráillett erre a pöttömre. A válasz egy bátortalan fejbólintás volt.
- És hol vannak a szüleid? – kérdezte Klára, de rögtön rájött, hogy ezt nem kellett volna, mert a kicsi lüpü válasz helyett elkezdett bömbölni, de olyan hangosan, hogy a kislány már attól tartott, hogy a földszinten lakó néni meghallja őket.
– Jaj, ne sírj kicsi lüpüke! Bármi is a baj, megpróbálok segíteni neked. Jó? - csitította Klára. Vigasztaló szavainak rövidesen meglett az eredménye, mert a mézlüpü záporként áradó könnyei lassan elapadtak és már csak nagyokat hüppögött, végül meg is tudott szólalni.
Hüp hüp … - Elvesztem… –mondta és szája megint veszélyesen lefelé görbült, ezért aztán Klára gyorsan közbevágott: – Mond el nekem kérlek, hogy hogyan történt. Hátha segíthetek.
– Hát… - kezdett bele a kis lüpü - otthon voltam az anyukámmal meg az apukámmal és éppen tanítottak repülni, amikor jött egy nagy zivatar…hüpp…és egy hatalmas fergeteg elkapott és elsodort…és még a szárnyiam is teljesen eláztak – mutatta szomorúan Klárának csuromvizes szárnyait, melyek valóban szivárványosak voltak - …és nem tudok hazatalálni…. hüpp…hüpp…
- Meg tudod mondani, hogy hol laksz? – kérdezte Klára, de ahogy látta a kis lüpü bizonytalan arckifejezését, rögtön hozzátette: – Emlékszel valami jellegzetesre az otthonodból?
A mézlüpü egy kicsit elgondolkodott. - Valami nagyon jó illat volt ott, nem úgy, mint ezen a helyen - mutatott méltatlankodva az ecetfa felé, ami az udvar egyetlen fája volt - …és volt ott még sok-sok nagy állat is. – tette hozzá.
Klára ezt nagyon érdekesnek találta. Csak nem az állatkert az? Szerencsére ezt könnyen kideríthetik, ha holnap ellátogatnak oda. Addig is gondoskodnia kell róla, hogy kis védencének ne történjen semmi baja. Nem maradhat itt vizesen, az éjszakák még túl hidegek ehhez. Ha megfázik, mit mond a szüleinek? Így aztán óvatosan betette a zsebébe és felfutott a nagyihoz, akit rögtön meg is kért, hogy holnap menjenek el az állatkertbe.
Azután bement a szobájába, és egy hajszárítóval megszárította a mézlüpü szárnyait. Szegényke először nagyon megijedt a hajszárítótól és bemenekült előle a radiátor alá, de amikor Klára szépen elmagyarázta neki, hogy hogyan is működi ez a csodamasina, akkor kimerészkedett. A legvégén pedig már nagyon élvezte, hogy a meleg levegő mindenfelől körbecirógatja. Klára szerette volna, hogy új barátja ott aludjon az ő szobájában, mégsem tudta bent tartani éjszakára, mert folyton csak az ablakban ült orrát az üvegnek nyomva, végül pedig kikérezkedett a szabadba. Nem volt hozzászokva a bezártsághoz.
Klára levitte az udvarra és felültette az ecetfa egyik ágára, közben pedig a lelkére kötötte, hogy nehogy elcsavarogjon valahova, és hogy a Mici néni macskájával semmiképpen ne álljon szóba, mert az egy haszontalan alak, aki folyton csak a madárkákat lesi. Utoljára még megígérte, hogy holnap kora reggel jön érte, hogy minél előbb elindulhassanak megkeresni a szüleit.
Másnap Klára már pirkadatkor ki is pattant az ágyból, olyan izgatott volt a rájuk váró új kaland miatt. Akármennyire korán kelt is azonban, a kis mézlüpüt már ébren találta. Ott ült az ecetfa ágán, ahol tegnap este hagyta, és csendesen sírdogált. A fa alatt már egy kisebb tócsa gyűlt össze a könnyeiből. Talán egy szemhunyást sem aludt, annyira hiányozott neki az anyukája és az apukája. Még az sem hangolta jobb kedvre, hogy az ecetfa ágát lágyan hintáztatta egy játékos kedvű, korán kelő szellőcske. Csak amikor meglátta Klárát, akkor hagyta abba a sírást. A kislány a vállára ültette és bíztató szavakkal próbált egy kis lelket önteni belé.
A nagyival csak felszálltak egy sárga villamosra, azután egy piros trolira, aztán már ott is voltak az állatkertnél. Lassan sétálgattak a kora délelőtti napsütésben és a különösebbnél különösebb állatokat mutogatták egymásnak. Amikor a nagyi elfáradt, leült egy padra, és onnan figyelte Klárát, aki megcsodálta a zsiráfokat, de nem kérdezett tőlük semmit, mert úgy gondolta, hogy a fejük túl magasan van. Ezután egy tevéhez ment, akinek szép, hatalmas szemeit hosszú szempillák árnyékolták. Egy köteg fűcsomót rágott és nagyon elégedettnek látszott. Klára úgy gondolta, ez pont a megfelelő pillanat arra, hogy előálljon a kérdésével.
– Kedves asszonyom, nem tudná megmondani nekem, merre találom a mézlüpüket? – kérdezte a tevét és közben a vállán gubbasztó kis lüpüre mutatott, aki reménykedve bámulta a csodálatos tevét. Az azonban, mintha nem is hallotta volna a hozzá intézett kérdést, csak tovább kérődzött némán. ’Talán csak a nagy zsivajban nem hallotta meg amit mondtam, vagy talán a kiejtésem nem elég tökéletes tevéül? Többet kellene gyakorolnom!’, villant fel Klárában a gondolat. Kissé elbizonytalanodva megismételte a kérdést. Semmi válasz, csak mélységes elégedettség és kérődzés. ’Lehet, hogy a tevék nem is annyira okosak, mint amilyennek látszanak’.- gondolta kicsit elkedvetlenedve Klára, aztán odafordult kis barátjához, hogy megvigasztalja.
