Mire tanít a kereszténység?

"Az emberrel ki kell engesztelődni. A megbocsátás és a megbékülés kötelező."




Hamvas Béla: Kiengesztelődés



A hiteles gondolkozásnak a jelenből kell kiindulnia. A tényleges jelenlét azonban nem elég. Ez még csak szituácionizmus. A modern gondolkozást jelentékennyé az teszi, hogy a jelenkorra az egyetemes emberi mértéket alkalmazza. A jelen csak így válik mérhetővé. A mérték a hagyomány, vagyis a szentkönyvek. Ez annak a szofisztikának, amely kétezer-ötszáz évvel ezelőtt kezdődött, véget vet. Mert a dolgok mértéke nem az ember. A dolgok mértéke az emberiségnek a létezésről való tudása, amely mindig megvolt, ma is megvan, de az emberek többsége számára eltemetve, meg nem valósítható, mint Böhme és Guénon mondja, arról csupán néha egy-egy magányos, néha kisebb zárt közösség tudott. Ez a mérték, mint a normális magatartás, minden emberben megvan; ezt hívják alapállásnak. A modern gondolkozásnak sajátos, Európában egyetlen feszültsége, hogy az ember az alapállás tudatosítását és helyreállítását megkísérli.

Mi az ami elavult?

Mindenekelőtt elavult az a gondolat, hogy a rendet ki lehet találni, és ezek szerint az emberi életet át lehet alakítani, új létezést lehet teremteni, új kultúrát alkotni, a történetet megváltoztatni, új vallást, új társadalmat, új filozófiát lehet kigondolni. Ezek a fogalmak, hogy világnézet és filozófia és vallás és gazdaság és történet, kultúra, elavultak. Ezekből legfeljebb rendszer építhető, azt pedig tudjuk, hogy helyes rendszer nincs. Minden rendszer érvénytelen. A rend pedig nem található ki, mert az minden helyen és időben azonos és adva van, éspedig a világgal és a létezéssel együtt. A hagyomány rendje preegzisztens, vagyis a kezdetek kezdete előtt megvolt, és a világ a rend gondolatából keletkezett.

Az egykaszt-hatalom elavult, akár papi, akár lovagi, akár polgári, akár munkás, a hozzátartozó életberendezkedéssel együtt; mert az ember nem fantazmagórikus kollektívumban él, hanem társadalmi hierarchiában, és mindig is abban élt, és az ép közösség rendjének fenntartásában minden kasztnak részt kell venni. Az egykaszt-hatalom rossz. Akármelyik kaszt gyakorolja. A kaszttalanság még rosszabb.

Elavult a népnek, a nemzetnek, a fajnak mint életképes közösségnek fogalma, mert csírája a versengésnek és a viszálynak, a féltékenységnek és békétlenségnek, a bárgyú büszkeségnek és az intrikának és a hazudozásnak.

Elavult az a politika-fogalom, amely a kasztok és a népek gyűlölködésében az ellentéteket nem kiegyenlíti, hanem szítja és fenntartja.

Elavult a vallás, mert a hitvallások különbségeiből elválasztó és ellenséges közösségeket teremt; a meggyőződések sokszerűsége nem anarchiát teremt, hanem a szellem gazdagságának jele. A papság a vallást elárulta a totalitárius hatalomnak, a lovagi kaszt a hatalmat elárulta a pénznek, a polgárság a földi javak bőségét elárulta a hitvány és silány életcéloknak; a proletariátus, amely sajátos életrend megteremtésében improduktívnak bizonyult, nem volt képes másra, mint a polgári életeszményeket még alacsonyabb színvonalon megvalósítani, a hirdetett felszabadulás helyett munkaterrort hozott, és szolgaságot. („Az ember lényének tisztaságát veszti el azon a napon, amikor szolgává lesz.”)

Elavult a tudomány, amely nem a hiteles megismerés, hanem a polgári, később a proletár totális hatalom gyakorlatának ideológiája, és szállítja azokat az eszméket és eszközöket, amelyeknek segítségével az emberiség fölött gyakorolt erőszak, az emberiség kizsákmányolása, és a valóság elhazudása könnyebb és biztosabb.

Hol az ellenség?

