Jazz Cost – ZEB JULIAN?

[JAZZ GITÁR TÖRTÉNET: Egy fantom nyomában. A Zeb Julian-epizód. (5. rész)]

???

Ez egy rendhagyó és ezért zárójeles rész lesz, mert ilyen nevű gitáros talán sosem létezett. A jazz gitár történet, de talán az egész jazztörténet legrejtélyesebb figurája. Az még hagyján, hogy semmilyen jazz lexikonban sem szerepel, de még az interneten se lehet találni róla semmit. Pedig ez már tényleg nagy teljesítmény.

Nemcsak a születésének és a halálának nem tudjuk az évszámát, hanem egyáltalán nem tudunk róla semmit. Mintha ötszáz évvel ezelőtt élt volna. Azért kezdtem el keresgélni, hogy ki lehet ez, mert két ember mégis csak nevén nevezte. Az egyik Bucky Pizzarelli, a másik Billy Bauer. De aztán senki más!

Ez a rész nyomozásom története lesz. Egy filológiai detektív regény.

Ha véletlenül nem akadok rá arra, amit Bauer mondott róla, és emiatt nem keresek rá és ezek után ráadásul semmit sem találok, akkor nem is érdekelt volna. De ettől a nagy semmitől kedvet kaptam hozzá.

Bauer nem győzi dicsérni. Forradalmian új gitárosnak nevezi. Azt mondja – és itt minden szó fontos, mivel ennél több úgy sincs Zeb Julianról –, hogy akkoriban Flip Phillips-szel lakott együtt. Ott találkozott Juliannel először, akinek nem volt munkája. „Felkapta a gitáromat és elkezdett játszani. Úgy játszott, mint Ellington egész rézfúvós szekciója. Csak leült és miközben akkordozott, mégis szvingelt, meg minden, elképesztő volt.” Azt is mondja, hogy sokat tanult tőle, habár nem fizetett a leckékért, csak figyelte hogyan játszik. Bauer teljesen odavan Juliantól, aki mindenféle Big Bandekben játszik. Még Benny Goodmannél is, aki kirúgja, mert miközben Goodman szólózott, Julian a Yankee Doodle gyermeteg dallamát pengette alá. Azt is megtudjuk tőle, hogy ha beszállt valahova játszani, nem bírta abbahagyni, úgy kellett leállítani. A negyvenes évek végén az egyik legjobb jazzklub a Kelly’s Stable volt az 52. utcában. Ott lógott New York minden jazz zenésze. Na és ez a hely felfogadta Juliant, hogy egyszemélyes gitárprodukcióval szórakoztassa ott a népet. Bauer azt mondja, hogy még manapság is csak kevesen vannak ilyen gitárosok, pl. a Joe Pass, de a negyvenes években senki sem volt rajta kívül, aki erre képes lett volna. Aztán pár hét múlva eltűnt New Yorkból. Még azt is tudjuk, hogy később levágta valahogy az ujjait egy baleset során egy new jersey-i gyárban.

Felmerült bennem az is, hogy ez az egész csak valami irodalmi játék. Egy önmagát szép lassan életre keltő fikció. Létezik egyáltalán olyan keresztnév, hogy Zeb? (A hivatkozott linkből megtudjuk, hogy pl. beceneve lehet a Zebulon-nak és a Zebadiah-nak! Zebulon Julian?? Zebadiah Julian?? Létezhet élő ember ilyen névvel az Ószövetségi időkön kívül is? Szóval ez alapján máris előbbre jutottunk. Biztos, hogy nem fekete [most épp mi a hivatalos pc szó? „Afroamerikai”? Én ezt csak idézőjelben vagyok hajlandó leírni.] gitárosról van szó.)

Sőt vissza kell vonnom, amit a Django cikkben állítottam, mert a Woody Allen film – ha egyáltalán létezett Julian – inkább belőle meríthetett, mint Djangóból. (A Woody Allen film Emmet Ray-e is fikció. Annak ellenére, hogy pl. az IMDB is azt állítja, Emmet Ray létezett. De a hivatkozott enciklopédia nem létezik [Dirk Dickens, Encyclopedia of Obscure Jazz Artists; Mirage Press]. Ráadásul talán nem véletlen itt a hivatkozott név, ami a nagy mesemondóra Charles Dickensre emlékeztet.)

