Costajánló - Fitzgerald

...már említettem, hogy mostanság felfedeztem magamnak Fitzgeraldot...
úgy tűnik más is így volt ezzel, mert karácsonykor a mozikba kerül A nagy Gatsby filmváltozata 3D-ben, Baz Luhrmann rendezésében

igazából kíváncsi vagyok, a trailert elnézve, nekem már csak a ruhák és kiegészítők miatt is élmény lesz

de nem is erről akartam mesélni gazából, hanem hogy utoljára egy novellás kötetet olvastam, a címe Pat Hobby történetei. 1939-40-ben játszódnak a történetek főhősük, Pat Hobby egy egykor sikeres, de már kiégett filmíró, folyton a stúdiók körül lebzsel és ügyeskedik a túlélésért. Mindegyik történet nyomasztó a magamódján, nem jön fellélegzés, Pat Hobby egy nyamvadt figura, akinek tényleg semmi nem sikerül. A némafilmek idején lubickolt, de itt már csak egy kövület. Tudom, hogy kevés esély van rá, hogy bárki végigolvassa, de ezúton küldöm ezt a novellát Pat Hobby történetei közül:

Két nagyöreg

Phil Macedon, aki egykor a sztárok sztárja volt és Pat Hobby forgatókönyvíró a Sunset Boulvard-on koccantak egymásba autóikkal, nem messze a Beverly Hills Hoteltől. Hajnali öt körül volt, és a levegőt az alkohol bódító illata járta át, amint ott veszekedtek egymással az út közepén, így Gaspar törzsőrmester bevitte őket az őrszobára. A negyvenkilencedik életévében járó Pat Hobby azért provokálta ki a verekedést, mert Phil Macedon nem volt hajlandó beismerni, hogy valaha ők ketten ismerősök voltak.
Csak merő véletlenségből ütötte meg Gaspar törzsőrmestert, aki viszont ezen annyira felindult,hogy egy szűk rácsos cellába különítette el Patet, míg a kapitány érkezését várták.
Kronológiailag Phil Macedon valahová Eugene O'Brien és Robert Taylor közé volt tehető. Még így ötvenes évei elején is igen sármos volt. Fénykorából sikerült annyit félretennie, hogy most a San Fernando Valleyben éldegélhessen egy szép haciendán. Itt töltötte kellemes gondtalanságban, tisztelettől övezve a veteránoknak kijáró pihenését.
Ami Pat Hobbyt illeti, az ő életpályája egészen más irányt vett. A filmiparban - forgatókönyvírás és reklám területen - eltöltött huszonegy év után ez a kis koccanásos baleset egy 1933-as évjáratú kocsiban érte, amelyre nem rég tette rá kezét a North Hollywood-i Pénzügyi és Hitelfolyosító Társaság. Holott nem is olyan régen, még 1928-ban, Pat Hobby házának kertjében még saját úszómedencével is büszkélkedhetett.
Most haragosan nézett kifelé Macedonra kényszerű elszigeteltségéből, amiért az nem volt hajlandó elismerni, hogy korábban már igenis találkoztak.
- Bizonyára Colemanra sem emlékszik akkor - mondta neki szarkasztikusan. - Meg Connie Talmadg-re, Bill Corkerre és Allan Dwanre sem.
Macedon cigarettára gyújtott, egy olyan jellegzetesen némafilmes időkből visszamaradt, felülmúlhatatlan mozdulattal,és megkínálta Gaspar őrmestert is.
- Nemjöhetnék vissza inkább holnap? - kérdezte. - Van egy lovam, amit ki kell vinnem megfuttatni...
- Igazán sajnálom, Mr. Macedon, de nem lehet - felelte a rendőr őszinte tisztelettel és sajnálattal, mivel a színész régi nagy kedvence volt. - A kapitánynak már bármelyik percben itt kell lennie. Azután bizonyosan nem fogja feltartani magát.
- Csupán formaság az egész - kukorékolta Pat a kalitkájából.
- Igen, valóban... -azőrmester Patre pillantott. - Bár magának közel sem biztos, hogy csak formaság lesz. Volt már alkoholpróbán?
Macedon kipöccintette a cigarettáját a nyitott ajtón, és rágyújtott egy következőre.
- Azt hiszem, én inkább visszajönnék egy pár óra múlva - vetette fel a színészlegenda.
- Nem lehet - mondta határozottan Gaspar őrmester, majd így folytatta: - És, ha már fel kell, hogy tartsam, Mr. Macedon, szeretném megragadni az alkalmat, hogy elmondhassam, mennyire sokat is jelentett nekem az ön játéka. A Döntő roham című filmje mindannyiunknak sokat jelentett, akik a háborúban szolgáltunk.
- Ó, igen - mondta Macedon mosolyogva.
- Tudja, mindig megpróbáltam elmondani a feleségemnek, hogy milyen is volt a háború... az aknázások és a géppuskák, meg minden... Hét hónapot szolgáltam a New Englandi huszonhatos osztagnál, de szegény asszony sosem értette. Csak rám fogta az ujját és mintha lelőne, azt mondta:"Bumm-bumm! Most meghaltál!" Én meg nagyot kacagtam rajta, és felhagytam azzal, hogy megértessem vele.
- Hahó, kijöhetnék végre innét? - kiabált oda Pat.
- Maga csak fogja be! - szólt rá Gaspar élesen. - Nem úgy néz ki, mint aki megjárta a háborút.
- A Filmes Honvédelemnél szolgáltam - mondta Pat. - A rossz szemem miatt.
- Hogy oda ne rohanjak - mondta Gaspar undorodva. - Az összes lógósnak valami ilyen kifogása van. De a háború az nem semmi dolog. És miután a feleségem látta a filmjét, már nem kellett magyarázkodnom többé. Abból megértett. Onnantól már egészen máshogy beszélt róla, és nem csak rám szegezte az ujját, hogy "bumm-bumm!". Sosem felejtem azt a részt, amikor a gránáttölcsérben rekedt. Az annyira igazi volt, hogy csupa veríték lett a tenyerem tőle.
- Köszönöm - mondta Macedon kedvesen. Rágyújtott egy újabb cigarettára. - udja, én magam is szolgáltam a háborúban, és tudom,milyen világ van odakint a harcmezőn. Tudom, milyen volt ott lenni.
- Így van - szólt Gaspar helyeslőn.- Hát, igazán örülök, hogy ilyen lehetőségem adódott elmondani önnek, milyen sokat tett értem. Ön...ön által értette meg a feleségem a háborút.
- Miről beszélnek? - szólt közbe Pat Hobby váratlanul. - Arról a Bill Corker filmről 1925-ből?
- Már megint kezdi a dumálást - sóhajtott Gaspar. -Persze-persze, majd biztos az Amerika hőskoráról. Inkább üljön szépen csöndben, amíg meg érkezik a kapitány úr.
- Phil Macedon nagyon is jól ismert engem akkoriban - mondta Pat még mindig neheztelve a színészre -, sőt még ott is voltam, és végignéztem az egyik forgatási napját.
- Egyszerűen csaknem emlékszem magára, öregem - mondta Macedon udvariasan-, igazán nemtehetek róla.
- Emlékszik arra a napra, amikor Bill Corker azt a gránáttölcséres jelenetet forgatta? Az volt az első forgatási napja ennél a produkciónál.
Rövid csend telepedett az őrszobára.
- Mikor ér ide a kapitány? - kérdezte Macedon egyre növekvő türelmetlenséggel.
- Már bármelyik pillanatban megérkezhet, Mr. Macedon.
- Nos, hát én emlékszem arra a napra - folytatta Pat-, mivel én magam is ott voltam, amikor kiásták a gödröt. Reggel kilenckor már ott volt a stúdió mögötti részen, és egy csapat napszámossal csináltatta meg a lukat. Négy kamerát állított föl. Aztán meg a tábori telefonról hívta föl magát, hogy eredjen a jelmezeshez és kapjon fel egy katona egyenruhát. Emlékszik már?
- Én nem terhelem az agyam jelentéktelen részletekkel, öregem.
- Aztán maga visszahívta, hogy nincs olyan méretű egyenruha, ami illene magára, de Corker helyre tette magát azzal, hogy ne hisztériázzon, hanem vegyen fel egy átkozott ruhát végre. Mikor végre ki méltóztatott fáradni a forgatás helyszínére,még akkor is ott szitkozódott, hogy nem passzentos a jelmeze.
Macedon elővette legelbűvölőbb mosolyát.
- Figyelemre méltó az emlékezőtehetsége, de biztos, hogy ugyanarról a filmről és színészről beszélünk? - kérdezte.
- Hogy biztos e? - kérdezte Pat felháborodva.- Tisztán látom az egészet magam előtt. A helyzet az, hogy nem volt túl sok ideje az egyenruha miatt panaszkodni, mert ez nem volt benne Corker tervében. Mindig is úgy gondolta,hogy maga a legmegátalkodottabb ripacs egész Hollywoodban, aki nem képes egyetlen őszinte megnyilvánulásra sem a vásznon, így kitalált valamit. Úgy akarta, hogy délre már
kész legyen a jelenet leforgatásának legnagyobb részével, még azelőtt,hogy maga észbekapott volna és elkezdett volna pózolni. Jó nagyot penderített magán és belökte a verembe, ahol jól seggre esett. Ebben a pillanatban elkiáltotta magát, hogy: kamera, és felvétel indul!
- Ez szemenszedett hazugság! - fakadt ki Phil Macedon. - Én magam mentem le abba a gödörbe.
- Akkor meg minek kezdett el annyira kiabálni?- kérdezte Pat. - Szinte most is hallom, amint ott rimánkodik a gödör alján:"Hé,mi ez az egész? Most ugye csak... szórakoztok velem? Na, szedjetek szépen ki innen, mert megbánjátok, ha magamnak kell innen kivergődnöm!" És végig csak kaparta a gödör falát, hogy kijusson, de úgy bedúlta magát közben, hogy se nem látott se nem hallott. Már majdnem felért, de megcsúszott és visszazuhant, aztán csak feküdt ott, az arcán csupa kín, míg végül üvölteni kezdett elkeseredésében, és Bill mindezt négy kamerával vette egész idő alatt. Olyan húsz perc szenvedés után feladta, és csak feküdt ott zihálva. Bill erről is csinált egy százlábnyi szalagot, aztán odaküldött néhány kellékest, hogy halásszák ki magát a gödörből.
A rendőrkapitány egy rohamkocsin érkezett. A hajnal első szürke fényei pislákoltak mögötte, ahogy megállt az ajtóban.
- Na mit fogott, őrmester? Részegeket?
Gaspar őrmester odasétált Pat cellájához, kinyitotta, és intett neki, hogy most már kijöhet. Pat pislogott egyet-kettőt, majd megpillantotta Phil Macedont, és ujját fenyegetőleg megrázta felé.
- Tehát láthatja, hogy igenis ismerem magát- mondta. - Bill Corker végül úgy vágta meg azt a jelenetet, és úgy látta el szövegcímekkel, hogy a néző azt lássa magából, hogy egy világháborús gyalogost alakít, akinek a bajtársa épp most esett el. Azért akar kimászni abból a gránáttölcérből, hogy megbosszúlja a barátját a németeken, de az alázuhanó bombák és a légnyomás folyton visszalökik oda.
- Miről van szó? - érdeklődött a kapitány.
- Be akarom bizonyítani ennek a félnótásnak, hogy ismerjük egymást - válaszolta Pat.- Bill utólag azt mondta, hogy az volt a legjobb, amikor azt üvöltötte teljesen kikelve magából, hogy: "Na tessék, letört egy körmöm emiatt a hülyeség miatt!" , ő pedig ezt úgy feliratozta, hogy "Tíz német kutyát küldök a pokolra, hogy megbosszuljalak!"
- A jegyzőkönyvben az áll, hogy "ittas állapotban történt koccanás" - mondta a kapitány az iratokba pillantva. - Ezt a két jómadarat vigyük be a kórházba egy vérvizsgálatra.
- Elnézést, egy pillanat - szólt közbe a színész lenyűgöző mosollyal -, az én nevem Phil Macedon.
A kapitány még nagyon fiatal volt és nem mellesleg politikai úton került a poziciójába. Emlékezett ugyan a színész nevére, de nem esett tőle hanyatt, hiszen Hollywood tele volt letűnt csillagokkal.
Mindannyian beszálltak az ajtó előtt álló rohamkocsiba.
Az alkoholpróba után Macedont ott tartották az őrsön, amíg a barátai le nem tették érte az óvadékot.
Pat Hobbyt elengedték, de mivel a kocsija nem indult, Gaspar őrmester felajánlotta, hogy hazaviszi.
- Hová vihetem, hol lakik?
- Ma éjjel nem lakom sehol sem - felelte Pat -, ezért is kocsikáztam össze-vissza az éjjel. Gondoltam, majd beugrok valamelyik ismerősömhöz pár dolcsiért, ha fölébredt, és akkor elmegyek valami olcsó hotelba.
- Ami azt illeti - mondta Gaspar őrmester -, éppenséggel nálam is van pár fölös dollár.
Beverly Hills fényűző villái mellett suhantak el, és Pat meglengette kezét és tisztelgett előttük.
- A régi szép időkben- mondta- bejáratos voltam jó néhányba ezek közül a házak közül. Jöhettem korán vagy későn, nem számított. Vasárnap délelőttönként pedig...
- Igaz volt mindaz, amit az őrsön mondott - kérdezte Gaspar-, arról, hogy hogyan tették Macedont abba a gödörbe?
- Persze, hogy igaz - felelte Pat.- Nem is értem, miért játszotta meg úgy magát az a majom. Ő is csak egy a nagyöregek közül, akárcsak én.