Az ellenség az apparátus. Nem volt könnyű megtalálni. Csaknem mindenki tudta, hogy az ellenség életrontó hatalom, már csak azért is, mert csaknem mindenki azonos okoktól szenvedett. A sötét pontot azonban a technikában keresték, többen az államban, a gazdaságban, a természettudományban. Az apparátus egyetemes létrontás-rendszer, amely az emberi lét minden területén, technikában, államban, tudományban megnyilatkozik. Jellemzője, hogy személytelen. Mint életrend jelentkezik, éspedig mint ésszerűség, amelynek előnye, hogy könnyen megvalósítható, mert gyakorlati és hasznos. Mint józan okosság jelentkezik, amely a dolgokat megkönnyíti és leegyszerűsíti. Tévesen és felületességből az ellenségnek a gépet tartották és tartják, mert abban a hiszemben vannak, hogy a lényeg a mechanizálódás. A mechanizálódás azonban merő külső mozzanat; az apparátus életrontás. A gépiesítés az apparátus következménye. A gombnyomásra működtethető organizáció. Mert a technika nem autonóm koncepció, hanem – különösen modern alakjában, mint rakéta és atomtechnika, távkémkedés, mesterséges agyvelő – a létrontás-apparátusának eszköze. Az apparátus legerősebb hatalmi területe nem is a technika, ez csak az apparátus ősképének kézzelfogható megjelenése; a legnagyobb hatalom a hivatal (bürokrácia). Iparvállalat, bank, párt, hadsereg, tudomány. Ahol az élet szervetlen organizációvá alakul át, vagyis ahol az apparátus embert vezényel. Régebben az apparátus nem is volt felismerhető; a nagyméretű pénz-, hadi, politikai apparátusok a második világháború után keletkeztek. Az apparátus még nem teljesen összefüggő egyetemes és egységes létrontás-rendszer, de a század hatvanas éveiben már minden jel arra vall, hogy a démoni sötét szövetségek jegyében az egész lakott földre, és az egész lét területére kiterjed. Ami pedig a legfontosabb, kétségtelenné vált, hogy azt senki sem csinálja, hanem legyőzhetetlen hatalommá, mint mondják, emberi akarattól függetlenül lett. Ezt megelőzően a Nagyinkvizítor-korszakban a létrontás emberi iniciatívára történt. Ez volt a vallásos (klerikális) és politikai abszolút hatalom ideje. Azóta kiépült a totalitárianizmus, a technika és a tudomány, a létrontás-apparátus három intézményesített aktivitása. Mert a Nagyinkvizítor tevékenysége még csak az volt, hogy ahol a világosság jelentkezik, beavatkozott, és azt eloltotta. Az apparátus olyan rendszert valósított meg, amely a világosság megjelenését eleve megakadályozza, sőt a sötétség és a rabság dicsőítésére formulákat talál ki, és az intakt és hiteles létezés ellen egységes elméleti hadállást vesz fel, amely a létrontásban való berendezkedést életvesztés terhe alatt kötelezővé teszi. Annak, aki a létrontáson kívül áll, nem ad kenyeret. A Nagyinkvizítor esztétikusan korrupt volt, és a polgárság ebből a mondén korrupcióból még valamit megőrzött. A totalitárius korrupció a csőcseléké. Ott az ember még akárki, itt senki.

Az ember persze azokat az eszméket, amelyeket megvalósít, nem maga gondolja ki. Az életet irányító gondolatok természetfölötti létszintről sugároznak, ezért egészen ritkán történik meg, hogy azokat csak egyetlen kivételes ember fogja fel; azokról többnyire több ember szerez tudomást, egymástól távol eső helyeken, egymástól teljesen függetlenül. Ilyesmit mond Platón is, amikor az ideákról beszél. Az emberi létet befolyásoló eszméket magasabb, főként tágabb létszintről kapjuk, és ezek azok, amelyek életünket irányítják. Természeti lényünk ezeknek az eszméknek csupán a földiségben megvalósító szerve.

