Magyar cost

A második héten, vagy talán már az első héten úgy éreztem, mintha a lépteimet cserélték volna ki. Mentem a Fontane utcán, és éreztem, hogy nem ugyanolyan léptekkel megyek, mint korábban. Nem úgy megyek, mint ahogyan otthon. Megváltoztak a lépteim. Körülbelül két hónapig tartott, amíg hozzászoktam, hogy a szó szoros értelmében jobban érzem magam.
– De hogyan mentél? Milyenek voltak a lépteid? Erősebbek, céltudatosabbak?
– Erősebbek, nyugodtabbak, de a cél, amelyet el akartam volna érni, itt már egyáltalán nem volt olyan fontos. Vagy otthon fontosabb. Tudtam, hogy elérem, tudtam, hogy semmiféle bántódás nem érhet, vagy semmi különleges nem történhetik, amitől félnem, szoronganom vagy tartanom kéne, holott voltak bőségesen félelmeim és szorongásaim. És két hónap után, ennek már meg is volt a látszata, mert nem dolgoztam ugyan könnyedebben, de jobban el tudtam mélyedni a munkám nehézségeiben, s ettől aztán egészen otthon éreztem 140magam. Nem voltak anyagi gondjaim. Nem kellett azon gondolkodnom az élelmiszerüzletben, hogy most mit vehetek meg, és mit nem. Kellemes volt. Persze mindig újra éreznem kellett, hogy se a pszichikus adottságaimat, se az életörökségemet, mindazt, ami mély nyomokat hagy az ember arcán, nem tudom megváltoztatni. Legfeljebb ezt az örökséget jobban el tudtam választani a saját pszichikus adottságaimtól; jobban, mint otthon, jobban, mint korábban. Jelenetek, amelyek megmutatták, honnan jöttem, hol vagyok, s a kettő között hol húzódnak a határok. Egy komikus meg egy tragikus jelenetet akár el is mesélhetek. Az egyiket már megírtam. És talán túlzás tragikusnak nevezni, semmi tragikus nincsen benne, csupán én fogtam föl így. Azon a környéken, ahol laktam, volt egy ilyen bunkerszerű villa, valamilyen furcsa, talán nem is létező, kicsi köztársaság konzulátusa, és ezt éjjel és nappal őrizték. Az utca másik oldalán, egy magas sövény mögött, állandóan állt egy rendőrőrszem, s olykor pórázra fogva, mellette ült egy böhöm nagy farkaskutya. Anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, hogy milyen félelmeimnek vagy milyen beidegződéseimnek engedek, soha nem merészeltem a konzulátus oldalán menni, hanem mindig elővigyázatosan átmentem az utca másik oldalára, s inkább a sövény mellett mentem el, amely mögött ott állt a rendőr, néha kutyával. Valószínűleg az lehetett az öntudatlan gondolat, hogy amennyiben mindig a konzulátus előtt mennék az utcán, akkor ez biztosan feltűnő lenne az őrszemnek, és egy idő után arra a feltételezésre jutna, hogy valamilyen ellenséges szándékom van a konzulátussal szemben. Ne legyek gyanús. Ezért mentem aztán mindig a másik oldalon. Paranoiásan ki akartam kerülni egy veszélyt, s így idéztem 141föl egy másikat. Aztán egy este, amikor mentem haza, de inkább éjszaka volt már, teljesen üresek voltak az utcák, azon a helyen, ahol az őrszem szokott állni a sövény mögött a kutyájával, váratlanul történt valami, ami olyan készületlenül ért, és mégis annyira az előzetes félelmeimet teljesítette be, hogy nem is értettem, mi történik itt. Olyan elgondolkodón mentem, el voltam magamba merülve, valami történt, de nem értettem, mi ez. Csak azt érzékeltem, hogy egy kutya le akarja harapni az orromat. Hogy az orrom már benne van egy kutya iszonytató pofájában. Miközben egy sötét, hatalmas test veti rám magát, az egész arcomat elönti egy állat lihegése. A rémülettől összerándult a testem, de nem is volt ez igazi rémület. A rémülethez idő kell, itt azonban legfeljebb arra maradt ideje a testemnek, hogy még ránduljon egyet, mielőtt ez a hörgéseket hallató állati állkapocs szétharapná az arcomat.