Read More...

Summary only...

Tinédzser disztópia

könyv és filmajánló

az utóbi két hétben belefutottam két nagyon hasonló jellegű trilógia első fejezeteibe.
az egyik Patrick Ness írótól a Chaos Walking trilógia első kötete, a Kés a zajban

ezt, nem titkolt módon, a borító miatt is választottam. (másrészt meg azért, mert mostanság előszeretettel választok olvasnivalót a Könyvesblog írásai alapján)

a másik Suzanne Collins írótól az Az éhezők viadala első része, aminek filmváltozatát láttam a minap


bevallom én a Harry Potternél lemaradtam, és a Twilight sztori teljesen kimaradt az életemből (úgy látszik ez van, a varázsló romantikát még betudom fogadni, de a vámpír romantika nem hatott meg) ezért is voltam kíváncsi, milyen fiatalkorúaknak szóló sztorikat hájpolnak most.

a közös a két sztoriban: egy fiatal fiú és lány a vadonban, rohannak és meg kell tanulniuk ölni.
na ez volt az ijesztő.
A Kés a zajban sztorijában egy idegen bolygón élnek már nemzedékek óta a földről érkezett telepesek, ahol valami fura vírus miatt, a nőkön kívül, minden teremtlény gondolatai hallhatóvá válnak. A nők gondolatai nem hallhatók, de ők is hallják mindenki más zaját.
Az éhezők viadalában meg egy abszurd valóságshow irányít mindent.
Fogalmam sincs, hogy a célközönség, a 12-18 évesek mit gondolnak ha olvassák, nézik ezeket a sztorikat, hogy vajon a zaj és a valóságshowk az ő félelmeik e.
de visszatérve a gyilkolásra. A Kés a zajban sztorijában (460 oldalas az első kötet)400 oldalon keresztül készül elő a szituáció, amiben a főszereplő fiúnak végül gyilkolnia kell, kíváncsi vagyok, hogy Az éhezők viadalának könyv változatában is megjelenik e ez a szál, mert a filmben, a valóságshow nagyobb hangsúlyt kap és a téyn, hogy a résztvevőknek gyilkolniuk kell azért, hogy nyerjenek, költői gyors snittes homályba vész

beletörött a bicskám ebbe a posztba, de most már publikálom
na nem mondom, hogy üdítő szórakozás volt akár a könyv, akár a film, de nem bánom, hogy olvastam, láttam

Read More...