Az ember csak afölött dönt, hogy milyen erőt fogad magába, és azt milyen mértékben valósítja meg. Az erő természetén és jellegén változtatni nem tud. Ezért az élet ellen elkövetett bűncselekmények, gyilkosság, háború, kivégzés, nemcsak igazságtalanok, hanem tökéletesen értelmetlenek is, mert az ember életét olyan cselekményért veszik el, amely cselekmény ösztönzése nem az emberben van. Az élet maga ártatlan, és semmi egyéb, mint méz, mint a Védánta mondja. Az emberbe az élettől független idea, gondolat, eszme sugárzik, és ennek sugallatára vagy kényszerére cselekszik. Ez a hagyomány tanításának egyik leglényegesebb része; azzal egybekötve, hogy a hagyomány megtanít arra, miképpen kell a gondolatokat és eszméket egymástól megkülönböztetni, és azokat természetük szerint felismerni. Ez a diakrizisz pneumatón, a szellem megkülönböztetése, amelyről az Evangélium beszél. A diakrizisz pneumatón a szellemi kaszt tudása volt, hogy az ember a káros és a kedvező szellemeket egymástól el tudja választani, a kedvezőeket befogadja, a károsakat ne eressze magába. A szellemi kaszt ezt a képességét Európában már igen korán, Krisztus után a második században elvesztette, éspedig elvesztette azért, mert a klérus a hatalom erőit magába fogadta, és a világuralom eszméjének önmagában teret nyitott. Azóta abban a végzetesen téves antropológiai felfogásban élnek, hogy amit az ember mond és tesz és gondol és hirdet és megvalósít, az az ember egyéni találmánya. Aki szellemi szinten egymással szemben áll, az sohasem az ember és az ember, hanem a fensőbb erők befolyására testet öltött gondolat és gondolat, és nem az embert kell elpusztítani, hanem ismerni kell azt az eljárást, amellyel a káros gondolatot hatálytalanítani lehet és kell.

Az apparátus nem az emberből származott, hanem fensőbb gondolat megvalósítása. Az apparátus emberben sehol sem fogható meg, és nincs senki, aki magát azzal teljes mértékben azonosítani tudná. A fensőbb befolyásra megvalósuló eszmékkel szemben az erőszak alkalmazása hiábavaló. Csak a brahman (szellemi kaszt) rendelkezett azzal a tudással, amely a helytelent felismeri, azzal szemben a helyeset fel tudja ébreszteni, és a helytelent hatálytalanítani képes. Ahogy az Evangélium tanítja, a rossznak nem szabad ellenállni. A rossz ellen való harc káros, mert az a rosszat védekezésre kényszeríti, s ezzel helyzetét megerősíti. Ez az öreg Tolsztoj tudása. Ez Gandhi tudása. Nem ellenállni. A károsnak megfelelő, de világos és tiszta erőt sugárzóvá tenni, és akkor a káros eltűnik (szatjagraha).

Ami ma történik, az pontosan a fordítottja.

Az ember az eszméket egymástól nem tudja megkülönböztetni, a káros erőknek szabad működést biztosít, és ezek az erők egyetlen, az egész földre kiterjedő organizációvá sűrűsödtek. Nincs szellemi kaszt, nincs brahmani tudás. A gnosztikusok ismeretei, amely még ennek birtokában voltak, elveszek. A diakrizisz, a főpapi tudás, ismeretlen.

Szabad-e kiengesztelődni?

A baj oka a korai kiengesztelődés. Semmiféle ma fennálló közösséget nem vállalok. Se nép. se nemzet, se kaszt, sem osztály, se faj, se vallás, se világnézet. Az egyetlen közösség, amelynek érvényét magamra elismerem, a szentek közössége, az Egyház. Az emberiség egysége az Evangélium jegyében. Egyedül lenni őrület, de inkább őrültnek, mint korruptnak lenni. A klérus, a hadsereg, a nagyipar, a bank, a nemzet, az állam, az egyetem, a szocializmus, a fasizmus, a kommunizmus, a mondén polgár, sőt a mondén proletár, egyetlen létrontás-apparátussá szövődött, amelyen belül permanens hadiállapotban vagyunk. Amit úgy hívnak, hogy létért való küzdelem. Ezt az életrendet nem ismerem el, és azt törvénytelennek tartom. A hadikészültség gyilkosságkészültség. Vagy kompromisszum. A kompromisszum a valóságban erőtlen ember megoldása, ha nincs ebéd, legalább a morzsák. Eredmény az álpacifikált ember, kis élvekért eszeveszetten rohanni a megsemmisülésben való szétszóródásba. Az egész felől pedig mélyen hallgatni, úgy tenni, mintha múló zavar lenne, és azzal vigasztalódni, hogy elvégre a történetben mindig így volt. Amely ellen csak egyetlen magatartás lehetséges: a leghatározottabb és minden ponton megalkuvás nélküli ellentmondás. Anathema.