– A keleti arcodat.
– A kifejezetten keleti arcomat. De mégse harapta szét, mert mielőtt még záródhatott volna az állkapocs, a rendőrön is végigfuthatott a testnek egy ilyen végső és ösztönös rándulása, valamilyen ösztönös erőfeszítés, amivel éppen annyira visszarántotta a kutya fejét, hogy ne az orromat harapja le. Üresen összecsattant az arcom előtt az állkapocs. A kutya még nem adta föl, de abban a pillanatban a rendőr már teljes erejéből verni kezdte, talán valamilyen bottal, nem tudom mivel, de döngött és csattogott. És ahogy vissza tudok emlékezni, mert olyan bambán álltam ott, mintha valamilyen filmet látnék, vagy egy vadidegen ember visszatérő rémálmába keveredtem volna, szóval mintha még jó nagyokat bele is rúgott volna a kutyájába. Teljesen kívülről láttam magam. Láttam egy embert egy éjszakai ut 142cán, láttam egy sövényt, s mögötte egy fölindult rendőrt, amint az őrjöngve vicsorgó kutyáját rángatja, rúgja, üti, csillapítja. Sikerült megragadnia a kutya nyakörvét, s ettől az állat jobb belátásra tért, lihegett, habzott a pofája. A rendőr görcsösen húzta, szorította, és dadogva bocsánatot kért. Én viszont azt találtam válaszolni erre, hogy nem történt semmi. És ettől a mondattól aztán… Nem, ezt a mondatot egyáltalán nem tudhatta megérteni. Ettől a mondatomtól rémült el igazán, valamilyen hátráló rettegés jelent meg a szemében, s valami olyasmit mondott, hogy övé a felelősség, valószínűleg nem figyelt eléggé, és kétségtelenül elveszítette a kutya feletti uralmát. Engem az a félelemmel telt, felindult tekintet, és ez a teljesen korrekten fogalmazott mondat viszont arra indított, hogy legyintsek, azt mondjam, hogy nem számít, és faképnél hagyjam az elképedt rendőrt, aki végül is rendesen meg akarta velem beszélni ezt a helyzetet. Nem tudom, érthető? Ebben a helyzetben az egyik ember agyában a liberális jogállam, a cselekvéseivel és a mulasztásaival járó felelősség, a másik ember agyában és idegeiben viszont az önmagát illető alapos gyanú és a saját létét illető bizalmatlanság. És ez a gyanú és bizalmatlanság nem is alaptalan, hiszen élete minden pillanatában kész kell lennie arra, hogy a vele ellenségesen szembenálló erőket egyrészt ravaszul kikerülje, másrészt még ravaszabbul kijátssza. Így aztán potenciális bűnöző. Vagy legalábbis a tudata nem sokban különbözik egy bűnöző figyelmes tudatától. És olyan rendőrrel még igazán nem találkozhatott, aki egy ilyen helyzetben mindkettőjük jogállását egyszerre figyelembe venné. Ezért kellett később átgondolnom, hogy miért mentem én az utcának ezen az oldalán. És hogy ösztönszerűen miért mentem át mindig az utcának erre az oldalára. Holott 143gyerekkorom óta iszonyatosan féltem ezektől a borzalmas farkaskutyáktól. Az egész gyerekkoromat megfertőzte ez a félelem, mert mindennap kétszer el kellett mennem annak a zárt területnek a kerítése mellett, ahol Rákosi Mátyás lakott, s mindennap kétszer igyekeztem úgy elmenni ott, hogy ne legyek gyanús ezeknek a rettenetes jószágoknak a szemében.
– Nagyon is érthető, hogy miért mentél éppen ott.