Summary only...

börlin után

hogy kicsit elszakadjak a hontól: berlinben majdnem láttam egy ígéretes video-performance-t. sajnos elmaradt, de még így is megérte elmenne, mert a dock 11 nevű hely egy bérház udvarából nyílik, a kulturbrauerei-hoz közeli művésztelepként. csak egy sötét alagúton kell átmenni, s már egy csomó kisebb-nagyobb műhely ajtaja tárul elénk, plakátokkal, lampionokkal, hangulatosan. a dock 11 maga nemcsak programokat, projekteket kínál, támogat, fogad be, de kurzusokat, pályázatokat is; próbatermet, előadóteret biztosít. lehet, hogy sikerül megvalósítani valami hasonló modellt a budapesti corvin áruház most nem használt harmadik emeletén; állítólag lehet pályázni.

a dock 11-nél maga az utca is megéri, a kastanienallee tele van dizájnerboltokkal, művészellátókkal és mindenféle áruk second hand shopjaival. meg kocsmákkal. ne rettentsen el senkit a számozás, ami követhetetlen (páros/páratlan oldal, növekvő-csökkenő keverve).
akit láttam volna, vincent gisbert amúgy táncos, de a fenster valami egész mást akar: különböző felületek egymásra projektálásával hozna létre minden néző számára más látványt. 

nála találtam ezt is, ebben csak közreműködött: kis szösszenet a hagyományos könyvek, könyvesboltok és olvasóik mellett. szerintem nagyon jó, hogy ennél a vincentnél is szépen megfér egymással a kísérletezés az újjal és a "régi":

Read More...

Summary only...

Found photos (with writing on them)

a Könyvesblogon futottam bele, és kíváncsivá tett.
Ransom Riggs talált fotókból kiindulva írt egy gyerekkönyvet. Tematikusan szortírozott gyűjteménye van olyan fotókból, amiken valami írás is van.
Ezzel kapcsolatban itt ez a videó:

amikor először láttam, 2:04-nél kirázott a hideg. Pepe, ha megnézed, kíváncsi vagyok, mit gondolsz majd erről.

Read More...

Summary only...

Könyvajánló - Bródy Sándor: Rembrandt

Bródy Sándor visszatérő kedvencem lesz, úgy érzem. Már emlegettem itt,most a Rembrandt című kis kötet jön. Annyira megtetszett ez a novella, hogy ide teszem az egészet.
(Borzasztóan hosszú egy posztnak, de úgy döntöttem, megéri, ja és félregépelésekért is előre bocsánat, majd még átfésülöm, de ezt most kell posztolnom, na:))

A vér ereje és mindehatósága


- Bonus- szólt egy napon Rembrandt, amikor nem tudott dolgozni -, Bonus, én úgy érzem, hogy sok és poshadt a vérem, csapold meg. Az apám is minden tavasszal megcsinálta, mégis holtig elélt.
- Azt én nem teszem meg, hívjál borbélyt, annak meg az arab és francia orvosoknak a mestersége. Különösen a franciáké, ezeknek az passzió; ontani okkal, ok nélkül. Egy híres mester, Poin, a hároméves kislányán, hallottam, venesectiót csinált, egy fertályóra alatt a kislány szép jégbaba lett; az apja, a nevezetes medikus, csak lassa-lassan halt utána. Ezek a franciák, nem is tudom, okos emberek-e, olykor azt hiszem, csak elrontott olaszok. Egyrészt hisznek a vér mindenható szentségében, és abban erősködnek, hogy a vérben van a lélek és minden.
Másrészt meg úgy ontják, mint a csigert túlságosan almaszüretkor, ha nincs hordójuk, se tömlőjük, még agyagos vermük se elég. Lehet, hogy a vérivó és szenvedélyes vércsorrantó arabusoktól tanulták, de az is lehet, hogy benne van a vérükben. Én láttam Párizsban, mert én is ott tanultam - dicsekedett Bonus -, és láttam, hogy egy délelőtt kétszáz fehér arcú, fekete hajú szűzlányt bocsátottak be a kórterembe a kés alá, és másfél óra után száznyolcvanat hoztak ki a másik kapun, holtan a szépen feldíszített Szent Mihály lovain... Ne figurázzunk, kedvesem, vagy elmúlsz, lehet, hogy későbben, mint én, vagy megmaradsz még soká. Mert tégedet agyoncsapni is nehéz! - Így nyugtatta betegét az orvos, és Rembrandt hitt neki, mert a hangjában volt a hit, nyugasztalóbb és zsongítóbb növényi és ásványi poroknál.

Másnap újra kezdte.
- Tehát nem akarsz, és föl kell fordulnom, mint egy szélütött kutyának, hagysz!?
- Ha új embert bírnék belőled csinálni, ha megtudnálak fejelni. Teveled csinálnám meg, testvérem. Később magammal. Tudom, voltak elbizakodott orvosok és papok, zsidók és görögök is. Volt egy bolond, aki nekem azt hazudta, hogy ő látott egyet: egy halott-támasztó orvost, aki egy egyént, aki éppen hogy készen nem volt... tulajdonképpen meg is holt annak rendje és módja szerint, feltámasztott. De ez lehet hazugság is. Más vén csaló doktor, aki halál elleni recepteket akart nekem jó angol aranyokért eladni, de viszont előre követelte a külföldi pénzeket, hogy meggyőződjön, vajon azok tényleg valódiak-e. A gazembert kidobtam! - magyarázta
a szenvedélyes és türelmes tudós, a ki a vér mindenhatóságának és egyben könnyűszerrel való ontásának divatos idejében szívesen vitázott e kérdésről - magával.
A festő is örömmel hallgatta ezeket a természettudományi előadásokat, főképp azért, mert neki, az ő életéről szólottak. Kérdezett, igaz, a lélekre:
- Hol van, melyik testrészben?
- Minden húsz esztendőben máshol találják, akik nem istenfélők, költők, vagy gazemberek. Volt egy költő, ama híres vak Homérosz, aki mindent látott, ami az emberekkel és az istenekkel történt, az azt állította, hogy a lélek ott van, ahol a rekeszizom. A dagadót értette nyilván. (A babban megfőzve jó étel, az igaz.) A többi igazát hol vette, ő tudja. De olyan szép verseket mondott, mint senki más, lehet, hogy valamit tudott.
- És te mit tudsz?
- Azt, hogy sehol sincs. Mert már kénytelen voltam halottat föl- és szétvágni, a fő ereiben nem találtam egy hajszálnyi vért, egy csepp lelket, elhagyta mind pont akkor. Hol van a lélek? Hol volt? Mindenütt van, sehol se van.. Nincs is talán.
- Így vigasztalsz? Én azt szeretném, ha már a test megvan, a lélek is megvolna benne.
- Ezzel, erről nem szolgálhatok! - szólt csendesen a cinikus és mégis legjobb barát. És hogy mondjon valamit, talán többet, mint más. Dicsekedett egy esettel, amikor egy olasz királyi udvarban orvoskodott, a király feleségét az elvérzéstől megmentette. Két nemes apród vérét megcsapolta, a királynőbe átöntötte. Az asszony meggyógyult, ma is él.
- Mondd, csak mondd. Ez helyes beszéd, ez igaz beszéd, úgy nézem, hogy igaz! - vágott közbe az életöröm felkent, de most letört imádója. - Mi történt tovább?
- Megcsináltuk, megcsináltam én! - szólt Bonus, és a szája a szokott módon reszeketett a dicsekvéstől, mondjuk, büszkeségtől.