Nincs kiengesztelődés. Az embernek a maga számára a világ egész gyűlöletkészletét le kell foglalnia, hogy ne engedjen, és ne legyen képes engedni. Kell, hogy az ember radikális emberiessége ebben a gyűlöletben legyen. A bőszültség az én kiengesztelődésem. Sehol, senkiben semmiféle létrontást nem tűrök.

A csoda helyszínén–

Az apparátus csoda. Teljesen mellékes, hogy realitásnak hívják. Ma már, mondják, nincs csoda. De van. Az, amit realitásnak hívnak, csoda. De az ocsmány csoda. Nincs benne hit? De van. Hit a szemétben. Az apparátus csoda, mert csoda, hogy az ember, aki rendezett és normális és hiteles létezésben az élet javaiból részét ki akarja venni, miképpen teremthet olyan feltételeket és körülményeket, amelyek között e javakhoz vagy hozzá se jut, vagy azokból akármilyen keveset is, csak elaljasodása árán érhet el. Csoda, mert pontosan az ellentéte áll fenn annak, mint amit az ember megvalósítani kíván. Kétségtelenül a piszkos és a ronda csoda, a tévedés, a vakság, az immoralitás, a zaklatottság, a hitványság, a hazudozás, a romlottság, a bűncselekmények, a komolytalanság, a lényegtelenség csodája, ismételten, tekintet nélkül arra, hogy ezt realitásnak hívják. Csoda, mert ez a világ itt fordítottja annak, mint amire az ember sóvárog, mégis itt van, szuggesztív káprázatában, a lényeges valóságot elborítva és elnyelve és varázslatában feloldva. Feltétlenül csoda, mert az ember intakt életet akar élni, és ténylegesen létrontásban él, ami természetes úton nem magyarázható. Ez a rossz csoda. Csak ezen belül támadhat ilyen gondolat, hogy létért való küzdelem. A valóság viszont a létért való gondoskodás. Ez a normális. Csak rossz csodán belül lehet gyilkosságkészültség vagy kompromisszum, és lehet az egész fölött hallgatni, és lehet azt elhazudni.

Simone Weil azt mondja, hogy a rossz az, amikor az életet gyökeréről letépik, és ez többé-kevésbé olyan, mint a halál. Az életet beszövi és elhomályosítja és megmérgezi, és az ember a rosszban egyedül és támasz nélkül marad, és ami a legfélelmetesebb, a lélek szeretetre képtelen és elhagyatott. De ez kevés. A rosszban nem az emberi élet romlik meg csupán. A rosszra az egész világ visszhangzik. A rossz támadás a létezés ellen. Ezért világméretű. A rossz nem bűn, annál mélyebb és hatalmasabb. A rossz létrontás, amely a világ minden pontját éri. A teremtést bevonja és elsötétíti, és kísérletet tesz arra, hogy a létezés egészének fényét kioltsa.

Nem emberrel állok szemben. A bennem levő igazság és világosság a létrontás csodájának sötét hatalmaival áll szemben, és az ezekkel való kiengesztelődés tilos. Az emberrel ki kell engesztelődni. Az ember a káprázat csodájában él, és mindig is abban élt, a csodában szendereg félálomban, nem is tud teljesen felébredni, csak a brahman, a szellemi lény. Az Evangélium az élő emberrel való kiengesztelődést tanítja, de a létrontásnak soha egy arasznyit sem engedett, és azt törvénytelennek tartotta.

Mire tanít a kereszténység?

A kereszténység nem vallás. A vallás történeti és társadalmi és szellemi eredetű, dogmatikával és papi szervezettel és szertartásokkal. A kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás.

Van dialektikus megszólítás. Mintha egymással zárt rendszerek beszélnének. Általában vita, mert zártságát egyik se tudja feladni. Problémákról van szó. Tételek hadakoznak, és meg akarják egymást győzni. Igazolás és bizonyítás. Az ember tételekbe és rendszerekbe építette bele magát.
A nyelv dialektikus logosz lett, tulajdonképpen az emberen kívül. Nem egymással beszélnek, hanem elvont tételek viaskodnak.

Van egzisztenciális megszólítás, amelyben nincs rendszer és probléma és bizonyítás, és nincsen tárgyi kérdés. Az emberrel állok szemben.

