Jazz Cost - DJANGO REINHARDT

JAZZ GITÁR TÖRTÉNET: Európa (3. rész)

(Ez egy ősvideóklip. Még nincsenek meg a videóklipek műfaji sajátosságai. Nagyon vicces, hogy van egy színházi konferanszié az elején, aki bemutatja a zenekart.)

A gitártörténet harmadik része olyasvalakivel foglalkozik, akit valószínűleg mindenki ismer, és mégis olyan, mint valami borostyánkőbe ragadt ősállat. Bizonyos értelemben egy mellékvágány (habár minden gitáros ismeri és talán hallgatja is néha). Jean-Baptiste Reinhardtról, vagyis Django Reinhardtról (1910-1953) van szó, aki önmagában egy külön stílus, vagy műfaj (most hirtelen nem tudom, mi a különbség). Valamikor felvillant a 30-as években és úgy maradt. Mintha meg sem halt volna. Jóllehet nem vezetett belőle se a jazztörténet, se a jazz gitártörténet sehova, azonban túlélte magát és az egész évszázadot. Sőt egyre jobban terjed, mindenhol testet ölt és megszólal. Sok kis Djangót fiallt, és most ezek a kis Djangók nem egyszerűen úgy játszanak, mint a nagy Django, hanem pontosan ugyanazt játszák, mint az apjuk. (Lásd pl: Rosenberg Trio, vagy Bireli Lagrène. (Lagrène inkább mostohagyerek, aki bármikor képes belebújni a nagy Django bőrébe. De úgy tűnik, ez akkora nyomás rajta, hogy hiába a tökéletes Django szerep, megpróbál minél több felé kitörni belőle. Kínjában hiába basszusgitározik, és jazzel mindenfelé, ő mégis csak az egyik legnagyobb Djangónk marad.)

Hadd személyeskedjek megint. Én nem hallgatom a jazz gitártörténet első két részének a hőseit, mert nekem csak kuriózumok. Soha sem érdekeltek. Viszont a Djangót, meg a kölkeit igen! Attól kezdve, hogy a 90-es évek közepén egy TDK kazettán meghallottam, nem bírtam szabadulni tőle. Egy időben már szinte egészen belecigányosodtam az igyekezetbe, de aztán rájöttem, hogy az nem úgy van, hogy azt nem lehet. Hogy cigánynak születni kell. Szóval hiába minden hi-tech hifi hangzás mostanság, az ő negyvenesévekbeli recsegős felvételei sokkal jobban hatnak rám. Tehát elfogult leszek.
Különleges pillanat! Edith Piaf tenyérből jósol (?) Reinhardtnak:

Mindenekelőtt azokról, akik általában nem szeretik: 1. a dobosok, 2. az amerikaiak. A dobosok érthető módon azért nem, mert ritmikailag nem történik semmi. A gitár helyettesíti a dobot, és a nagybőgővel (vagy akár anélkül is) végigzakatol minden számon. A swing gitárkísérethez képest sokkal erőteljesebb és „staccatóbb” ez a seprés alul. Ha valakit ez megfog, akkor nem szabadul többet. A hivatásos amerikaiak már sokkal körmönfontabb ideológiákat gyártanak aköré, hogy miért nem szeretik. Beszélnek a nem eléggé jazzes lüktetésről, meg a ritmikai ellenpontozás hiányáról, meg arról, hogy az improvizáció nála csak a dallamvariációkra épülő „cifrázás” stb. stb. Pedig csak egyszerűen azért nem szeretik, mert nem amerikai. Akárhogy is van, az biztos, hogy a jazz gitártörténet egyik legeredetibb és legvirtuózabb figurája.

Belgiumban született egy cigánykaraván egyik lakókocsijában. Hegedűn, bendzsón és gitáron is megtanult játszani.