Újra eljött Rembrandt másnap reggel. Kétségbeejtő volt az ábrázatja, szinte nem is jó róla beszélni.
Az orvos a bajtárs kikopott haját megsimogatta, mint egy gyerekét.
- Kikopott a te sörényed is, ezért kár sírni, az újszülött is többnyire haj nélkül vagy nagyon is kevéssel születik. És micsoda bőgéssel jön, és milyen keserves nyögésselmegy el. Az újszülött azért bőg, mert nem helyesli, hogy el kell hagyni
a jó helyet, amelyet már megszokott; kosztja-kvártélya már megvolt, és nem kellett érette dolgozni semmit. Aki pedig elmenőben van, mint te - azazhogy én -, annak mindegy. Ki előbb, ki utóbb.
- No, no, így vigasztalsz, ezért jöttem én ide?
- Azért jöttél, és helyesn tetted, hogy megmondjam a szemedbe az igazat. Nem volt helyes, hogy mindig a magad arcképét festetted, ötvennél többet láttam ilyent én magam. Erőnek erejével magadba szerettél,mindig nézted az ábrázatodat, a válladat, a kezedet a tükörben. Nagyon is magadra szoktál, úgyhogy most nem tudsz eltekinteni magadtól. (Valószínű, hogy nemcsak e szóval mondta ezt az orvos.Alkalmasint gorombábban.)
Pedig tudod-e, én nagy kedves gyermekem, hogy vannak írástudók, akik azt állítják, hogy akik vagyunk, valóban nem vagyunk. Minden csak látszat.
- Ilyen bolondot ne mondj, kisebb állításért is öltek már embert a papok meg a zsidók! - okvetetlenkedett a jó Rembrandt, aki előtt a látás több volt, mint maga a tény.
Az orvos nagyon szeretett beszélni, tovább fűzte, folytatta a beszédet:
- Tudod-e te, hogy még az se biztos, hogy meghalunk, még senki se próbálta meg, és még senki se jött vissza a halálból.
- A Názáreti, az igen, én láttam! - vetette közbe a hívő ember.
A doktor kételkedett, de igen szerényen, nem akart beleavatkozni a más mesterségébe és hitéba. Különben is látta, hogy a vendége nagyon is izgatott, megfogta a pulzusát.
Olyan orvos volt, aki még a bolognai orvosi fakultáson tanult, ahol ötszáznál többféle pulzust különböztettek meg. Bonus mindjárt rá is talált, hogy a Rembrandté miféle:
- Mindig mindent akaró, minden nőt kívánó és erőnek erejével csak a magad nagy kedvében gyönyörködő pulzus vagy. Érzed-e, én hallom szinte, hogy milyen izgatott. A húszéves fiú vére csörgedez benned, de jól megposhadva. Tegnap mondtad!
- Mi az, hogy megposhadva?
- Az, hogy te nem lehetsz mindig húszesztendős. És ezért lázadozol így.
- Ó, még te is kínozol, inkább gyógyíts meg. Bonus, te kedves Bonus, olyan arcmást pingálok rólad, hogy olyat még az az olasz - biztos, hogy a Leonardót gondolta -, még az se tudott.
- Megöregedtél, bajtárs, és azért gyötrődsz, hogy ellenállsz. Mózes maga is megvénült, lassabban, későbben; mondják, majdnem kilencszáz esztendeig élt.
- Kegyelmezz, ne gúnyolj, még csak öt évet, egy évet, amíg csak egyszer erősen kidolgozhatom és kiszerethetem magamat.
- Hát nem eleget dolgoztál, és nem volt elég a szerelemből?
- Nem. Mind a kettőt most kívánom, és most izgat csak igazán.
- Majd lecsitulsz, most olyan vagy, mint egy asszony, amikor elmúlóban van az asszonyi mivolta.
A doktor alkalmasint a klimaktériumra gondolt, kellett, hogy sok mindent tudjon erről, úgy is mint szülész és úgy is mint lélekismerő. Talán a féfi klimaktériumáról is sejtett valamit, annyit legalább, mint amennyit a mai természettudósok, bel-, ideg-, bélgyógyászok tudnak.
Ami pozitívum ebből megmaradt, és minden huszonöt évben nem változott: úgyszólván csak az utóbbi. A nevét ennek is ki kell javítani arra, hogy béljós.
Az öregúr nagyon elszontyolodott.
- Hát te sem tudsz és nem akarsz velem csinálni semmit?
- Én? Ahogy élek, úgy szeretnék rajtad segíteni. Egy igazi orvosságot tudok, az édesgyökért, és az biztos. Vannak még virágok; azokban még van valami, de ami bennük van, halálos méreg mind.
- Adj belőle egy szirmot csak.
- Persze olyant, amitől meghalj, és egyszersmind élj is. Sőt, hogy fiatal is légy újra. Nekem pedig levágják a fejem.
- Írást adok róla, hogy én akartam.
- Bolond ember. Nem vagy te részeg? És ha nem vagy, miért nem vagy az? Idd le magadat.
- Már megtettem.
- Újra, megint, mindég. Csakhogy az utolsó kortyoknál - ha már ott tartasz - az ágyban, a párnád alól vedd ki a butykost.
- Még te, még te se veszel engem komolyan! - csapta össze a kezét méltatlankodva az öregúr.
Az orvos megsajnálta. Valami kézírásos könyvet vett elő, és abban keresgélt. A receptkönyv nem volt a nyilvánosság és a köz számára se kinyomtatva, se lemásolva. Minden nevezetes orvosnak a legszemélyesebb tulajdona és titka volt. A Bonus doktor példánya pláne arabs betűkkel és jelekkel.

Természetesen a nevet nem tudta még, az ügyet azonban alkalmasint jobban ismerte, mint a maiak, akik részben monomániákusok, részben fizikusok, sőt vad kémikusok, és meg se nézik a beteget, hanem direkte a laboratóriumba küldik a szekretumaikat, és azoknak a hulladékából állapítják meg a betegséget.
Minden romlott és romlandó anyag ott van, éppen csak az, ami a fő dolog mégis, az ember nincs ott. Milyen reális tudósok lehettek, ezekhez képest a kenőasszonyok, főleg a bűvölők, ezek a széphangú, nagyon is okos, igen erős akaratú emberek, akik föléje kerültek a gyenge jellemeknek. És hozzá ez is
volt a meter-jük, jósok és ördöngösök - mindennek a tetején pedig Istennek törvénye vagy törvénytelen fia, Jézus. Szédülten nézek rá a nagy távolságból és a legközelibb közelségből - mivel köztünk és bennünk él -, elkáprázik a szemem, és összezavarodik az elmém: látom benne a csodaorvost, aki a halott leányt föltámaszthja, sőt saját magát is. Kétségkívül ő volt az első pszichoterápiát tudó. A villamosgép, az ideg,
igaz itt van előttünk, de mi van mögöttünk? Fogalmak, amelyek után más fogalmak jönnek, szebb, újabb, jórészt görög-latin és héber szavak...

