Bródy Sándor visszatérő kedvencem lesz, úgy érzem. Már emlegettem itt,most a Rembrandt című kis kötet jön. Annyira megtetszett ez a novella, hogy ide teszem az egészet.
(Borzasztóan hosszú egy posztnak, de úgy döntöttem, megéri, ja és félregépelésekért is előre bocsánat, majd még átfésülöm, de ezt most kell posztolnom, na:))
A vér ereje és mindehatósága
- Bonus- szólt egy napon Rembrandt, amikor nem tudott dolgozni -, Bonus, én úgy érzem, hogy sok és poshadt a vérem, csapold meg. Az apám is minden tavasszal megcsinálta, mégis holtig elélt.
- Azt én nem teszem meg, hívjál borbélyt, annak meg az arab és francia orvosoknak a mestersége. Különösen a franciáké, ezeknek az passzió; ontani okkal, ok nélkül. Egy híres mester, Poin, a hároméves kislányán, hallottam, venesectiót csinált, egy fertályóra alatt a kislány szép jégbaba lett; az apja, a nevezetes medikus, csak lassa-lassan halt utána. Ezek a franciák, nem is tudom, okos emberek-e, olykor azt hiszem, csak elrontott olaszok. Egyrészt hisznek a vér mindenható szentségében, és abban erősködnek, hogy a vérben van a lélek és minden.
Másrészt meg úgy ontják, mint a csigert túlságosan almaszüretkor, ha nincs hordójuk, se tömlőjük, még agyagos vermük se elég. Lehet, hogy a vérivó és szenvedélyes vércsorrantó arabusoktól tanulták, de az is lehet, hogy benne van a vérükben. Én láttam Párizsban, mert én is ott tanultam - dicsekedett Bonus -, és láttam, hogy egy délelőtt kétszáz fehér arcú, fekete hajú szűzlányt bocsátottak be a kórterembe a kés alá, és másfél óra után száznyolcvanat hoztak ki a másik kapun, holtan a szépen feldíszített Szent Mihály lovain... Ne figurázzunk, kedvesem, vagy elmúlsz, lehet, hogy későbben, mint én, vagy megmaradsz még soká. Mert tégedet agyoncsapni is nehéz! - Így nyugtatta betegét az orvos, és Rembrandt hitt neki, mert a hangjában volt a hit, nyugasztalóbb és zsongítóbb növényi és ásványi poroknál.
Másnap újra kezdte.
- Tehát nem akarsz, és föl kell fordulnom, mint egy szélütött kutyának, hagysz!?
- Ha új embert bírnék belőled csinálni, ha megtudnálak fejelni. Teveled csinálnám meg, testvérem. Később magammal. Tudom, voltak elbizakodott orvosok és papok, zsidók és görögök is. Volt egy bolond, aki nekem azt hazudta, hogy ő látott egyet: egy halott-támasztó orvost, aki egy egyént, aki éppen hogy készen nem volt... tulajdonképpen meg is holt annak rendje és módja szerint, feltámasztott. De ez lehet hazugság is. Más vén csaló doktor, aki halál elleni recepteket akart nekem jó angol aranyokért eladni, de viszont előre követelte a külföldi pénzeket, hogy meggyőződjön, vajon azok tényleg valódiak-e. A gazembert kidobtam! - magyarázta
a szenvedélyes és türelmes tudós, a ki a vér mindenhatóságának és egyben könnyűszerrel való ontásának divatos idejében szívesen vitázott e kérdésről - magával.
A festő is örömmel hallgatta ezeket a természettudományi előadásokat, főképp azért, mert neki, az ő életéről szólottak. Kérdezett, igaz, a lélekre:
- Hol van, melyik testrészben?
- Minden húsz esztendőben máshol találják, akik nem istenfélők, költők, vagy gazemberek. Volt egy költő, ama híres vak Homérosz, aki mindent látott, ami az emberekkel és az istenekkel történt, az azt állította, hogy a lélek ott van, ahol a rekeszizom. A dagadót értette nyilván. (A babban megfőzve jó étel, az igaz.) A többi igazát hol vette, ő tudja. De olyan szép verseket mondott, mint senki más, lehet, hogy valamit tudott.