Lássuk csak a legbővebb, Billy Baueres vonalat. Ez több, mint gyanús! Mintha valami narratív játékkal lenne dolgunk. Egy LOCAL 802 NEWS nevű internetes újságban találtam. A cikket Bill Crow néven írták 2005 decemberében (tényleg létezik egy ilyen nagybőgős). Ebben a szerző azt állítja, hogy 2004 november 15-én Frad Garner (tényleg létezik egy ilyen újságíró) készített egy riportot az akkor 89 éves Billy Bauerrel (aki 2005 június 16-án halt meg). Frad Garner elküldte saját átiratát a felvett kazetta hanganyagáról Bill Crow-nak, aki pedig átszerkesztette ezt az átiratot „slightly for clarity”. Pont olyan, mint egy irodalmi fikció (pl. A rózsa neve, vagy egy Borges novella), mintha titkos fiókokból előkerült ismeretlen kéziratok lenyomozhatatlan átiratáról lenne szó.

Aztán a másik aprócska nyom a Pizzarelli-féle vonal. Vele egy telefoninterjú készült 2006 július 6-án. A riportban Freddie Greenről kérdezgették. A riport végén megjegyzi, hogy akkoriban volt még egy másik nagyszerű ritmus gitáros, Zeb Julian, aki ujjal játszott, és akit Pizzarelli először középiskolás korában hallott.

A harmadik valamirevaló nyom Tom Lord 25 kötetes jazz discográfiája. Ebből megtudhatjuk, hogy Zeb Julian-nel összesen 19 felvétel készült 1939 és 1943 között. Ezek alapján sikerült megtalálnom pár felvételét, azonban ebből semmi sem derül ki. Bárki játszhatna ezeken és nehéz elhinni, hogy Bauer ezért lelkesedik, és a Tristanóval való szabad improvizációs játékára oly nagy hatással lett volna. Két felvételt tudok megmutatni, amin valószínűleg ő játszik. Az egyik egy Wingy Manone-nal felvett karácsonyi dal 1939-ből:

(Egyébként a pojáca Wingy Manone-nal "van" a legtöbb felvétele):

A másik pedig már egyenesen röhejes. Teddy Powell háborús dala a Goodbye Mama I’m Off to Yokohama:



És most hadd írjam meg én is a saját Zeb Julian-emet! A cím alatti képen látható egy gitáros, nem úgy néz ki, mint a Teddy Powell, de mégis az ő együttesét látjuk. Talán ő Zeb Julian? A másik pedig egy Teddy Powell felvétel a negyvenes évek elejéről. Na itt biztos, hogy Teddy Powell vezényel, és a felvétel 1:22-1:34 között jól látszik egy gitáros a bariton szaxi szólója alatt. Majd ugyenezen a felvételen 1:41-2:02 között rosszabb minőségben, de szintén ott nyújtogatja a nyakát, pont úgy mint a Woody Allen filmben Emmet Ray. Talán ő az igazi Zeb Julian? Vagy mindkettő igazi, akkor is ha egyáltalán nem hasonlítanak egymásra?

Mi van akkor, ha Zeb Julian nem Emmet Raynek volt a mintája, hanem pont fordítva, és így az 1999-es Woody Allen film Emmet Ray-e lett később a mintája a „valóságos”, 60 évvel korábbi Zeb Julian-nek? Hiszen a fenti, igazi jazz autoritások szájából hallott „filológiai” adatok és a Woody Allen film fiktív tükörképe könnyen elszabadítják az ember fantáziáját. Gondoljunk csak bele! Zeb Julian pont olyan, mintha csak filmszereplő, vagy regényszereplő lenne. Nem tudunk róla semmit. Nincs életrajza, ahogy általában egy regényszereplőnek sincs. Az összes adatunk ugyanabból az időszakból származik: az 1939 és 1943 közti pár évből. A jazz discográfia által megemlített (de nem részletezett!) 19 felvétel is ebből az időszakból származik. Bauer épp ekkor találkozik Juliannel, mielőtt vagy/és miközben Tristanóval a free jazzt próbálgatják. Bucky Pizzarelli mit is állít? Hogy ő először középiskolás korában hallotta Zeb Juliant. Pizzarelli 1926-ban született. Szóval épp ezekben az években volt középiskolás.