– Érthető, de megalázó. Ezért neveztem a dolgot tragikusnak. Hiszen jól éreztem itt magam, és mégis cipeltem valamennyi beidegződésemet. Ám az ember úgy cipeli mindezt magával, hogy nem is tudja, mit cipel. És akkor váratlan helyzetekben olyan dolgok kerülnek napvilágra, amelyek nem átélhetők másként, mint vereségként. Ilyenkor látható, hogy a beidegződések talán erősebbek a személyiségnél. Hiszen nem én vagyok, aki valamire azt mondja, semmi. És ha valaki a felelősségéről beszél, akkor nekem miért kell legyintenem?
– Ilyenné tesz a reflex.
– Igen. A másik történet viszont inkább komikus. De borzalmasan szomorú leszek, ha csak rágondolok. Ez is éjjel történt. Autóbusszal mentem haza, egy ilyen emeletes buszon. Éjszakai járat volt, teljesen üres. Fenn utaztam, már csak azért is, mert rettenetesen rossz volt a kedvem, s ott mindig kevesebben vannak, tehát oda mentem, hogy egyedül lehessek. Nagyon rossz pszichikai állapotban voltam. Vigasztalhatatlan állapotban. Mély depresszióban, és nagyon kétségbeesetten. Senki nem láthatott, nem kellett fegyelmezett pofákat vágnom, átadhattam magam a nyomorúságomnak. És akkor azon a lépcsőn, amely felvezet a busznak erre az emeletére, egyszercsak megjelent egy fiatalember. Előbb jól megnézett magának, 144kedvesen mosolygott rám, aztán odajött, leült az előttem lévő ülésre, de úgy ült le, fordítva, hogy az arcunk szemtől-szembe kerüljön. A karját az ülés támlájára fektette, és nagyon szépen mosolyogva azt kérdezte tőlem, hogy mi történt velem? Tegezve. Mi történt veled? Mindezt részvéttel, emberi melegséggel telten, s ezért nekem se lehetett más, mint természetes. És ennek ellenére, nagyon durván azt válaszoltam, hogy semmi. Az ember mindig is egy ilyen figyelmes, részvéttel és emberi melegséggel telt kérdésre vár, egy olyan kérdésre, amelyre válaszolni lehetne. És akkor egy ilyen kérdést mégis durván el kell utasítanom. De ez a fiatalember, mintha nem is hallotta volna meg az elutasításomat, azt mondta, hogy hiszen látja, nem egyszerűen rossz a kedvem, hanem valami történt velem, és éppen ezért kérdezi, hogy mi történt? Talán nem is volt egészen…
– Fiatal férfi volt?
– Igen, egy fiatal férfi. Talán nem volt egészen józan, de nem is volt részeg. Mondjuk egy kicsit spicces állapotban. És erre megint azt mondtam, hogy semmi. Mintha azt válaszolnám, kopj le, menj a fenébe. Erre felállt, tett egy mozdulatot, amivel kifejezte, hogy menthetetlen ember vagyok, egy reménytelen eset, és ezzel ott hagyott. Még láthatóan azon is gondolkodott, hogy egyáltalán itt maradjon-e fönn, aztán úgy dönthetett, hogy egy ilyen reménytelen figurával, mint amilyen én vagyok, nem tud egy térben megmaradni, és szépen lement a lépcsőn. Az elutasításnak is biztosan létezik megfelelőbb szava, mint ez a durva semmi. És ha létezik, akkor bennem mégis miért ezé a nyers durvaságé az első szó? Mert azért olyan rossz állapotban mégse lehettem, ezzel nem mentegethettem magam. Egy normális emberi gesztusra, egy szép és kívánatos 145emberi mozdulatra valamiért mégse volt megfelelő válaszom. Valami hiányzik. És ha ez így van, mert így van, akkor ez egy nagyon szomorú dolog. (részlet Nádas Péter és Richard Schwarz Párbeszéd című könyvéből)