- És te mit tudsz?
- Azt, hogy sehol sincs. Mert már kénytelen voltam halottat föl- és szétvágni, a fő ereiben nem találtam egy hajszálnyi vért, egy csepp lelket, elhagyta mind pont akkor. Hol van a lélek? Hol volt? Mindenütt van, sehol se van.. Nincs is talán.
- Így vigasztalsz? Én azt szeretném, ha már a test megvan, a lélek is megvolna benne.
- Ezzel, erről nem szolgálhatok! - szólt csendesen a cinikus és mégis legjobb barát. És hogy mondjon valamit, talán többet, mint más. Dicsekedett egy esettel, amikor egy olasz királyi udvarban orvoskodott, a király feleségét az elvérzéstől megmentette. Két nemes apród vérét megcsapolta, a királynőbe átöntötte. Az asszony meggyógyult, ma is él.
- Mondd, csak mondd. Ez helyes beszéd, ez igaz beszéd, úgy nézem, hogy igaz! - vágott közbe az életöröm felkent, de most letört imádója. - Mi történt tovább?
- Megcsináltuk, megcsináltam én! - szólt Bonus, és a szája a szokott módon reszeketett a dicsekvéstől, mondjuk, büszkeségtől.
Újra eljött Rembrandt másnap reggel. Kétségbeejtő volt az ábrázatja, szinte nem is jó róla beszélni.
Az orvos a bajtárs kikopott haját megsimogatta, mint egy gyerekét.
- Kikopott a te sörényed is, ezért kár sírni, az újszülött is többnyire haj nélkül vagy nagyon is kevéssel születik. És micsoda bőgéssel jön, és milyen keserves nyögésselmegy el. Az újszülött azért bőg, mert nem helyesli, hogy el kell hagyni
a jó helyet, amelyet már megszokott; kosztja-kvártélya már megvolt, és nem kellett érette dolgozni semmit. Aki pedig elmenőben van, mint te - azazhogy én -, annak mindegy. Ki előbb, ki utóbb.
- No, no, így vigasztalsz, ezért jöttem én ide?
- Azért jöttél, és helyesn tetted, hogy megmondjam a szemedbe az igazat. Nem volt helyes, hogy mindig a magad arcképét festetted, ötvennél többet láttam ilyent én magam. Erőnek erejével magadba szerettél,mindig nézted az ábrázatodat, a válladat, a kezedet a tükörben. Nagyon is magadra szoktál, úgyhogy most nem tudsz eltekinteni magadtól. (Valószínű, hogy nemcsak e szóval mondta ezt az orvos.Alkalmasint gorombábban.)
Pedig tudod-e, én nagy kedves gyermekem, hogy vannak írástudók, akik azt állítják, hogy akik vagyunk, valóban nem vagyunk. Minden csak látszat.
- Ilyen bolondot ne mondj, kisebb állításért is öltek már embert a papok meg a zsidók! - okvetetlenkedett a jó Rembrandt, aki előtt a látás több volt, mint maga a tény.
Az orvos nagyon szeretett beszélni, tovább fűzte, folytatta a beszédet:
- Tudod-e te, hogy még az se biztos, hogy meghalunk, még senki se próbálta meg, és még senki se jött vissza a halálból.
- A Názáreti, az igen, én láttam! - vetette közbe a hívő ember.
A doktor kételkedett, de igen szerényen, nem akart beleavatkozni a más mesterségébe és hitéba. Különben is látta, hogy a vendége nagyon is izgatott, megfogta a pulzusát.
Olyan orvos volt, aki még a bolognai orvosi fakultáson tanult, ahol ötszáznál többféle pulzust különböztettek meg. Bonus mindjárt rá is talált, hogy a Rembrandté miféle:
- Mindig mindent akaró, minden nőt kívánó és erőnek erejével csak a magad nagy kedvében gyönyörködő pulzus vagy. Érzed-e, én hallom szinte, hogy milyen izgatott. A húszéves fiú vére csörgedez benned, de jól megposhadva. Tegnap mondtad!
- Mi az, hogy megposhadva?
- Az, hogy te nem lehetsz mindig húszesztendős. És ezért lázadozol így.