Bonus annyit tudott - íme, ismerte és hitte a transzfúziót is -, hogy a végén odaért, hogy nem hitt semmit, csak a csudát, amellyel lépten-nyomon találkozott.
Biztos, foglalkozott a rá- és leolvasással is, de volt azonban annyi praktikus esze, hogy tengerifű-főzetet vagy valami nagyon nagy, igen rossz szagú galacsint is adott be a betegnek, hogy segítsen annak képzelőerején és hitén.
Szuggerált és közben önmagát is szuggerálta. Azonban tiszteltessék emléke, addig nem aljasodott le, hogy jódkáliumot adjon be, amit ma is rendszeresen adnak halálos betegségek ellen, de nincs olyan gyáva ghalál, amely megijedjen tőle. Rendes ember volt.
Az amszterdami kínozta, kérlelte.
A doktor hiába haragudott és hiába példálózott a vér tiszteletével, a vérontás bibliai és talmudi tilalmával, a Gemorah és Rase fölöttébb apró betűs könyvét is előszedte.
Makacs volt ő is, miként makacs az egész faj mind a mai napig. Mennyi szerncsétlenséget hárítottak volna el - ha nem ilyenek - az úgyis szerencsétlen emberi fajtától.
Az elzüllött festő, jó gyerek azért, védte a maga igazát:
- Ti mindenkit csak sajnáltok, ha feleségetek vajúdik, sírva fakadtok, szülni szeretnétek helyette. Mire jó ez, vajon tudtok-e? Hiábavaló. Aztán, tudod-e mit, nem is hiszem, hogy olyan jók vagytok. A magatok családjához, azt még csak elhiszem, látom, láttam. De az idegen, az idegen.
Bonus elkomorodott.
- Mégis , te is olyan vagy, mint a többi keresztény.
Rembrandt bocsánatot kért, megveregette a doktor vállát, és ha akkor már szokásos lett volna ez a műforma: rögtön és mohón te-tut ivott volna a zsidóval. de régi barátok voltak már, és nemcsak a szájukkal, de a szívükkel is egyek.
A többi ismert és nem ismert orvos kigúnyolásában és hathatós legazemberezésében ért véget a disputa, amelyben a beteg nem volt többé vitázó, csak hallgató, hívő, gyönyörködő. (Milyen viccesen öltek meg akkoriban orvosok még jómódú pácienseket is, és milyen halálos komolysággal és alapos tudással küldenek át a másvilágra ma is milliárdőröket.)

Bonusnak kedve volt egy kicsit produkálni magát: engedte, hogy a barátja belenézzen egy kicsit a műhelyébe. Szelíden szólt:
- Ne alázzad meg magadat, ne járkálj orvosokhoz, velem is csak barátkozásból barátkozzál. Nem tudunk mi semmit, ha tudnánk valamit, se orvos, se családja nem halna meg soha. Eljön kinek-kinek az ideje.
Protestánsok bizonyosra vallják, hogy minden jó és rossz,élet és halál előre el van határozva. Még a módja is, és ami történni fog. Még az is, hogy valaki egy cseresznyemagon elcsúszik és kitöri a nyakát. Vagy pénzt nyer a kis lutrin. Rembrandtom, ezt úgy hívják predesztináció, de azért, mert olyan szép neve van, ne higgy neki. Minden körbe-körbe, összevissza cikázva történik. A maga farkába harap minden cselekedet és történet. Éppen hogy le nem nyeli saját magát. Mint a kígyó, akit láttam Babilonban - mert ott is voltam -, aranyból volt és mint Istent tisztelték... Izrael népe is bolond, azt mondják, hogy egy nagy könyvbe be van írva mindenkinek a sorsa, jó előre. Ha annyi tinta volna, és annyi papír volna. Ha a Mindenhatónak annyi ideje volna, és mind azt cselekedné, hogy írna, mind csk írna: akkor se lehetne leírni még egy ember történetét se.

A doktor félrabbinus is volt pedig, először vetette le álorcáját egy keresztény előtt. De tetszelgett magának az igazság kimondásában, és abban, hogy szónokolhatott. Titokban nihilista volt, mint ma is annyi sok okos, sőt hithű orvos.
Tagadta a gyógyítás lehetőségét:
- Meggebedünk mind, amikor ránk jön a halálos kórság. Elkövetkezik az idő, az élet vége, amit kinek rövid, kinek hosszú mértékkel mérnek. A hosszú olyan rövid, mint a rövid, a rövid pedig olyan hosszú, mint a leghosszabb.
A festő-mesterember kissé belegabalyodott ebbe az igazságba; aki mondta, az is. Pedig a tudós tudta, merre akart menni: sehova-országba. Ismeretlen célnak, ahová mindnyájan olyan serényen igyekezünk.
- És a halált nem lehet megakadályozni semmiféle módon? - kérdezte a ténsúr, orrfúvás, sőt, tülkölés közben; ez volt a jele annak, hogy szentimentális lett.
- Azt se mondhatnám, hogy nem; nem okvetlen, nem szükséges. Semmiképpen nem szükséges, hogy akkor történjék meg, amikorra az orvos bemondja.
A Tulpe tanárúrnak, példának okozatából, minden betege, akinek másnapi halálát bemondotta, legalábbis tíz esztendeig élt még. Több ízben meg is házasodott, igaz, hogy rendesen rossz nőt vett el. - A doktor nevetett, és jókedvűen folytatta:
- A ragályokkal baj van. Vannak idők, amikor a diadalmas császár, állat, ember úgy pusztul el, mint aszú nyáron a muslica. Sok százmilliószámra.
- Isten csapásai!
- Ne keverjétek bele mindenbe az Urat. Ne tegyétek, mert nem tudjátok, ki kinek a szolgája. Van egy Isten. Személyesen láttam Mexikóban. (Félek, hogy ez az egy nem igaz.) Ez a fő Isten, azaz bálvány volt. Ilyen volt. (Ábrapózot vágott.) Így néz ki!
A hidegborzongás futott végig az igazhitű hátán.
- Te ittál, pajtás, te ittál, nem szoktál!
- Ittam bizony, a tudás legkeserűbb leviből. Tudod-e hány mindenható fődoktor volt eddig, A következőket ismerem. Ezek azok, akikről az írások - a fő hazugságok - számot adnak. Szép nevük volt. Sok kedves csaló lehetett közöttük. Két nagyon finom úr is élt közöttük, nagyon szerettem. Plátónak hívták az egyiket, Arisztotelésznek a másikat. Mégis a legkülönb az volt, akihez ti térdre borulva imádkoztok.
- Ki volt?
- Ama názáreti Jézus. de soha szóba nem állok veled, ha kivallod valakinek, hogy én mondtam és neked mondtam: erről elhiszem, hogy halott leányzót támasztott fel.