Ha minden igaz a „Django” valami olyasmit jelent, hogy „ébren vagyok” (de javítson ki, ha valaki tud valamilyen cigányul). 1928-ban felgyulladt a lakókocsija. Akkori feleségével művirágokat készítettek papírból és celluloidból. Egyik éjszaka ezekre véletlenül ráborított egy gyertyát, amitől rögtön lángralobbant a lakókocsi. Gyorsan kimentették, de első és másodfokú égési sérüléseket szenvedett. Az egyik lába, valamint bal kezének gyűrűs és kisujja is megbénult. A lábát a kórházban le akarták vágni, de nem egyezett bele és lelépett. Innentől kezdve két ujjal játszik, béna ujjaival akkordoknál barrézik.

Itt megy hazafelé:


1934 a nagy év. Stéphane Grappellivel (akiről annyira szívesen írnék külön is, de sajnos nem gitáros) megalakította a Quintette du Hot Club de France nevű zenekart.

(És az igazság kedvéért itt meg kell említenem azt az amerikai kritikust, aki kivételességével nyilván csak a szabályt erősíti. Szóval Thom Jurek szerint ez a kvintett a jazztörténet egyik legeredetibb zenekara.) Állítólag Grappelli tanítgatta nem csak kottát írni és olvasni, de egyáltalán olvasni és írni is. Amikor kitört a II. világháború épp Angliában turnéztak.
Sikerek:

Django visszatért Párizsba, és a háború végéig Grappelli nélkül játszott Hubert Rostaing klarinétossal. Több anekdota is kering a nácikkal kapcsolatban. Az egyik szerint (amit lehet, hogy csak álmodtam, mert nem találom hirtelen) egy turnéjukon Németországban (még a háború előtt) a határon röhögőgörcsöt kapott Hitler fényképétől. Ezt jól megúszták, mert egyszerűen nem engedték be őket az országba. Aztán Párizs elfoglalása után sem esett bántódása, mivel volt egy tuti kapcsolata. A Luftwaffe egyik tábornoka: Dietrich Schulz-Köhn – akit egyébként Dr. Jazz-nek hívtak – nagy rajongója volt.

Amúgy Django teljesen kiszámíthatatlan volt. Sokszor egyszerűen nem volt hajlandó felkelni az ágyából és nem ment el koncertezni. Előre kifizetett fellépéseire gyakran elfelejtett elmenni, vagy épp gitár nélkül jelent meg. Többször előfordult, hogy inkább sétált egyet a tengerparton, vagy koncert helyett valami réten bolyongott.
Ekkoriban így nézett ki:

(Nyilvánvalóan mintaképe a Woody Allen film főszereplőjének a Világ második legjobb gitárosában.)

Először erősítő nélkül játszott, aztán később erősítővel is. A nevéhez kapcsolódó gitár a Selmer cég Selmer- Maccaferri modellje.

Ezt 1932-től 1952-ig gyártották. Nagyon ritka, mert keveset készítettek belőle.

Állítólag Eddie Lang gitározása hatott rá a leginkább. (Ebből egyébként nem tudom, mennyi az igazság. Mintha az amerikai jazztörténet megint kicsit hazabeszélne. Mert akármennyire is europid, túl nagy név, és ezért muszáj neki összekotorni egy rendes amerikai jazz apukát. Lang 33-ban meghalt. Lemez is alig készült, és nehéz elképzelni, ahogy a Reinhardt család Eddie Langot hallgat gramofonon a lerogyant lakókocsijukban.) Egyébként később több híres jazz zenésszel is játszott: Louis Armstrong, Coleman Hawkins, Dizzy Gillespie, Duke Ellington stb. (Duke Ellingtonnal nem sikerült túl jól, mert hamis gitárt nyomtak a kezébe a Carnegie Hall-i fellépésen, és erre az első akkordnál jött rá, de akkor már játszottak.)
Itt még minden rendben van:

Ja és! Charlie Parkernek is nagy rajongója volt.
1951-től visszavonult és 1953-ban agyvérzést kapott.

Én nem tudom leelemezni a játékát. Nekem egyszerűen nagyon tetszik. Nem is tudnék más gitárost hallgatni a 60-as évek előtt. Nekem valamikor a hatvanas években kezdődik a hallgatható gitárzene. Szóval ő kivétel. Szerintem minden felvétele jó, különösen a Grappellivel készültek. Az 1949-es Djangology pedig mindegyik közül kiemelkedik.