- Ó, még te is kínozol, inkább gyógyíts meg. Bonus, te kedves Bonus, olyan arcmást pingálok rólad, hogy olyat még az az olasz - biztos, hogy a Leonardót gondolta -, még az se tudott.
- Megöregedtél, bajtárs, és azért gyötrődsz, hogy ellenállsz. Mózes maga is megvénült, lassabban, későbben; mondják, majdnem kilencszáz esztendeig élt.
- Kegyelmezz, ne gúnyolj, még csak öt évet, egy évet, amíg csak egyszer erősen kidolgozhatom és kiszerethetem magamat.
- Hát nem eleget dolgoztál, és nem volt elég a szerelemből?
- Nem. Mind a kettőt most kívánom, és most izgat csak igazán.
- Majd lecsitulsz, most olyan vagy, mint egy asszony, amikor elmúlóban van az asszonyi mivolta.
A doktor alkalmasint a klimaktériumra gondolt, kellett, hogy sok mindent tudjon erről, úgy is mint szülész és úgy is mint lélekismerő. Talán a féfi klimaktériumáról is sejtett valamit, annyit legalább, mint amennyit a mai természettudósok, bel-, ideg-, bélgyógyászok tudnak.
Ami pozitívum ebből megmaradt, és minden huszonöt évben nem változott: úgyszólván csak az utóbbi. A nevét ennek is ki kell javítani arra, hogy béljós.
Az öregúr nagyon elszontyolodott.
- Hát te sem tudsz és nem akarsz velem csinálni semmit?
- Én? Ahogy élek, úgy szeretnék rajtad segíteni. Egy igazi orvosságot tudok, az édesgyökért, és az biztos. Vannak még virágok; azokban még van valami, de ami bennük van, halálos méreg mind.
- Adj belőle egy szirmot csak.
- Persze olyant, amitől meghalj, és egyszersmind élj is. Sőt, hogy fiatal is légy újra. Nekem pedig levágják a fejem.
- Írást adok róla, hogy én akartam.
- Bolond ember. Nem vagy te részeg? És ha nem vagy, miért nem vagy az? Idd le magadat.
- Már megtettem.
- Újra, megint, mindég. Csakhogy az utolsó kortyoknál - ha már ott tartasz - az ágyban, a párnád alól vedd ki a butykost.
- Még te, még te se veszel engem komolyan! - csapta össze a kezét méltatlankodva az öregúr.
Az orvos megsajnálta. Valami kézírásos könyvet vett elő, és abban keresgélt. A receptkönyv nem volt a nyilvánosság és a köz számára se kinyomtatva, se lemásolva. Minden nevezetes orvosnak a legszemélyesebb tulajdona és titka volt. A Bonus doktor példánya pláne arabs betűkkel és jelekkel.
Természetesen a nevet nem tudta még, az ügyet azonban alkalmasint jobban ismerte, mint a maiak, akik részben monomániákusok, részben fizikusok, sőt vad kémikusok, és meg se nézik a beteget, hanem direkte a laboratóriumba küldik a szekretumaikat, és azoknak a hulladékából állapítják meg a betegséget.
Minden romlott és romlandó anyag ott van, éppen csak az, ami a fő dolog mégis, az ember nincs ott. Milyen reális tudósok lehettek, ezekhez képest a kenőasszonyok, főleg a bűvölők, ezek a széphangú, nagyon is okos, igen erős akaratú emberek, akik föléje kerültek a gyenge jellemeknek. És hozzá ez is
volt a meter-jük, jósok és ördöngösök - mindennek a tetején pedig Istennek törvénye vagy törvénytelen fia, Jézus. Szédülten nézek rá a nagy távolságból és a legközelibb közelségből - mivel köztünk és bennünk él -, elkáprázik a szemem, és összezavarodik az elmém: látom benne a csodaorvost, aki a halott leányt föltámaszthja, sőt saját magát is. Kétségkívül ő volt az első pszichoterápiát tudó. A villamosgép, az ideg,
igaz itt van előttünk, de mi van mögöttünk? Fogalmak, amelyek után más fogalmak jönnek, szebb, újabb, jórészt görög-latin és héber szavak...