A nyelv itt egzisztenciális logosz. Szemtől szemben állunk, és kinyíltunk, és egymást megérintettük. Fedetlenek vagyunk, és egymás szavával egymást átvilágítjuk. Együtt vagyunk.
Jézus soha senkit sem szólított meg dialektikusan, és soha nem beszélt tárgyi kérdésekről, és nem vitatkozott, és nem bizonyított, hanem mindig az ember lényét érintette meg. Nem érvek. Nem védelmi rendszerek. Nem kérdések; nem, hogy bűnös, vagy bűntelen. Most hozzád beszélek, megnyíltam neked, és nyílj meg nekem. Eressz engem magadba, ahogy én téged magamba eresztelek.

Az Evangélium egzisztenciális logosz, és nem tételekre tanít, hanem az embert megszólítja.

Az ember, aki fedetlen és nyílt és egyszerű, és aki a megszólításra válaszol, arról a védekező zártság lefoszlik. Az Evangélium az egzisztenciális logoszt alétheiának, vagyis igazságnak nevezi, mert alétheia igazságot és leplezetlenséget jelent egyszerre. Aki leplezetlen, az nyílt, vagyis átvilágított, végül is igaz. Aki az átvilágítás elől elzárkózik, az nem nyílik meg, helyette a tétel kezd beszélni, az elv, a kérdés, az érv, az vitatkozik, és az dialektikus.

A teljesen átvilágított lényt az Evangélium gyermeknek nevezi. Az elzárkózás dialektikus archetípusa a farizeus, aki a megszólítást hallva elbújik, és a szóra tétellel válaszol, és érvel és vitatkozik és védekezik és elkülönül, mert farizeus (perusim) héberül annyit jelent, mint elkülönült.
A farizeus mindig talál kifogást arra, hogy magát elkülönítse, és ne kelljen a többivel együtt lenni, és rendszert épít, vagyis börtönt, legyen az épület vagy állam vagy elmélet, és abba önmagát bezárja. Az Evangélium az embert egzisztenciájában szólítja meg, abban, ami gyermeki, és romlatlan marad mindenkiben és mindig és minden körülmények között. Aki megnyílik és válaszol, az aléthész, vagyis fedetlen, vagyis igaz. Aki magát lezárja, az dialektikus, élethazugságban és külön marad, egyedül és önmagának, és a hívást visszautasítja. Aki a hívás elől elbújik, azt Jézus sem tudja megnyitni.

Az egzisztenciális logosz az egyetlen ma, amely az apparátust oldja. A gondolkozásban, a művészetben, de főképpen az élő beszédben. Mert az egzisztenciális megszólításra felébred a gyermek, az ember eredeti lénye (Guénon: état primordial, Böhme: Urstand), és az út a létezés alapállására való visszatéréshez megnyílik. Az igazság (alétheia, fedetlenség) az apparátust felbontja.

Mit tegyünk?

Nem tehetünk mást, mint a hívásnak engedünk, és tovább hívunk. Az infámis csodának határozottan, félreérthetetlenül, világosan, egyszerűen, gyökeresen, minden ponton, megalkuvás nélkül ellenállni. Nem az ember ellen, mert mindenkiben él a hiteles és a tényleges ember, al-insân al-kâmil, amint a szúfi nevezi, semmiféle romlásban nem pusztul el, és nincsen sötétség, amelyből ne lenne képes felébredni. Az emberrel ki kell engesztelődni. A megbocsátás és a megbékülés kötelező. De semmiféle megnyugvás nem engedélyezhető, hogy az ember a korrupcióban megbízzék, és az apparátusban eszmélete elhomályosodjon, és úgy tegyen, mintha minden rendben lenne, és a sötétséget letagadja és elhallgassa, sőt annak védelmére elméleteket építsen. Mit jelent kiengesztelődni? Semmi esetre sem a létrontást megbocsátani. Ennyire nem megyünk. Jelenti azt, hogy nincs féltés többé. A bőszültség a létrontó hatalmakkal szemben megmarad, sőt ezt fokozni kell. De tudomásul kell venni, hogy a létrontásnak nincsenek sanszai. Ez az egész itt rögtönzött és ideiglenes, hazárd és komolytalan, és nem tartható. Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy – míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik – a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy azelől elzárkózik, ítél önmaga fölött.

Az idők végén, mondják, a kezdet visszatér.