Ezek alapján az én Zeb Julian-em közvetve Woody Allen teremtménye. Akkor is, ha tényleg létezett egy ilyen nevű közepes gitáros a 30-as években, mert ez a közepes Zeb Julian nevű gitáros a felvételek alapján nem volt olyan nagyszerű, mint állítják róla. Ha mégis olyan nagyszerű volt, hova tűnt el? De annyira, hogy még a jazz lexikonokban sem említik meg? Ha tehát valóban létezett egy Zeb Julian nevű gitáros, akkor az most már csakis az Emmet Ray életét élheti. És így az egész élete és életrajza is fikció. A húrok, amiket 1999-ben Emmet Ray megpengetett (és ezeket a húrokat a film felvételein valójában Bucky Pizzarelli pengeti!!!), 60 évvel korábban szólaltak meg, életre keltve így egy Zebulon Juliant. (Miként a Kugelmass-epizód című Woody Allen novellában, ahol a főszereplő belekerülve Flaubert Bovaryné-jébe, szép lassan újraírja az irodalomtörténetnek ezt a kis részletét.)

Ha valaki mégis tud valamit az „igazi” Zeb Julian-ről, kérem, kommentelje nekünk. Köszönöm.

Read More...

Summary only...

Jazz Cost – BILLY BAUER

JAZZ GITÁR TÖRTÉNET: The invisible man (4. rész)

BB egy Epiphone Deluxe-szel (1942-1945)

Még mindig a 40-es éveknél tartunk. Előre szólok, unalmas lesz. Manapság Billy Bauernek (1915-2005) talán senki sem hallotta a nevét. Ez a név A SZAKMA legeslegszűkebb köreiben jelent csak valamit. (Mondjuk én véletlenül akadtam rá.) Nem biztos, hogy jó szó rá az „elfeledett gitáros” kifejezés, de az biztos, hogy a reflektorfényt mindig kerülte. Az 50-es évek végén még jobban eltűnt, mint előtte, jóllehet két neves jazz díjat is nyert. Nem nagyon érdekelték a sikerek. Messziről nézve egy hétköznapi, család-centrikus szürke kispolgár, akinek az egyik legnagyobb öröme az volt, hogy 1950-ben fix állást kapott az NBC stúdiójában. Nem keringenek róla se legendák, se anekdoták. Talán még egy füves cigit sem szívott el soha, de még csak meg sem halt, mint mindenki körülötte, hanem 90 éves koráig húzta:


Élete végéig tanított, először a new yorki Conservatory of Modern Music-ban, majd a saját kicsi zeneiskolájában, aztán magánórákat adott egészen a haláláig. Na ennyit az életéről.
Legfőbb attribútuma a láthatatlanság. Tökéletesen láthatatlan sideman, olyan mint a Woody Allen Zeligje. Egy kaméleon. Hiába is villantja fel magát egy koncerten, valószínűleg pár perc múlva elfelejtik. De ez őt nem zavarja. Mindig valaki mögött áll, vagy ha nincs valaki, akkor valami mögött, legyen az asztal, vagy zongora. Ha már ketten vannak a színen, akkor lehetetlen róla képeket csinálni, mert biztos hogy mindig belelóg a másik. (Még a fenti, öregkori képén is eltakarja a gitárja.)

Pl. így (New York, 1947):

Vagy itt Lennie Tristanóval (mondjuk itt senki sem látszik, de ez is biztos miatta van):

Na és ez a felvétel a kedvencem az öreg Andrés Segoviával. Itt is behajol elé bal oldalon a csávó:

A korszak minden híresebb zenészével játszik (pl. Charlie Parkerrel is hallható az utolsó Parker felvételen):

(itt is elbújt)

Van egy elfeledett lemeze is a Plectrist. Pont olyan, mint amilyenek a fellépései lehettek. Nagyon jó lemez, de felejthető. Ehhez is nagyon nagy tehetsége volt. Úgy játszani nagyon jól, hogy 5 perc múlva el is felejtsd az egészet. Szóval ez az első és utolsó saját lemeze (1956):