Bonus annyit tudott - íme, ismerte és hitte a transzfúziót is -, hogy a végén odaért, hogy nem hitt semmit, csak a csudát, amellyel lépten-nyomon találkozott.
Biztos, foglalkozott a rá- és leolvasással is, de volt azonban annyi praktikus esze, hogy tengerifű-főzetet vagy valami nagyon nagy, igen rossz szagú galacsint is adott be a betegnek, hogy segítsen annak képzelőerején és hitén.
Szuggerált és közben önmagát is szuggerálta. Azonban tiszteltessék emléke, addig nem aljasodott le, hogy jódkáliumot adjon be, amit ma is rendszeresen adnak halálos betegségek ellen, de nincs olyan gyáva ghalál, amely megijedjen tőle. Rendes ember volt.
Az amszterdami kínozta, kérlelte.
A doktor hiába haragudott és hiába példálózott a vér tiszteletével, a vérontás bibliai és talmudi tilalmával, a Gemorah és Rase fölöttébb apró betűs könyvét is előszedte.
Makacs volt ő is, miként makacs az egész faj mind a mai napig. Mennyi szerncsétlenséget hárítottak volna el - ha nem ilyenek - az úgyis szerencsétlen emberi fajtától.
Az elzüllött festő, jó gyerek azért, védte a maga igazát:
- Ti mindenkit csak sajnáltok, ha feleségetek vajúdik, sírva fakadtok, szülni szeretnétek helyette. Mire jó ez, vajon tudtok-e? Hiábavaló. Aztán, tudod-e mit, nem is hiszem, hogy olyan jók vagytok. A magatok családjához, azt még csak elhiszem, látom, láttam. De az idegen, az idegen.
Bonus elkomorodott.
- Mégis , te is olyan vagy, mint a többi keresztény.
Rembrandt bocsánatot kért, megveregette a doktor vállát, és ha akkor már szokásos lett volna ez a műforma: rögtön és mohón te-tut ivott volna a zsidóval. de régi barátok voltak már, és nemcsak a szájukkal, de a szívükkel is egyek.
A többi ismert és nem ismert orvos kigúnyolásában és hathatós legazemberezésében ért véget a disputa, amelyben a beteg nem volt többé vitázó, csak hallgató, hívő, gyönyörködő. (Milyen viccesen öltek meg akkoriban orvosok még jómódú pácienseket is, és milyen halálos komolysággal és alapos tudással küldenek át a másvilágra ma is milliárdőröket.)
Bonusnak kedve volt egy kicsit produkálni magát: engedte, hogy a barátja belenézzen egy kicsit a műhelyébe. Szelíden szólt:
- Ne alázzad meg magadat, ne járkálj orvosokhoz, velem is csak barátkozásból barátkozzál. Nem tudunk mi semmit, ha tudnánk valamit, se orvos, se családja nem halna meg soha. Eljön kinek-kinek az ideje.
Protestánsok bizonyosra vallják, hogy minden jó és rossz,élet és halál előre el van határozva. Még a módja is, és ami történni fog. Még az is, hogy valaki egy cseresznyemagon elcsúszik és kitöri a nyakát. Vagy pénzt nyer a kis lutrin. Rembrandtom, ezt úgy hívják predesztináció, de azért, mert olyan szép neve van, ne higgy neki. Minden körbe-körbe, összevissza cikázva történik. A maga farkába harap minden cselekedet és történet. Éppen hogy le nem nyeli saját magát. Mint a kígyó, akit láttam Babilonban - mert ott is voltam -, aranyból volt és mint Istent tisztelték... Izrael népe is bolond, azt mondják, hogy egy nagy könyvbe be van írva mindenkinek a sorsa, jó előre. Ha annyi tinta volna, és annyi papír volna. Ha a Mindenhatónak annyi ideje volna, és mind azt cselekedné, hogy írna, mind csk írna: akkor se lehetne leírni még egy ember történetét se.
A doktor félrabbinus is volt pedig, először vetette le álorcáját egy keresztény előtt. De tetszelgett magának az igazság kimondásában, és abban, hogy szónokolhatott. Titokban nihilista volt, mint ma is annyi sok okos, sőt hithű orvos.