- Hallottál már más ilyen estet is, a királynő és az apródok... Hogy is hívják? A mi nyelvünkön mondd.
- Vérátömlesztésnek. Több estet halottam, egynéhányat magam is csináltam, de valahogy el ne mondd. A gazdag polgárasszonyok mind ideszaladnának hozzám, hogy a szegény fiatal fiúk vérét mind magukba csurgassák. Néha akkor is, ha nem betegek. Ellenkezőképpen is lehet, a férfi se rest!
- De csakugyan, nehogy eljárjon a szád. A dolog nem is egészen bizonyos még, nagyon is rosszul végződhetik arra nézve, aki az életet akarja - aki egy keveset ad a maga véréből, annak kutya baja se történik.
- Én is hallottam, Bonus - szólt közbe Rembrandt nagyon is mohón -, bizonyos hun vagy magyar emberekről, akik áldomást ittak az egymás véréből, és még csak erősebbek lettek tőle.
- Ez más, ez tudományos dolog, ne beszélj bele!- szólt az orvos, és mohón vágott neki a témának, úgyhogy a barátja majdnem beleszédült.
- ez - hadarta - nem az erő és az örökifjúság kérdése. Az örökifjúság - szamárság. Csalók, szédelgők foglalkoznak vele, magam is tudok egyet-mást, amivel a nyikorgó szekeret meg lehet olajozni, a régi kerékre pántot, a lőcsbe új nyelvet lehet tenni, de újat csinálni a régiből nem lehet.
Más itt a titok, pajtás, a világcsalóknak se lehet megélniük a füstből. Az Isten törvénye...
Rembrandt elkedvetlenedett, de Bonus passzióval folytatta:
- Volt egy bizonyos bölcs - ingyenélő -, Hérakleitosznak hívták. Ez azt mondta, hogy a fő ebben az életben és más egyéb életekben is a folytonosság...
Azt jelenti ez, hogy egymásba futnak a dolgok, egymást kergetik, egyik a másikat váltja föl az öregség, és a fiatalság.
- Hogy én megint fiatal leszek? És aki fiatal, az megint öreg? Vagy egymás után? Egyik a másikba cikázik? Egy időban?
- Idő nincs! - jelentette ki egyszerűen a szerény tudós.
Az öreg festő feje kissé belefájdult Hérakleitoszba. A doktor megsajnálta, könnyebb példát mondott:
- Láttál-e már hernyót? szőrösen születik, csak fal, fal, amíg agyoneszi magát. A végén alig mászik már, amikor aztán belegubózza magát a saját halálába, a csúf, vén szájából selyemkoporsót fon magának. A koporó egyszer csak - nem tudom, hány napra - egyszerre fölpattan, és kiszáll belőle valaki, aki aztán mindenkinél fiatalabb: maga a pille. Fiatalabb a frissen esett harmatnál, könnyebb a levegőnél - csak szeret abból él.
- De sokat a sárba lapítottam kisfiú koromban, talán irigykedtem rájuk, vagy némelyiknek a színe olyan szép volt, hogy azt festékkel nem tudtam kikeverni!
Nevetett közbe az öreg gyerek. Az orvos, a komolyabbnál komolyabb férfiú is nevetett, főképp azért, mert tetszett neki a maga előadása.
- A te szép ifjúságod, a pilléd, aztán, hogy a maga játékát megcsinálta, gyönyörön él, hamarosan hozzáfog és szül, annyit szül, hogy az kimondhatatlan. Annyi öregséget, hogy no.
- Szépen beszélsz, nemhiába származtál ide a táncos, dalos, gyilkos Spanolországból. De mégiscsak inkább erről a nevezetes operációról, vagy mit is mondjak, miről beszélj.
- Ahá, az tetszik neked, mi?
A két férfi nem is vette észre, hogy a beszélgetés végén a halk lépésű, szelíd leopárd, a lány bejött a szobába, és szótlanul beült az ablakmélyedésbe, a rendes helyére, a cirmos és szagos virágok közé.
A fehér feje a gyenge naptól, a virágtól, a jó szagtól valószínűtlennek látszott, mint valami látomás.
(Bolond beszéd, nem is kell megérteni, nem is lehet.)


A férfiak folytatták tovább a most már izgatott beszédet.
- Hogy is volt, mondd - sürgette a beteg -, mondd el mégegyszer apróra, mi és mint történt a királynő és a fiatal apród között. Firenzében vagy Genovában?
Heskia elbújt a virágcserepek alá, a szívére szorította a kezét, visszafojtotta a lélegzetét. Atyja folytatta:
- Én nagyon egyszerűen csináltam a dolgot. Egy finom üvegcsövet szedtem elő, de előbb felvágtam az úri fiú alsó karját, és a királynőnek is ugyanazon a tájon, pont azon, hogy együvé értek. És akkor ugyanabban a minutumban az apród vérét az asszony erébe belevezettem. Hangzott, érzett, hogy szítta föl az egyik, akinek már nem volt, a másikét, akinek bőségesen volt. A fiú meg se szisszent, a királyné néhány lélegzetvétel után meg is szólalt, a fehérjére fordította a szemét, és mosolyogva szólt: "Hogyan került ide ez a fiú, én nem ismerem."
- Azután mi történt?
- Meg volt mentve. A mesterem, a király orvosa elvette a jutalmát, gondolom, egy kisebb várat is kapott, azonban nobili nem lett. Nekem is dobtak az ölembe egy zacskó aranyat.
- És mi lett a nemes fiúval? - kérdezte Rembrandt, de nyilván a megmentett és szintén nem fiatal koronás fő érdekelte.
- Nem tudom, azt nem tudom, nem is tartottam helyesnek, hogy érdeklődjem iránta.
- Mégis nagy mesterek vagytok ti, azt meg kell adni! - hízelgett a beteg ember, olyan ocsmányul,mint más beteg, mint mindenki, aki szidja az orvosokat, és hisz bennük. Fűt-fát kínál és ígér nekik, de bizonyos csodálkozó diadalérzettel megy el -a z orvosok temetésére.
Rembrandt hízelgett tovább, pedig nem is ez volt az igazi természete. Újra kérdezte a legkisebb részletét is a fölelevenedett és újra született halott történetének.
A legjobban érdekelte természetesen maga a vér, maga is ontott eleget, de állatvért, mert passziója volt állatokat boncolni - legfőképpen disznót. Az emberhentesekkel és kirurgusokkal nagy barátságot tartott.
Tulpe professzort, amíg arcképét festette, sokszor látta munka közben. Ismerte a fekete vérű eret, a vénát, és az utánozhatatlan színű vékonyabb piros ereket, az ártériákat.
Az orvos beszélgetett vele a témáról, de valljuk meg, a lényeges dolgokról ő se sokat tudott, mint ahogy lényegest nem tud senki ma se. Mindenütt nagy baj van, mindenütt zárt ajtók, százszoros Xaxa lakatra talál az ember, amikor csak be akar pislantani magába: miből lett, hogy és miből készül, talán önmaga csinálta saját magát.