Hogy miért is találtam meg őt magamnak? Egyrészt tetszik ez a visszafogott, mindig háttérbe szorult géniusza, másrészt pedig, hogy az ő kezében tűnik el először a gitároknak az a kerítésdrót hangja, ami néha még a 60-as években is hallható. Ha valakire igaz, őrá mindenképp, hogy „nagyon okos gitáros”. Finoman játszik, és nagyon fifikásan kísér már a negyvenes években. Nyoma sincs nála a korszak swing-gitáros zakatolásának. Ütemvonalakon átnyúló, nagyon ügyes, csúsztatott ritmusokkal, leheletfinom és mégis nagyon sokszínű, szinte észrevétlen hangzásokkal kísér és kísérletezik. És mindezeken túl a bebop, sőt az összes későbbi jazz stílus egyik nagy úttörője. Az avantgardig kísérletező kedvű zenész, aki a free jazz és free improvizációk felé is megteszi az első lépéseket. A jazztörténet első free jazz felvételeit Lennie Tristano zongoristával készítette duóban. Két ilyen felvétel van 1949-ből: Intuition és a Digression. Az ötlet az volt, hogy elkezdenek játszani akármit, nincs hangnem, nincs tempó, semmi sincs. Bármikor beszállhat és kiszállhat a másik. Nincs előre kitervelt sound, vagy arranzs. Ez alapvetően Tristano ötlete volt, és Bauer sokszor nem tudott mit kezdeni ezzel. Önéletírásában idézi Bauer, amit Tristanónak mondott egyszer: „Amikor végre sikerül elkapnom a harmóniákat, te rögtön irányt váltasz… talán jobb lenne, ha helyettem egy dobossal játszanál.” Tristano kiröhögi: „Nem, nem akarok dobot. Csak csináld, amit idáig, az úgy nagyon jó.” Fellépéseik során többször is próbálkoztak ezzel. Volt, hogy 10 percig is eltartott egy-egy ilyen zenei kísérlet. Na ebből született a két fent említett felvétel.
Kísérletező kedve a Lee Konitz-cal készített duó felvételeken is hallatszott. A jazz történet szerint a Tristanóval és a Konitz-cal való zenélései újradefiniálták a gitározás fogalmát és lefektették a modern gitározás alapjait.
Ha ajánlhatok lemezt, akkor azért érdemes meghallgatni a Plectrist című lemezét, valamint a Tristanóval készített felvételeket (1946-1949), majd Lee Konitz-cal készített felvételeket. Amúgy meg mindegyik felvétele jó.

(Itt hallható a láthatatlan emberünk):

Read More...

Summary only...

Jazz Cost - DJANGO REINHARDT

JAZZ GITÁR TÖRTÉNET: Európa (3. rész)

(Ez egy ősvideóklip. Még nincsenek meg a videóklipek műfaji sajátosságai. Nagyon vicces, hogy van egy színházi konferanszié az elején, aki bemutatja a zenekart.)

A gitártörténet harmadik része olyasvalakivel foglalkozik, akit valószínűleg mindenki ismer, és mégis olyan, mint valami borostyánkőbe ragadt ősállat. Bizonyos értelemben egy mellékvágány (habár minden gitáros ismeri és talán hallgatja is néha). Jean-Baptiste Reinhardtról, vagyis Django Reinhardtról (1910-1953) van szó, aki önmagában egy külön stílus, vagy műfaj (most hirtelen nem tudom, mi a különbség). Valamikor felvillant a 30-as években és úgy maradt. Mintha meg sem halt volna. Jóllehet nem vezetett belőle se a jazztörténet, se a jazz gitártörténet sehova, azonban túlélte magát és az egész évszázadot. Sőt egyre jobban terjed, mindenhol testet ölt és megszólal. Sok kis Djangót fiallt, és most ezek a kis Djangók nem egyszerűen úgy játszanak, mint a nagy Django, hanem pontosan ugyanazt játszák, mint az apjuk. (Lásd pl: Rosenberg Trio, vagy Bireli Lagrène. (Lagrène inkább mostohagyerek, aki bármikor képes belebújni a nagy Django bőrébe. De úgy tűnik, ez akkora nyomás rajta, hogy hiába a tökéletes Django szerep, megpróbál minél több felé kitörni belőle. Kínjában hiába basszusgitározik, és jazzel mindenfelé, ő mégis csak az egyik legnagyobb Djangónk marad.)