Tagadta a gyógyítás lehetőségét:
- Meggebedünk mind, amikor ránk jön a halálos kórság. Elkövetkezik az idő, az élet vége, amit kinek rövid, kinek hosszú mértékkel mérnek. A hosszú olyan rövid, mint a rövid, a rövid pedig olyan hosszú, mint a leghosszabb.
A festő-mesterember kissé belegabalyodott ebbe az igazságba; aki mondta, az is. Pedig a tudós tudta, merre akart menni: sehova-országba. Ismeretlen célnak, ahová mindnyájan olyan serényen igyekezünk.
- És a halált nem lehet megakadályozni semmiféle módon? - kérdezte a ténsúr, orrfúvás, sőt, tülkölés közben; ez volt a jele annak, hogy szentimentális lett.
- Azt se mondhatnám, hogy nem; nem okvetlen, nem szükséges. Semmiképpen nem szükséges, hogy akkor történjék meg, amikorra az orvos bemondja.
A Tulpe tanárúrnak, példának okozatából, minden betege, akinek másnapi halálát bemondotta, legalábbis tíz esztendeig élt még. Több ízben meg is házasodott, igaz, hogy rendesen rossz nőt vett el. - A doktor nevetett, és jókedvűen folytatta:
- A ragályokkal baj van. Vannak idők, amikor a diadalmas császár, állat, ember úgy pusztul el, mint aszú nyáron a muslica. Sok százmilliószámra.
- Isten csapásai!
- Ne keverjétek bele mindenbe az Urat. Ne tegyétek, mert nem tudjátok, ki kinek a szolgája. Van egy Isten. Személyesen láttam Mexikóban. (Félek, hogy ez az egy nem igaz.) Ez a fő Isten, azaz bálvány volt. Ilyen volt. (Ábrapózot vágott.) Így néz ki!
A hidegborzongás futott végig az igazhitű hátán.
- Te ittál, pajtás, te ittál, nem szoktál!
- Ittam bizony, a tudás legkeserűbb leviből. Tudod-e hány mindenható fődoktor volt eddig, A következőket ismerem. Ezek azok, akikről az írások - a fő hazugságok - számot adnak. Szép nevük volt. Sok kedves csaló lehetett közöttük. Két nagyon finom úr is élt közöttük, nagyon szerettem. Plátónak hívták az egyiket, Arisztotelésznek a másikat. Mégis a legkülönb az volt, akihez ti térdre borulva imádkoztok.
- Ki volt?
- Ama názáreti Jézus. de soha szóba nem állok veled, ha kivallod valakinek, hogy én mondtam és neked mondtam: erről elhiszem, hogy halott leányzót támasztott fel.
- Hallottál már más ilyen estet is, a királynő és az apródok... Hogy is hívják? A mi nyelvünkön mondd.
- Vérátömlesztésnek. Több estet halottam, egynéhányat magam is csináltam, de valahogy el ne mondd. A gazdag polgárasszonyok mind ideszaladnának hozzám, hogy a szegény fiatal fiúk vérét mind magukba csurgassák. Néha akkor is, ha nem betegek. Ellenkezőképpen is lehet, a férfi se rest!
- De csakugyan, nehogy eljárjon a szád. A dolog nem is egészen bizonyos még, nagyon is rosszul végződhetik arra nézve, aki az életet akarja - aki egy keveset ad a maga véréből, annak kutya baja se történik.
- Én is hallottam, Bonus - szólt közbe Rembrandt nagyon is mohón -, bizonyos hun vagy magyar emberekről, akik áldomást ittak az egymás véréből, és még csak erősebbek lettek tőle.
- Ez más, ez tudományos dolog, ne beszélj bele!- szólt az orvos, és mohón vágott neki a témának, úgyhogy a barátja majdnem beleszédült.
- ez - hadarta - nem az erő és az örökifjúság kérdése. Az örökifjúság - szamárság. Csalók, szédelgők foglalkoznak vele, magam is tudok egyet-mást, amivel a nyikorgó szekeret meg lehet olajozni, a régi kerékre pántot, a lőcsbe új nyelvet lehet tenni, de újat csinálni a régiből nem lehet.
Más itt a titok, pajtás, a világcsalóknak se lehet megélniük a füstből. Az Isten törvénye...
