Mese Cost

Kézen fogva jött a kislánnyal a mélyről eredő barna esőben.



Kézen fogva jött a kislánnyal a mélyről eredő barna esőben.
…
- Anyám, mit csinálnak a halottak, mikor esik az eső?
- Halkan Mariskám, most ássák ott a sírját.
- Felelj, anyám!
- Mind mást, van, aki elmegy, és visszajön, és ring az eső szárán.
- És a többi?
- Van, aki belopózik a házba, és odakozmásítja a kását.
- És a többi,
- Van, aki csak a ház körül sompolyog, kilyukasztja a dió papírhéját, vagy folyondár lesz a kerítésen, vagy eljön Vízembernek, ó, annyiféle.
- És aki nem jő vissza?
- Az elmegy Istenhez istennek, no de nyughass, a szádba esik az eső, s tökvirág nyílik majd benne.
- Csak azt mond meg, anyám, ki az, akinek ássák?
- Csitt, most vajúdik az anyja! Ó, hányszor fog még megszületni? – Járt itt egy ember- de ezt már olyan magasan mondta…
- Neve Theo-----szólj már, édes!
- Gyermek, vess keresztet.
Kemény Katalin - Labdajáték-Misztérium hét színben - részlet

Az alábbi szöveget, még idén májusban írtam. Renátó meditáció posztjáról jutott eszembe. Szóval az írás ellen csomó kifogásom van. Mindig az volt. De, egy olyan évben mint az idei ezt nem tudtam elkerülni. Ahogy Hamvas is írta -valaki birtokomat levakarta- tényleg, ez sötét esztendő volt. Depresszió halott. Vád halott. Mindet maradéktalanul kimerítettem. Kalcináció? Nem tudom. Lehet.

"19 évesen valahogy úgy kezdtem-, átvilágítom a homályos üreget. Most jutott eszembe, de nem tudom tovább.
Nem jutottam előrébb. Önfeladásból kovácsoltam, világnézetet.

Pár percre, most visszatértem a földre. Reálisan vagyok, nyugodt és szomorú.
Ma, kifejezetten fáradtan keltem.
Ember vagyok. Hol voltam?
Összeomlottak az elméleteim.
Minden. Ki ez az ember, mit akart itt?
Megkönnyebbültem, de persze gravitálok.

A kényszeres gondolatok sodrában az ember elveszíti a tudatos gondolkodás alapvető emberi képességét. A tudattalan gondolatok játszóterévé válok. Képtelen vagyok bárminemű irányításra. A fejem egy felperzselt, zsibbadt tarló. Legegyszerűbb funkcióim, ide rakom, oda rakom. Ja és a helyváltoztatás. Egyszerű az élet.

Személyiség torzulás? Volt minek torzulnia? Nem tudom.
Olyan mintha az énem valahol máshol lenne. Ahol most van, az egy végtelenül védtelen befele táguló „egy”szerű hely, ahol a lelkem pislákol.

Nincs „bőr”? Nincs védelem? Állok a kapuban, és most, ami bennem valaha is nehéz volt, kiszakadt és zuhan bele önmagába. A gondolatok tárgyak. Érzetek, izzó, fájó-félő golyóbisok egymásra, egybe feszülése. Figyelmet követelve dörömbölnek, hátam mögé kerülnek.
Bár játszani szeretnének, én személy szerint meglennék nélkülük, legalább is ebben a kényszeredett formában. „Labdajáték”- játszunk. Ketten vagyunk.
Magammal? Fordítva tagadok? Persze. Miért félnek a „vasgolyók”? Látom? Persze. Látod? Persze. Ahogy akarod.

Számomra a lehető legkellemetlenebb, legérzékenyebb boldogság, ha egy ember őszinte egyszerűséggel kérdez. A jól kifent penge, egy szerető kezében.

Már jó pár hete keresek valakit, aki ha tud, akkor segít. Ezek azok az emberek, így vannak az emlékeimben, akik valaha fontosak voltak, felelőtlenebbül előzékenyen kijelentve, akiknek fontos voltam vagy segítettem. Sajnálattal azt tapasztaltam, nem számíthatok hasonló elbánásra. Hibáztam? Persze. Tudom, hogy hol és azt is, hogy hol fogok.

Keresek egy széket, kiülök a bolygó szélére.

Valahol tudtam, ez lesz. Visszakapom, mert, nem hagytam őket, elcsábultam, szépen kértek. Köszönetet kellene nyilvánítanom ezért az elnyújtott bensőséges pillanatért saját magammal. Nekik. Milyen jó, hogy képtelenek velem együtt hazudni. Soha többet. A legtöbb, amit tehetnek.

Ezerszer megfogadtam, nem fogok a „hogy vagy” kérdésre válaszolni. Csak ne kérdeznétek olyan unottan, a választ sejtve és arra nehezedve, megszokásból. Ne kérdezzetek semmit, ha nem vagytok kíváncsiak. Én se teszem. A levelem, mint produktum, a környezetemé is. Rászolgáltatok, ahogy én is rátok."