Hadd személyeskedjek megint. Én nem hallgatom a jazz gitártörténet első két részének a hőseit, mert nekem csak kuriózumok. Soha sem érdekeltek. Viszont a Djangót, meg a kölkeit igen! Attól kezdve, hogy a 90-es évek közepén egy TDK kazettán meghallottam, nem bírtam szabadulni tőle. Egy időben már szinte egészen belecigányosodtam az igyekezetbe, de aztán rájöttem, hogy az nem úgy van, hogy azt nem lehet. Hogy cigánynak születni kell. Szóval hiába minden hi-tech hifi hangzás mostanság, az ő negyvenesévekbeli recsegős felvételei sokkal jobban hatnak rám. Tehát elfogult leszek.
Különleges pillanat! Edith Piaf tenyérből jósol (?) Reinhardtnak:

Mindenekelőtt azokról, akik általában nem szeretik: 1. a dobosok, 2. az amerikaiak. A dobosok érthető módon azért nem, mert ritmikailag nem történik semmi. A gitár helyettesíti a dobot, és a nagybőgővel (vagy akár anélkül is) végigzakatol minden számon. A swing gitárkísérethez képest sokkal erőteljesebb és „staccatóbb” ez a seprés alul. Ha valakit ez megfog, akkor nem szabadul többet. A hivatásos amerikaiak már sokkal körmönfontabb ideológiákat gyártanak aköré, hogy miért nem szeretik. Beszélnek a nem eléggé jazzes lüktetésről, meg a ritmikai ellenpontozás hiányáról, meg arról, hogy az improvizáció nála csak a dallamvariációkra épülő „cifrázás” stb. stb. Pedig csak egyszerűen azért nem szeretik, mert nem amerikai. Akárhogy is van, az biztos, hogy a jazz gitártörténet egyik legeredetibb és legvirtuózabb figurája.

Belgiumban született egy cigánykaraván egyik lakókocsijában. Hegedűn, bendzsón és gitáron is megtanult játszani.

Ha minden igaz a „Django” valami olyasmit jelent, hogy „ébren vagyok” (de javítson ki, ha valaki tud valamilyen cigányul). 1928-ban felgyulladt a lakókocsija. Akkori feleségével művirágokat készítettek papírból és celluloidból. Egyik éjszaka ezekre véletlenül ráborított egy gyertyát, amitől rögtön lángralobbant a lakókocsi. Gyorsan kimentették, de első és másodfokú égési sérüléseket szenvedett. Az egyik lába, valamint bal kezének gyűrűs és kisujja is megbénult. A lábát a kórházban le akarták vágni, de nem egyezett bele és lelépett. Innentől kezdve két ujjal játszik, béna ujjaival akkordoknál barrézik.

Itt megy hazafelé:


1934 a nagy év. Stéphane Grappellivel (akiről annyira szívesen írnék külön is, de sajnos nem gitáros) megalakította a Quintette du Hot Club de France nevű zenekart.

(És az igazság kedvéért itt meg kell említenem azt az amerikai kritikust, aki kivételességével nyilván csak a szabályt erősíti. Szóval Thom Jurek szerint ez a kvintett a jazztörténet egyik legeredetibb zenekara.) Állítólag Grappelli tanítgatta nem csak kottát írni és olvasni, de egyáltalán olvasni és írni is. Amikor kitört a II. világháború épp Angliában turnéztak.
Sikerek:

Django visszatért Párizsba, és a háború végéig Grappelli nélkül játszott Hubert Rostaing klarinétossal. Több anekdota is kering a nácikkal kapcsolatban. Az egyik szerint (amit lehet, hogy csak álmodtam, mert nem találom hirtelen) egy turnéjukon Németországban (még a háború előtt) a határon röhögőgörcsöt kapott Hitler fényképétől. Ezt jól megúszták, mert egyszerűen nem engedték be őket az országba. Aztán Párizs elfoglalása után sem esett bántódása, mivel volt egy tuti kapcsolata. A Luftwaffe egyik tábornoka: Dietrich Schulz-Köhn – akit egyébként Dr. Jazz-nek hívtak – nagy rajongója volt.

Amúgy Django teljesen kiszámíthatatlan volt. Sokszor egyszerűen nem volt hajlandó felkelni az ágyából és nem ment el koncertezni. Előre kifizetett fellépéseire gyakran elfelejtett elmenni, vagy épp gitár nélkül jelent meg. Többször előfordult, hogy inkább sétált egyet a tengerparton, vagy koncert helyett valami réten bolyongott.
Ekkoriban így nézett ki:

(Nyilvánvalóan mintaképe a Woody Allen film főszereplőjének a Világ második legjobb gitárosában.)

Először erősítő nélkül játszott, aztán később erősítővel is. A nevéhez kapcsolódó gitár a Selmer cég Selmer- Maccaferri modellje.