Rembrandt elkedvetlenedett, de Bonus passzióval folytatta:
- Volt egy bizonyos bölcs - ingyenélő -, Hérakleitosznak hívták. Ez azt mondta, hogy a fő ebben az életben és más egyéb életekben is a folytonosság...
Azt jelenti ez, hogy egymásba futnak a dolgok, egymást kergetik, egyik a másikat váltja föl az öregség, és a fiatalság.
- Hogy én megint fiatal leszek? És aki fiatal, az megint öreg? Vagy egymás után? Egyik a másikba cikázik? Egy időban?
- Idő nincs! - jelentette ki egyszerűen a szerény tudós.
Az öreg festő feje kissé belefájdult Hérakleitoszba. A doktor megsajnálta, könnyebb példát mondott:
- Láttál-e már hernyót? szőrösen születik, csak fal, fal, amíg agyoneszi magát. A végén alig mászik már, amikor aztán belegubózza magát a saját halálába, a csúf, vén szájából selyemkoporsót fon magának. A koporó egyszer csak - nem tudom, hány napra - egyszerre fölpattan, és kiszáll belőle valaki, aki aztán mindenkinél fiatalabb: maga a pille. Fiatalabb a frissen esett harmatnál, könnyebb a levegőnél - csak szeret abból él.
- De sokat a sárba lapítottam kisfiú koromban, talán irigykedtem rájuk, vagy némelyiknek a színe olyan szép volt, hogy azt festékkel nem tudtam kikeverni!
Nevetett közbe az öreg gyerek. Az orvos, a komolyabbnál komolyabb férfiú is nevetett, főképp azért, mert tetszett neki a maga előadása.
- A te szép ifjúságod, a pilléd, aztán, hogy a maga játékát megcsinálta, gyönyörön él, hamarosan hozzáfog és szül, annyit szül, hogy az kimondhatatlan. Annyi öregséget, hogy no.
- Szépen beszélsz, nemhiába származtál ide a táncos, dalos, gyilkos Spanolországból. De mégiscsak inkább erről a nevezetes operációról, vagy mit is mondjak, miről beszélj.
- Ahá, az tetszik neked, mi?
A két férfi nem is vette észre, hogy a beszélgetés végén a halk lépésű, szelíd leopárd, a lány bejött a szobába, és szótlanul beült az ablakmélyedésbe, a rendes helyére, a cirmos és szagos virágok közé.
A fehér feje a gyenge naptól, a virágtól, a jó szagtól valószínűtlennek látszott, mint valami látomás.
(Bolond beszéd, nem is kell megérteni, nem is lehet.)
A férfiak folytatták tovább a most már izgatott beszédet.
- Hogy is volt, mondd - sürgette a beteg -, mondd el mégegyszer apróra, mi és mint történt a királynő és a fiatal apród között. Firenzében vagy Genovában?
Heskia elbújt a virágcserepek alá, a szívére szorította a kezét, visszafojtotta a lélegzetét. Atyja folytatta:
- Én nagyon egyszerűen csináltam a dolgot. Egy finom üvegcsövet szedtem elő, de előbb felvágtam az úri fiú alsó karját, és a királynőnek is ugyanazon a tájon, pont azon, hogy együvé értek. És akkor ugyanabban a minutumban az apród vérét az asszony erébe belevezettem. Hangzott, érzett, hogy szítta föl az egyik, akinek már nem volt, a másikét, akinek bőségesen volt. A fiú meg se szisszent, a királyné néhány lélegzetvétel után meg is szólalt, a fehérjére fordította a szemét, és mosolyogva szólt: "Hogyan került ide ez a fiú, én nem ismerem."
- Azután mi történt?
- Meg volt mentve. A mesterem, a király orvosa elvette a jutalmát, gondolom, egy kisebb várat is kapott, azonban nobili nem lett. Nekem is dobtak az ölembe egy zacskó aranyat.
- És mi lett a nemes fiúval? - kérdezte Rembrandt, de nyilván a megmentett és szintén nem fiatal koronás fő érdekelte.
- Nem tudom, azt nem tudom, nem is tartottam helyesnek, hogy érdeklődjem iránta.
