Montaigne

AZ EMBERI ÁLLHATATLANSÁG
Nagyon is jól tudjuk, hogy a dolgok nem saját erejük révén hatolnak belénk, és nem való formájuk és lényegük szerint lakoznak bennünk, mert ha így lenne, valamennyien egyazon módon fogadnánk be őket; a bor íze ugyanaz volna a beteg ember szájában, mint az egészségesében, s a sebes kezű vagy az, akinek az ujja merev, nem találná keményebbnek a megművelt fát vagy vasat, mint bárki más.

A világ dolgai tehát az embertől függnek, és úgy élnek bennünk, ahogy mi akarjuk. Ha változtatás nélkül valamit is befogadnánk, ha az emberi értelem elég alkalmas és határozott lenne ahhoz, hogy az igazságot saját eszközeivel megragadja, akkor - mivel ez eszközök minden emberben megvannak - az igazság kézről kézre járna, egyik embertől a másikig. Csak legalább egyetlen dolog akadna a világon a sok közül, amelynek közös megegyezéssel mindenki hitelt adna. De az a tény, hogy nincs és nem is akadhat olyan állítás, amelyről ne folyna perlekedés és vita közöttünk, arra mutat, hogy természetes ítélőkészségünk a dolgokat nem fogja fel tisztán. Az én ítéletem más, mint a társamé, vagyis felfogásunk különböző, tehát ítéletünket nem a minden emberben közösen meglévő természet adta készség irányítja, hanem valami más.
De tegyük csak félre a filozófusok véleményeinek ezt a végtelen zűrzavarát és a dolgok megismeréséről folyó állandó és általános vitát. Mert bizony valóban feltehető, hogy nincsen olyan dolgunk, amiről legelőkelőbb és legalaposabb tudósaink egy véleményen lennének, hiszen még arról is vita folyik, vajon az ég van-e a fejünk fölött? A mindenben kételkedők ugyanis ezt is kétségbe vonják, az értelem korlátoltságát hirdetők szerint pedig az égboltozat ottlétét sem érthetjük meg igazán. A rengeteg vélemény közül e kettő a legerősebb.
A nézetek sokaságán és eltérésén kívül pusztán saját zavaros ítéletünk és magunkban érzett bizonytalanságunk miatt könnyű belátnunk, hogy egyensúlyunk eléggé ingatag. Hány különböző módon ítélünk is a dolgokról, mily sok alkalommal változnak elképzeléseink? Amit ma igaznak tartok és hiszek, azt teljes hitemből hiszem; minden erőm és lelkem minden rugója ezt a véleményt erősíti meg, és felel érte minden eshetőségre. Más igazságot ezen az egyen kívül nem tudnék nagyobb erővel a magamévá tenni és megtartani; teljes magammal valóban benne vagyok. De vajon nem esett-e meg velem nem egyszer, de százszor, ezerszer és mindennap is, hogy ugyanilyen módon, ugyanez eszközökkel valami más dolgot tettem a magamévá, amit azóta hamisnak találtam? Saját kárán okosodik az ember. Ha hasonló esetben már gyakorta ért csalódás, ha tapintásom rendszerint hamis, és mérlegelésem egyenlőtlen és igaztalan, milyen bizonyosságom lehet most inkább a dolog felől, mint más alkalommal. Nem bolondság-e vajon, hogy egyazon vezetőtől annyiszor hagyom elámítani magam? De mégis, a szerencse forgandósága ötszázszor is eltérít helyünkből, bár eszünk edényébe a kiürített vélemények helyett állandóan újakat töltöget, mégis mindig az éppen jelen lévő, az utolsó vélemény a biztos és csalhatatlan. Ezért kell elhagyni a javakat, az életet, a becsületet, az üdvösséget, mindeneket.

...posterior res illa reperta
Petit, et immutat sensus ad pristina quaeque.

Hibás természetünk legalább arra vehetne rá, hogy szerényebben és tartózkodóbban viseljük a bennünk létrejövő változásokat. Emlékeztetnie kellene bennünket arra is, hogy bár értelmünk gyarapodik, gyakran hamis dolgokkal lesz gazdagabb, amelyek egyképpen bizonyulnak hamisnak és csalékonynak.
Bizonyos, hogy felfogásunk és ítéletünk és általában minden képességünk a test mozgásaitól és állandó változásaitól függ. Hát nem éberebb-e szellemünk, nem gyorsabb-e emlékezetünk, nem élénkebb-e beszédünk, ha egészségesek vagyunk, mint ha testünk beteg? Az öröm és vidámság nyomán a lélek a nála jelentkező dolgokat vajon nem más ábrázattal fogadja-e be, mint mikor bánat és melankólia tölti el? Vagy azt gondolod, hogy Catullus vagy Szapphó versei a fukar és mogorva aggastyánra ugyanúgy nevetnek, mint az élénk és heves ifjúra?...
Én, aki oly közelről figyelem magamat, állandóan magamra függesztve tekintetemet, mivel máshelyt sok dolgom amúgy sem akad, alig merném elsorolni mindazt a hiúságot és gyengeséget, ami bennem van. A lábam annyira bizonytalan és ingadozó és oly könnyen rogyadoz, látásom annyira határozatlan, hogy éhgyomorra egészen másként érzem magam, mint étkezés után; ha egészségem kacag és szép az idő, kifogástalan úriember vagyok; ha azonban tyúkszem nyomja a lábam ujját, akkor kedélyem savanyú, én magam megközelíthetetlen vagyok. A lovaglás hol nehéznek, hol könnyűnek tűnik, ugyanaz az út hol rövidebbnek látszik, hol hosszabbnak. Hol mindenre kész vagyok, hol semmihez sincs kedvem; ami egyszer öröm, másszor fárasztó teher. Ezernyi kíméletlen és bizonytalan izgalom van bennem. Vagy a melankolikus lelkiállapot tart fogva, vagy a kolerikus. Ha néki úgy tetszik, hol a bánat uralkodik el bennem, hol az öröm. Ha kezembe könyvet veszek, egy-egy rész kitűnő bája felélénkíti lelkemet; ha másszor nézem ugyanazt, hiába forgatom, hiába lapozom, hiába hajlítom és tapintom, ismeretlen és érdektelen tömeg van kezemben.
Írásaimban sem találom fel mindig első képzeletem hangját; nem tudom, mit akartam mondani, és azon igyekszem, hogy kijavítsam és új értelmet adjak a dolgoknak, mivel elvesztettem az elsőt, ami többet ért. Járok-kelek: ítéletem nem halad előre, lebeg, bizonytalan...

Montaigne