Ezt 1932-től 1952-ig gyártották. Nagyon ritka, mert keveset készítettek belőle.

Állítólag Eddie Lang gitározása hatott rá a leginkább. (Ebből egyébként nem tudom, mennyi az igazság. Mintha az amerikai jazztörténet megint kicsit hazabeszélne. Mert akármennyire is europid, túl nagy név, és ezért muszáj neki összekotorni egy rendes amerikai jazz apukát. Lang 33-ban meghalt. Lemez is alig készült, és nehéz elképzelni, ahogy a Reinhardt család Eddie Langot hallgat gramofonon a lerogyant lakókocsijukban.) Egyébként később több híres jazz zenésszel is játszott: Louis Armstrong, Coleman Hawkins, Dizzy Gillespie, Duke Ellington stb. (Duke Ellingtonnal nem sikerült túl jól, mert hamis gitárt nyomtak a kezébe a Carnegie Hall-i fellépésen, és erre az első akkordnál jött rá, de akkor már játszottak.)
Itt még minden rendben van:

Ja és! Charlie Parkernek is nagy rajongója volt.
1951-től visszavonult és 1953-ban agyvérzést kapott.

Én nem tudom leelemezni a játékát. Nekem egyszerűen nagyon tetszik. Nem is tudnék más gitárost hallgatni a 60-as évek előtt. Nekem valamikor a hatvanas években kezdődik a hallgatható gitárzene. Szóval ő kivétel. Szerintem minden felvétele jó, különösen a Grappellivel készültek. Az 1949-es Djangology pedig mindegyik közül kiemelkedik.

Read More...

Summary only...

Jazz Cost – CHARLIE CHRISTIAN

JAZZ GITÁR TÖRTÉNET: A swing korszak (2. rész)



A jazz gitár-történet második része. Szóval visszatérve arra a kérdésre, hogy ki kaphatja a jazz gitár atyja címet, én megkerülném Eddie Langot és Lonnie Johnsont is. Nekem az „első” jazz gitáros: Charlie Christian. Én legalábbis tőle számolom a jazz gitár történetét. Mindenki más csak előfutár. Alternatív jazz gitár történetemben én a Bonnie & Clyde történet előtti és utáni részre osztom fel a hőskort. Szóval ő már a Bonnie & Clyde történet utáni éra gitárosa. És ez meg is hallatszik! Amíg le nem lőtték Bonnie-t és Clyde-ot, addig a rendes jazz gitározás sem születhetett meg. 1916-ban született Oklahoma City-ben és 1942-ben halt meg.


Az életében semmi izgalmas nincs, a halála is hétköznapi, semmi grotesz, mint amilyen legalább Lang mandulaműtétjében. Tuberkulózisban halt meg, de erre azért bőven rásegített a szokásos éjszakai ivászat stb. Már a Benny Goodman Sextettel játszott (tehát híres volt és sokat keresett), de a koncertek után még mindig reggelig jammelt Harlem klubjaiban. Csak pár részletet emelnék ki az életéből. Apja, anyja zenészek, de nagyon le volt pusztulva az egész család. Valami utcai komédiásként próbáltak pénzt és kaját kunyerálni. Charlie pl. táncolt (biztos steppelt), meg persze bármilyen hangszert megszólaltatott mellé. Tenor szaxofonozni akart, aztán úgy adódott, hogy amikor 12 éves volt, meghalt az apja, akinek így örökölte a gitárját. Talán mást nem is. Na innentől kezdve gitározik. Aztán elkezd improvizálni tanulni valakitől. Oklahoma klubjaiban jammelget. Itt a történetírók – attól függően, hogy mit akarnak Christianban látni – mást és mást olvasnak ki a történetekből. Van egy Charlie Parkerhez hasonló történet, amikor nagy nehezen megengedik neki, hogy beugorjon játszani egy klubban, aztán óriási zsivajt vált ez ki a közönségből. Ő pedig lazán lelépett és otthagyott mindenkit. Itt, vagy a már ekkor (1931?) megjelenő zsenialitását emelik ki, amihez nem volt még elég érett a közönség, vagy, hogy egyszerűen szarul játszott. Végülis mindegy. Az ilyen megmérettetések állandó toposzok ezekben a jazz történetekben. Persze mindig van ezekben egy jó adag pátosz és tanulságszámba menő moralizálás is (amibe nyugtalanabb pillanataimban azt az amerikanizálódott protestáns munkaerkölcsöt látom bele, amiről Weber egy egész könyvet írt, és ami egyenesen kövezi ki az ember útját a szorgalmas, felelősségteljes munkától egészen a boldogulásig, sőt magáig a Jóistenig). Tehát Christian vagy zseniális volt, vagy szorgalmas protestáns, a jazz történetre mindenképp rányomta a bélyegét. A karrierjét, ami életének utolsó 3 éve volt, a Benny Goodman-nel való játék jelentette. Állítólag Goodman nem akarta, már csak azért sem, mert a gitárral nem is tudott mit kezdeni. Nem voltak hangszerelési, meg semmiylen hagyományai. Az első próbálkozás teljes kudarc. Christian, minden egoizmusa ellenére is rosszul játszik a nagy ember előtt. Talán lámpalázas volt. Goodman-nek nem tetszik, de Christiannak sem. Aztán suttyomban ugyanabban a stúdióban, amikor nincs Goodman, már jól játszik, úgyhogy kipróbálják.