- Mégis nagy mesterek vagytok ti, azt meg kell adni! - hízelgett a beteg ember, olyan ocsmányul,mint más beteg, mint mindenki, aki szidja az orvosokat, és hisz bennük. Fűt-fát kínál és ígér nekik, de bizonyos csodálkozó diadalérzettel megy el -a z orvosok temetésére.
Rembrandt hízelgett tovább, pedig nem is ez volt az igazi természete. Újra kérdezte a legkisebb részletét is a fölelevenedett és újra született halott történetének.
A legjobban érdekelte természetesen maga a vér, maga is ontott eleget, de állatvért, mert passziója volt állatokat boncolni - legfőképpen disznót. Az emberhentesekkel és kirurgusokkal nagy barátságot tartott.
Tulpe professzort, amíg arcképét festette, sokszor látta munka közben. Ismerte a fekete vérű eret, a vénát, és az utánozhatatlan színű vékonyabb piros ereket, az ártériákat.
Az orvos beszélgetett vele a témáról, de valljuk meg, a lényeges dolgokról ő se sokat tudott, mint ahogy lényegest nem tud senki ma se. Mindenütt nagy baj van, mindenütt zárt ajtók, százszoros Xaxa lakatra talál az ember, amikor csak be akar pislantani magába: miből lett, hogy és miből készül, talán önmaga csinálta saját magát.
A két barát ilyen oktalanul elmélkedett. Jó, rendes, lelkes, mindent felnagyító polgár volt mind a kettő, és szívesen regényes is, bárha erősen tagadták. Bonus doktornak különösen jókedve volt ezena napon, szívesen beszélt az esteről:
- Az üvegcső, már magam sem tudom, hol fútták, mire szánták, az volt a nevezetes és szerncsés. És hogy harminc cseppnyi vizes vér se ment át az asszony erébe. Menten vége lett volna.
De fiatalember voltam akkor, és már mindent tudtam, amit tanultam, és azt is, amit nem tanultam. És ez, ez az igazi tudomány.
A beteg megszorította az orvos mind a két kezét, kedve lett volna megcsókolni. Dorombolt mellette, mint egy vén kandúr.
- Látod - szólt halkan -, azt megpróbálhatnád velem. Úgy szeretnék még élni és dolgozni, szobrokat akarnék csinálni és épületeket igazi kőből. Neked és a lányodnak, belülről kicsinynek lássék, mint egy madárfészek, otthonosnak, mint egy paraszt háza, kivülről meg nagynak tévessze azt, aki látja.
A nagy ígérő és éppen olyan szenvedélyes adó nekitüzesedett. Bonus mester leforrázta:
- Így is meggyógyulsz, ha szépen nyugodtan meghúzod magadat,és nem lázadozol azért, hogy nem vagy többé fiatal. Aki nem akar megvénülni, az úgyis belehal. Beszéljünk, kedves piktorom, okosan.
Honnan szedjem én elő a fiatal nemes apródot, vagy mondjuk, nemes lányt, aki neked a vérét így-úgy odaadja. Olyan atyádfia nincs. Titusz nincs.
- Titusz nincs.
- Honnan hát? Ki adja neked oda a vérét?
- Én! - zengett ki az ablakmélyadésből, a virágok közül egy pios száj.
A két férfi megrezzent, a hajadon kihallgatta őket, helyesebben hallgatott.
Az apja ráripakodott, de azért büszke volt arra, hogy a lánya érdeklődik a mestersége, sőt a remekmunkája iránt. De azért csókkal, igen sok csókkal pecsételte le a száját:
- Nem való ez neked, és a ténsúrnak, a barátunknak se!
Azonban hiába tiltotta le mind a kettőt, ettől a naptól fogva mind ez járt az eszükben. Még jó, hogy nem beszéltek róla egymásnak.
A lány mégse állhatta meg, hogy szóba ne hozza az atyja előtt:
- Látod, atyám, mért ne tegyük meg neki, én szívesen adok neki vért a magam eréből. Én, nem is tudod, nem is mondtam meg neked, olyan szép szentképet is láttam, amelyen egy fehér szakállú öreg embernek egy szép, szőke úrinő inni adott a melléből.
- Nyilván a barlangban. És a szegény remetének semmi kosztja nem volt. Meghalt volna éhen.