- Nem baj kicsi lüpüke, majd megkérdezünk egy másik okosabb állatot. Állítólag a majmok nagyon eszesek. Mindjárt el is indultak az orangutánok kifutója felé. Klára most már megfontoltabb volt. Először hosszan figyelte a ketrec lakóit és kiválasztott egy kedves kis orangutánbébit, aki a tevénél sokkal nagyobb érdeklődést mutatott a látogatók iránt. Egy banánnal a kezében ücsörgött a rácsok előtt és ételdarabkákkal dobálta a meglepett bámészkodókat. Klára közelebb ment hozzá és megszólította.
– Nem tudnád megmondani nekem, hogy hol laknak a mézlüpük, kedves majmocska? Erre a kismajom, mintha méh csípte volna meg, felugrott a helyéről és szilaj kurjantásokat hallatva háromszor körberohanta a ketrecet. Aztán fölugrott a felső rácsokhoz, néhány pillanatig csak lógott lefelé, majd odahuppant egyenesen Klára elé és egy elegáns mozdulattal a banánt az orrába gyömöszölte, miközben csúfondáros hangok kíséretében kiöltötte a nyelvét.
Klára ezt nemleges válasznak vette, és rögtön elhatározta, hogy legközelebb egy olyan állatot kérdez meg, akibe valamivel kevesebb energia szorult. El is indult az üvegház felé, ahol a lajhárok laktak. Ott aztán fel is fedezett egy hatalmas fáról lógó szőrmók alakot. Illedelmesen köszönt, majd türelmesen várakozott, mert tudta, hogy ezek az állatok nem villámgyors válaszaikról híresek. Hosszú percekig figyelte a fejjel lefelé csüngő lajhárt, de az meg sem moccant. Klára már arra kezdett gyanakodni, hogy az állatkert gondozói gonosz tréfát űznek a látogatókkal és eleven lajhár helyett, egy kissé torzonborz plüssállatot lógattak fel a fára, amikor az végre életjelt adott. Nagyon lassan Klára felé fordította a fejét és pár perc múlva megszólalt.
– Szeeeerbusz…kisláááány. Klára szépen, lassan feltette a kérdést a mézlüpük tartózkodási helyéről, majd várt, hogy a lajhár mindezt megemészthesse. Ez jó ideig eltartott. Közben Klára észrevette, hogy beszélgetőpartnere erősen fixíroz egy levelet, ami közvetlenül a feje fölött lógott egy vékonyka ágról, majd lassan elkezd nyújtózkodni felé. Klára előzékenyen lehajtotta a gallyacskát, hogy a zsenge levél karmos mancsa ügyébe kerüljön.
– Köszönööööm. - szólt a lajhár és elkezdte majszolni a levelet. Csam, csam, nyam nyam. Szünet. Csam, csam. -Hosszú szünet. -Amm…taláááán…amm….a…pillangóóóók…megtuddjáááák…mooonndani…amm, (tele szájjal nem illik beszélni, meg nem is nagyon lehet). - őőőők.....amm…hasonlóóóóóóan…pirinyóóóóók….ammm….és…fürgééééék…..amm. – mondta vontatottan. Klára vidáman megköszönte az útbaigazítást, és mint a szél, rohant a pillangóház felé. A lajhár elégedetten mosolygott. Úgy érezte egy ilyen zsúfolt nap után ideje nyugovóra térni.
Az ezer színben pompázó pillangók minden teketória nélkül el is mondták, hogy a mézlüpük, a hársfákon élnek. Ők hordják szerte-szét a világba a hársfavirág csodálatos illatát. Hogyha a mézlüpük eltűnnének, a hársfa virága sem illatozna többé. Még azt is tudták, hogy Klára kis barátja az elefántház melletti hatalmas fán lakik, és a szülei már égen földön keresik.
Klára köszönetet mondott a felvilágosításért és boldogan szaladt az elefántház felé. Amikor odaért a nagy fához, meglátta a lombok között szorgoskodó mézlüpüket. Azok annyira el voltak foglalva a munkájukkal, hogy először észre sem vették őket, ezért Klára elfüttyentette magát. Erre az ide-oda cikázó mézlüpük egy varázsütésre megálltak a levegőben (csak apró szárnyaikkal verdestek sebesen) és meglepetten meredtek Klárára. Amikor aztán felfedezték a kislány vállán ülő kis mézlüpüt, mindannyian odasereglettek és örültek annak, hogy az elveszett kicsike végre megkerült. A kis mézlüpü az apukája és az anyukája nyakába ugrott, akik felemelték és hosszú percekig köröztek a levegőben egymást ölelgetve, boldogan. Klára elégedetten búcsút intett nekik, aztán gyorsan elindult, hogy megkeresse a nagymamáját.
Ettől kezdve valahányszor elment egy virágba borult hársfa alatt és megérezte annak varázslatos illatát, barátjára, a kis szivárványos mézlüpüre gondolt és a szíve csordultig megtelt vidámsággal.

2 megjegyzés:

Bt said...

óriási! ez meserovatért kiált!

rendzsaw said...

igy igaz es bravooo!! :)

es a Radio Cost szeretne levedeni a kiadoi jogokat, forever persze!:)

ez ugy csusszant mint a lefekves elotti palinka!