Az első fellépés Los Angelesben átütő siker lett. A Rose Room című 3 perces számot 40 percig játszák. Innentől, vagyis 1939 nyarától, felível a karrierje. Így ível:


Nem csak a jazz gitározás forradalmi megújítója, hanem a jazz történetre is nagyon nagy a hatása. A Be-bop éra nagy előfutára, csak nem éri meg. Majdnem minden jazz gitáros közvetlenül, vagy közvetve rá épít, de saját bevallásuk, vagy a szólóik alapján még Dizzy Gillespie-re, Charlie Parkerre, Thelonious Monkra, és Miles Davisre is nagy hatást gyakorolt. Sőt két Thelonious Monk számot is az ő számlájára szoktak írni, mivel egy stúdióban zenéltek stb. Ezt a két számot mindenki ismeri, mindenki játsza, és mindenki szeretné jól játszani. Az egyik ilyen híres Monk standard az Epistrophy, a másik pedig a Rhythm-a-ning. Röviden a jazz történet alig ismer olyan gitárost, akinek ekkora hatása lett volna.
Előtte is használtak már gitárerősítőt (Eddie Durhamet szokták megnevezni, aki először vett fel elektromos gitárszólót 1938-ban), de ő volt az, akinek ezt sikerült szervesen beillesztenie egy jazz zenekarba, nem csak újdonság és látványosság volt az ő kezében, hanem olyan hangszer, ami a ritmus szekciót is erősítheti, miközben a fúvósok mellé is kezdi feltornázni magát, mint szólóhangszer. (Annak ellenére, hogy szerintem nem tudja felvenni a versenyt egy gitár a fúvós hangszerekkel. Viszont a szólók közben és mellette is kihasználhatja, hogy harmónia és akár ritmus hangszer is. Szóval az erősítővel vált igazán sokoldalú hangszerré. Ahogy a pengetős hangszerek – hiába építettek egyre óriásibb lantokat stb. – már a 17. század végére nagyjából kiszorultak a zenekarokból, most az erősítővel visszakéredzkedtek.) Christian gitározása évtizedekre (talán a 70-es évekig) meghatározza a jazz gitár hangzását, de a rock híres halhatatlanjai közé is beválasztották.
A Gibson már vele reklámozza az ES150-es modelljét, amelynek a pickupját Charlie Christian pickupnak nevezik:


Kevés felvétel maradt tőle. Sidemanként több is készült vele, azonban ott nem hallatszik, mitől is olyan forradalmian új ő.

Saját bevallása szerint megpróbált szaxofon sounddal és ízzel játszani. Számára ez volt a minta. Ahogy elhallgatja az ember, nehéz benne a szaxofont meghallani, de ez talán a hangképzés miatt van. Egy pengetett hangnak mindig megmarad a staccato jellege. Mindenesetre róla nem is kell semmit sem mondanom, csak annyit hogy ő az a jazz zenész, akitől nyugodtan le lehet írni máig szólókat, mert nagyon jó kis íveket játszik ki és nála már azt halljuk, amit jazznek nevez bárki. Langnál még kérdéses, hogy mit hallunk. (Ha valakit érdekel, és nem akarja lefárasztani magát egy egész albummal, akkor ajánlom a Solo flight, a Rose room és az I Got Rhythm című 1940-41-es élőfelvételeket. Ezeken egyébként a Benny Goodman is óriási. De nem vagyok benne biztos, hogy Christian nem játszik-e jobban.) Vele is ugyanaz a helyzet, mint Langgal, ha Lang él még 10 évet, biztos átvált az elektromos gitárra, és ha Christiannak is lett volna még 10 éve, biztos hogy a bebop korszak egyik jelentős alakja lett volna. Szóval jó esetben ott hagyta volna abba Lang, ahol Christian kezdte, Christian pedig ott, ahol Parkerék elkezdték.
A fenti video a Solo flight. És itt vannak még képek.