A két barát ilyen oktalanul elmélkedett. Jó, rendes, lelkes, mindent felnagyító polgár volt mind a kettő, és szívesen regényes is, bárha erősen tagadták. Bonus doktornak különösen jókedve volt ezena napon, szívesen beszélt az esteről:
- Az üvegcső, már magam sem tudom, hol fútták, mire szánták, az volt a nevezetes és szerncsés. És hogy harminc cseppnyi vizes vér se ment át az asszony erébe. Menten vége lett volna.
De fiatalember voltam akkor, és már mindent tudtam, amit tanultam, és azt is, amit nem tanultam. És ez, ez az igazi tudomány.
A beteg megszorította az orvos mind a két kezét, kedve lett volna megcsókolni. Dorombolt mellette, mint egy vén kandúr.
- Látod - szólt halkan -, azt megpróbálhatnád velem. Úgy szeretnék még élni és dolgozni, szobrokat akarnék csinálni és épületeket igazi kőből. Neked és a lányodnak, belülről kicsinynek lássék, mint egy madárfészek, otthonosnak, mint egy paraszt háza, kivülről meg nagynak tévessze azt, aki látja.
A nagy ígérő és éppen olyan szenvedélyes adó nekitüzesedett. Bonus mester leforrázta:
- Így is meggyógyulsz, ha szépen nyugodtan meghúzod magadat,és nem lázadozol azért, hogy nem vagy többé fiatal. Aki nem akar megvénülni, az úgyis belehal. Beszéljünk, kedves piktorom, okosan.
Honnan szedjem én elő a fiatal nemes apródot, vagy mondjuk, nemes lányt, aki neked a vérét így-úgy odaadja. Olyan atyádfia nincs. Titusz nincs.
- Titusz nincs.
- Honnan hát? Ki adja neked oda a vérét?
- Én! - zengett ki az ablakmélyadésből, a virágok közül egy pios száj.
A két férfi megrezzent, a hajadon kihallgatta őket, helyesebben hallgatott.
Az apja ráripakodott, de azért büszke volt arra, hogy a lánya érdeklődik a mestersége, sőt a remekmunkája iránt. De azért csókkal, igen sok csókkal pecsételte le a száját:
- Nem való ez neked, és a ténsúrnak, a barátunknak se!

Azonban hiába tiltotta le mind a kettőt, ettől a naptól fogva mind ez járt az eszükben. Még jó, hogy nem beszéltek róla egymásnak.
A lány mégse állhatta meg, hogy szóba ne hozza az atyja előtt:
- Látod, atyám, mért ne tegyük meg neki, én szívesen adok neki vért a magam eréből. Én, nem is tudod, nem is mondtam meg neked, olyan szép szentképet is láttam, amelyen egy fehér szakállú öreg embernek egy szép, szőke úrinő inni adott a melléből.
- Nyilván a barlangban. És a szegény remetének semmi kosztja nem volt. Meghalt volna éhen.
Az atyja tréfálkozott a lányával, aki viszont hősködött:
- Én nem félek, én nem szégyellem magamat. A jó Rembrandt úr se szégyellné magát, elfogadná.
- Azt elhiszem! De bolond beszéd, ne beszéljünk többet a dologról.
Még azonban sokat is beszélgettek, sőt veszekedtek is.
Volt olyan nap, hogy magát az orvost is izgatta a dolog. Úgy gondolom, hogy inkább mint különös tudományos kísérlet.
Egy: az orvos nem volt biztos abban, hogy aolasz királyné dolga csakugyan úgy történt-e, ahogy elbeszélte? Nem volt-e több benne a fantázia,minta az igazság? Olyan régen volt.
Kettő: és Rembrandt mégicsak idegen volt, nem pedig az ő véréből való vér, neki szent leánya.
A harmadik és döntő pedig az volt, hogy az öregnek kell, és talán jót is tesz egy kis veneszekció, mértékkel, nehogy elájuljon. Azonkívül a vér egy színtelen kis üvegcsőbe áramlik, és abban a vér gyönyörű színének a meglátása a két résztvevő képzelőerejére a kelleténél jobban hathat.

Elhatároztatott. - A fiatal is, aki adja, és az öreg is, aki veszi, nagyon akarta. Az egyikben az önfeláldozás ösztöne, a másikban az élet vágya olyan hatalmas volt, hogy a harmadik szereplő: a végrehajtó, végre is beleegyezett.

És mivel az ilyen vakmerő kirurgiának jobb a homály: estefelé, de amikor még látni, a vakmerő operatív beavatkozás tehát megtörtént. Nem minden izgalom nélkül, nagy lelki, sőt testi megrázkódtatásokkal. Bonus mesternek is reszketett a szája, a keze nem műszernek, acélfogónak született. Nem olyannak, mint amilyen zsonglőrművészek ma vannak, akiket mint szenteket és felelőtlen gyilkosokat tisztel az egész világ. Bonus nem volt ilyen, nem volt sebésztalentum, azonban valahogy véletlenül baj nélkül történt az egész beavatkozás.
Külsőleg azonban tökéletesen rendezte meg a jelenetet; a festői hatás tökéletes. A festő számára mégis ez volt a legfontosabb, a hideg kirázta, hogy nem beszélhetett. A lánynak meg le kellett hunyni a szemét,
és addig, amíg a műtét tartott, magában hétszer el kellett mondania a Séma Jisraelt.
A keresztény páciensnek sem volt megtiltva, hogy bensejében elmondja a maga imádságát. Természetesen Harmensz a fejében mind csak azokat az imádságokat mormolta, amelyekre az annyja tanította. Bár a két imádság kereszteződött, nem ártott meg egymásnak,és az illetékes helyre került. Az operáció tökéletesen sikerült.
A medikus aztán karonfogta a maga lányát, levetkőztette, lefektette, el se ment addig, amíg el nem aludt.Az örget is átcsoszogtatta az ágyába, lehúzta a köntösét, az általános és speciális hidegvizes törülközőt rácsavarta turbánnak a fejére.
A kis cselédjét már előbb áthívatta, és szigorúan meghagyta a remegő szolgálónak:
- Most aztán egy szót se, egész éjszaka, amíg a gazdád fel nem ébred. Most nagybeteg, de holnapra felébrde, és olyan legény lesz, hogy meg is házasodhatik. Elvehet feleségül, a harmadiknak, a negyediknek? Reggelre pedig korpaciberét főzzél neki!
A jóember lábujjhegyen ment ki a szobából és maga is úgy meg volt hatva, hogy éhgyomorra feküdt le. Az ágyban még egy imádságot is eldarált, lehet, hogy az is használt, együtt vagy összevéve?
Éjszaka lett.

Read More...

Summary only...

"Rembrandt és Rubens női"

szóval, az úgy történt, hogy most egy kicsit felfedeztem magamnak Bródy Sándort. Találtam egy-két írását a mek- en, abból választottam ezt a részletet.


Rembrandt és Rubens női

A női szépség tipusát Európa számára - amint mondtam - minden kétségen kivül a görög szobrászat állapitja meg. A tipus marad egészen a nagy németalföldi mesterekig. Rembrandt - nekem legalább - a legnagyobb mester, aki az olasz renaissance nagy alakjait kétségkivül ismerte és szerette - állitólag Palmája és Lionardo da Vincije is volt magángyűjteményében. A leydeni vizimolnár fia már nem a keskenyarczú, szűkhomlokú Venust, avagy Madonnát tartja szépnek, hanem azt a hollandus nőt, aki közelében él, egyéni, föld illatu és eleven.