Az atyja tréfálkozott a lányával, aki viszont hősködött:
- Én nem félek, én nem szégyellem magamat. A jó Rembrandt úr se szégyellné magát, elfogadná.
- Azt elhiszem! De bolond beszéd, ne beszéljünk többet a dologról.
Még azonban sokat is beszélgettek, sőt veszekedtek is.
Volt olyan nap, hogy magát az orvost is izgatta a dolog. Úgy gondolom, hogy inkább mint különös tudományos kísérlet.
Egy: az orvos nem volt biztos abban, hogy aolasz királyné dolga csakugyan úgy történt-e, ahogy elbeszélte? Nem volt-e több benne a fantázia,minta az igazság? Olyan régen volt.
Kettő: és Rembrandt mégicsak idegen volt, nem pedig az ő véréből való vér, neki szent leánya.
A harmadik és döntő pedig az volt, hogy az öregnek kell, és talán jót is tesz egy kis veneszekció, mértékkel, nehogy elájuljon. Azonkívül a vér egy színtelen kis üvegcsőbe áramlik, és abban a vér gyönyörű színének a meglátása a két résztvevő képzelőerejére a kelleténél jobban hathat.
Elhatároztatott. - A fiatal is, aki adja, és az öreg is, aki veszi, nagyon akarta. Az egyikben az önfeláldozás ösztöne, a másikban az élet vágya olyan hatalmas volt, hogy a harmadik szereplő: a végrehajtó, végre is beleegyezett.
És mivel az ilyen vakmerő kirurgiának jobb a homály: estefelé, de amikor még látni, a vakmerő operatív beavatkozás tehát megtörtént. Nem minden izgalom nélkül, nagy lelki, sőt testi megrázkódtatásokkal. Bonus mesternek is reszketett a szája, a keze nem műszernek, acélfogónak született. Nem olyannak, mint amilyen zsonglőrművészek ma vannak, akiket mint szenteket és felelőtlen gyilkosokat tisztel az egész világ. Bonus nem volt ilyen, nem volt sebésztalentum, azonban valahogy véletlenül baj nélkül történt az egész beavatkozás.
Külsőleg azonban tökéletesen rendezte meg a jelenetet; a festői hatás tökéletes. A festő számára mégis ez volt a legfontosabb, a hideg kirázta, hogy nem beszélhetett. A lánynak meg le kellett hunyni a szemét,
és addig, amíg a műtét tartott, magában hétszer el kellett mondania a Séma Jisraelt.
A keresztény páciensnek sem volt megtiltva, hogy bensejében elmondja a maga imádságát. Természetesen Harmensz a fejében mind csak azokat az imádságokat mormolta, amelyekre az annyja tanította. Bár a két imádság kereszteződött, nem ártott meg egymásnak,és az illetékes helyre került. Az operáció tökéletesen sikerült.
A medikus aztán karonfogta a maga lányát, levetkőztette, lefektette, el se ment addig, amíg el nem aludt.Az örget is átcsoszogtatta az ágyába, lehúzta a köntösét, az általános és speciális hidegvizes törülközőt rácsavarta turbánnak a fejére.
A kis cselédjét már előbb áthívatta, és szigorúan meghagyta a remegő szolgálónak:
- Most aztán egy szót se, egész éjszaka, amíg a gazdád fel nem ébred. Most nagybeteg, de holnapra felébrde, és olyan legény lesz, hogy meg is házasodhatik. Elvehet feleségül, a harmadiknak, a negyediknek? Reggelre pedig korpaciberét főzzél neki!
A jóember lábujjhegyen ment ki a szobából és maga is úgy meg volt hatva, hogy éhgyomorra feküdt le. Az ágyban még egy imádságot is eldarált, lehet, hogy az is használt, együtt vagy összevéve?
Éjszaka lett.
Read
More...
Summary only...
A legjobb újraszinkronizálós paródia amit valaha láttam, gyakorlatilag új sztorit, karaktereket alkottak a Matrix-ból. És nem csak eszetlenül káromkodnak, hanem rendesen át van gondolva, picit újravágva és szépen megcsinálva az egész. És mindezek felett megszakadsz a röhögéstől.