Read More...

Summary only...

Jazz Cost - EDDIE LANG

JAZZ GITÁR TÖRTÉNET: Az őskor (1. rész)


A Peti bejegyzései miatt én is kedvet kaptam. Gondoltam írok egy jazz gitár sorozatot. Szigorúan szubjektívet, az objektivitást mindenki megtalálja a wikipedián. :)
Mivel az első, történelmi posztomnak ütősnek kell lennie, sokat gondolkodtam, hogy kivel kezdjem el. Annyit gondolkodtam, hogy még cska ütős sem lett. Szívem szerint nem vele kezdtem volna. Majd azt is elárulom később, hogy kivel kezdtem volna. Addig is mindenki izgulva várja csak a következő részt. (Ez a mindenki, valszeg a Peti lesz egyedül!) :)
Eddie Langról lenne szó. Mert ha a jazztörténet meg is kerülheti, de egy jazz gitár-, vagy gitártörténet semmiképpen. 1902-ben született Salvatore Massaro néven, és 1933-ban egy mandulaműtét után elvérzett. Közben mindenféle formációban játszott számomra teljesen ismeretlen, de amúgy valószínűleg híres emberekkel. (Bix Beiderbecket említeném itt meg. Nem csak azért, mert ő tényleg egy kulcsfigurája a jazz történetnek, hanem azért is mert habár ezek a korai jazz zenészek mind korán haltak, de Bix talán ebben is rekorder. Ő 28 évesen halt meg.) Lang első felvételeit azt hiszem 1926-ban készítette. Életéről többet nem írok, meg lehet találni bárhol.
Én nem bírom túl sokáig hallgatni, de ha valaki, hát ő megérdemli a jazz gitár atyja címet. A másik, akit ezért a címért indítani szoktak: Lonnie Johnson. De ő nálam már a hallgathatatlan kategória, úgyhogy kapásból ejtettem. Talán kettejükből kellett volna összerakni az ősjazz gitárost. Mert míg Johnson nekem túlságosan blues zenész, addig Lang túlságosan klasszikus zenész. (Egyébként vannak közös felvételeik, de úgy látszik ez sem volt elég. Legalábbis nekem.) Lang abszolút virtuóz gitáros. Tökéletesen ura a hangszernek, de nekem olyan, mintha mindig kottából játszana. Persze nem volt előtte kotta, de annyira egyenesen penget, hogy még a swinges lüktetése is „kiszámítottnak” hangzik. Mintha minden hangját négyzetrácsos füzetbe mérné ki vonalzóval és körzővel. Lang végig valami racionális kontroll alatt tartja magát. Akármekkora virtuóz is, sosem „csukja be a szemét” játék közben. Nem hibázhat. Nem tudom elképzelni róla, hogy valaha is félrenyúlt volna a hangszerén.
Még akusztikus játékos. Egy Gibson L-5 gitáron játszott:



Ha tovább él, biztos tolt volna bele pickupot, ahogy mások meg is tették később helyette.
Ha valaki megkérdezné tőlem, melyik felvételét hallgassa meg, akkor a hegedűs Joe Venutival készült felvételeit ajánlanám. Az igaz, hogy itt főleg csak pumpálja az akkordokat, de azt nagyon jól csinálja. Akit az is érdekel, hogyan szólózik, az hallgassa meg (ha megtalálja valahol) a Carl Kress gitárossal készített duó-felvételeit.
Összefoglalva: Nagyszerű gitáros, nagyszerű zenész, de a bebop érát sem éli meg. Ott biztos felpörgött volna. Nekem már unalmas kicsit, de erről nem ő tehet. Túl korán született, az én fülem meg már máson szocializálódott.

Búcsúzóul:

Read More...

Summary only...