Az egyéni, a race női szépség előtérbe lép. Rembrandt bizonyára szépnek tartotta első feleségét, Saskiát és a másodikat, Hendrikjét is. Egyiket sem idealizálta, sőt van egy arczképünk Saskiáról, a melyen a patriczius leány egyenesen komikus egy kissé. A mi mesterünknek azonban az volt a fő, hogy egy izgatottan eleven, kiváncsian élveteg nőt ábrázoljon. A második feleségét, Hendrikjét, fürdő görög istennőnek pingálta meg. A görög istennőnek azonban olyan hatalmas és jóltáplált tagjai voltak, mint egy holland cselédleánynak a régi jó időkben és ahol a cseléd - az asszony. Ez a leány elébb szolgálója volt Harmens van Rhyn úrnak. A németalföldi, amint mitológiai, históriai és polgári képeken a maga véleményét elmondja a női szépségről, azonositja magát kar- és honfitársaival. A nő legyen erőteljes, élveteg, sok gyermek szülőanyja és sok-sok férfi kedvese. A rejtelmesség, a szentképszerűség, a nő istenitése, a fanatikus nő-kultusz ime véget ért. Rafael Sanzio még mint isten anyját festi meg, glóriolával a feje körül kis kedvesét. Rubens a hitvesét meztelenül, de nem szűziesen ábrázolja és annak teménytelen rózsás húsát mintha martalékul dobná oda a világkultúrának. Rubens második felesége, mint a női szépség tipusa, bizonyos, hogy jogosult, s attól tartok, hogyha a nem is műveletlen férfiak többségét megkérdeznők, hogy ki tetszik neki jobban, a Boticelli "Prima vera"-jának első hölgye-e, vagy a prémbe alig burkolt meztelen Rubensné, ez utóbbit választaná. (Magamról se tudom nem rá szavaznék-e.) Az antwerpeni buja fantáziájával nagyot változtatott azon a képzelődésen, amely a női szépség körül bizonyos mértékben már megállapodott. A férfi érzékiségét s ennek őszinte bevallását nagy bátorsággal és korlátozhatatlan temperamentummal vitte bele a problémába. Sok okom van azt hinni, de bizonygatni nem merem, mert kicsiny hozzá az apparátusom, hogy az asszony szépségének a tipusát, bizonyos korszakokban művészek határozzák meg előre és a tömegek az ő szuggesztiójuk alatt fejlődnek ki izlésükben. Szóval nem lehetetlen, olvasó, hogy imádatod tárgyát nem szabad szemmel, hanem valamely nagy piktor, vagy pláne egy egész műtörténet képein át látod.

Read More...

Summary only...

Könyvajánló - Füst Milán: A feleségem története

ezt a regényt is egyszer egy évben el kellene olvasnom. rajongásom Füstiért már-már észbontó.
7 évet dolgozott ezen a regényén és kb. 40 ezer oldalnyi jegyzetet készített hozzá, azaz nagyon csiszolta a mondatokat. és mi tagadás, sikerült egy tökéletes, színpompás gyémántot leraknia az asztalra. a férfi-nő kapcsolat bibliája, nyugodtan mondhatjuk. ajánlatos elolvasni friss szerelmeseknek, búsképű lovagoknak, megcsalt férjeknek, hűtlen asszonyoknak, bunkó férjeknek, nyughatatlan feleségeknek és így tovább....
a regény bevezetője:

„Te vocamus, quod sic plasmavisti hominem et hominem itidem vocamus, qui tamen debet praestare seipsum… percipe hanc altercationem in corde nostro diabolicam, Domine! Et oculos sanctos Tuos in inopiam nostram conjicere non gravator, sed conspice portentum clam nobis abditum, in extris… accedit, quod allectationes nutriunt ipsum velut alece. Et ne nos inducas in tentationes, supplicamus ad vesperum, peccatum tamen ostium pulsat intratque domum et intrat prorsus ad mensas. Amove ergo sartaginem igneam, qua caro siccatur, nam animal in me debile crebro.”

„Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert s az embert szintúgy szólítjuk, hogy önmagáért mégis ő felelős… tekintsd hát ezt is, az ördögi feleselést emberi szívünkben, Uram! És ne tartóztasd meg szent szemeidet, hogy meglássák e nyomorúságot, de a szörnyeteget is, amely a bensőnkben rejtve lakik, mert hozzájárul ám az is ehhez, hogy a kísértések úgy etetik őt, valamint mikor hallevest adnának eléje. És ne vigyj minket a kísértésbe, könyörgünk estefelé, csakhogy a bűn az ajtón kopog ám, sőt bejön a szobánkba, sőt egész az asztalig jön előre. Távoztasd hát el a forró serpenyőt, amelyen ég a húsunk, lévén az állat énbennem oly igen esendő.” (Egy középkori könyörgésből.)

Read More...

Summary only...

Könyvbarátoknak

ebbe a blogba futottam bele, amit már az előző postba is beraktam, de gondoltam, megér egy külön említést. csak néhány bejegyzésébe olvastam bele (könyvtáros testvérünk jótanácsaiba) de igazi felüdülés volt, komolyan. van humora és érdekes könyvekről van itt szó. sajnos jelenleg felfüggesztette az írást...

"Bizonytalan időre felfüggesztem a blogolást. Valamiért nem megy már. Halmokban állnak az elolvasott, de meg nem írt könyvek, ha mégis írok valamit, szar lesz. Ez nem meló, erőltetni nem érdemes.

Két év, kábé 150 elolvasott könyv.

Veszekedtünk itt faszparasztokkal, nagyritkán előfordultak jó beszélgetések, kaptam jó tippeket, még dícséretet is. Köszönöm mindenkinek. (A faszparasztoknak is. Ők viccesek.)

Jó volt.

Nálam persze sosem lehet tudni, rakjatok be RSS-be, oszt majd meglátjuk".

Read More...

Summary only...

Arthur

"Mr. Oscar Browning egy időben nagy valaki volt Cambridge-ben, és a Newnham meg a Girton hallgatóit vizsgáztatta. Mr. Browningnak szokása volt kijelenteni, hogy "a vizsgadolgozatok bármely csoportját átnézve az a benyomása támadt, függetlenül az adott osztályzatoktól, hogy a legjobb nő is alatta marad intellektuálisan a legroszabb férfinak". Miután így szólt, Mr. Browning visszament a lakosztályába - és ez a fejlemény teszi őt szeretetre méltóvá és bizonyos mértékig nagyszabású, kiváló emberi jelenséggé -, visszament a lakosztályába, ahol a kanapén fekve ott talált egy istállófiút - "puszta csontváz, az orcája beesett és fakó, a foga fekete, s úgy tűnt, a tagjainak nem volt egészen ura...'Ez Arthur' (mondta Mr. Browning).'Igazán kedves fiú, és rendkívül nagylelkű'"."

Virginia Woolf:Saját szoba

Read More...

Summary only...

Jávai árnyak - ajánló

Megjelent Tari Eszter festőművész barátunk Jávai árnyak című könyve, amely az első magyar nyelven írott mű az indonéz árnyjátékról.



A könyv bemutatója 2009.január 20-án volt a Budapesti Indonéz Nagykövetségen.
Jáva árnyai Budapesten - cikk a könyvbemutató kapcsán.
Képgaléria

Read More...

Summary only...

Könyvek, internet, újrahasznosítás

Mi magunk digitalizáljuk a New York Times-t.

Read More...

Summary only...

a WC-n olvasás

kis könyvajánló.
most olvasom másodszorra: roland barthes: beszédtöredékek a szerelemről
sajnos a fenti link kedvünket szegheti, mivel a kritika túlzottan irodalomelméleti. igaz, maga a könyv is eléggé bizarr mondatokkal tűzdelt (gyakran tizedszerre sem értettem egy-egy mondat lényegét), de oltári nagy élvezetet okoz az, amikor egészen lazára vált az író és amolyan parasztos józansággal ír a szerelmi "alakzatokról", hogy milyen formát is tud ölteni ez a csúnyaság (féltékenység, szerelmi sóvárgás, őrület stb) és hát röviden: nincs egy olyan fejezete, ami ne ütne be bárkinek.
a szerelem ábécéje, nohátmá! kötelező olvasmány.

a könyv kapcsán még belefutottam ebbe a postba. a wc-n való olvasásról...

Read More...

Summary only...