Nietzsche: Ecce Homo

ez is jó rész. ezt nevezem én apás szülésnek.



"E tíznapos alkotói időszakoktól eltekintve a Zarathustra alatti és főképpen
utáni esztendők a kínszenvedés jegyében teltek. A halhatatlanságért drágán meg kell fizetni: életünkben többször is meg kell halnunk érte. – Van valami, amit én a nagyság rancune-jének nevezek: minden nagyság – alkotás, tett– megszületése után nyomban szembefordul szülőjével; elgyöngíti a szülés és nem bírja el tettét, nem tud szembenézni vele. Magunk mögött tudunk valamit, amit soha nem lett volna szabad akarnunk, és amibe bele van kötve az emberiség sorsának csomója – és ezt a terhet kell cipelnünk! – Majdnem agyonnyom... a nagyság rancune-ja majd agyonnyom! – És az a borzongató csönd, ami körülveszi az embert. A magány hét fallal van körülzárva; semmi nem hatol át rajta. Emberek közé mész, barátokat köszöntesz: de újabb sivárságba ütközöl csak, egyetlen pillantás sem köszön rád vissza.
Legjobb esetben lázadnak ellened. Különböző mértékben ugyan, de szinte mindenki, aki közel állt hozzám, föllázadt ellenem; úgy tűnik, semmi sem sérti jobban az embereket, mintaz, ha hirtelen rádöbbennek, hogy távolságot tartasz – ritka az olyan
előkelő természet, amely nem élhet anélkül, hogy tiszteljen. – Harmadszor a bőr abszurd módon ingerlékennyé válik akár a legkisebb tűszúrásra is, úgyszólván tehetetlen minden csekélységgel szemben, úgy vélem, ez a defenzív erő mérhetetlen és szükségszerű pazarlásával magyarázható, pedig ez az erő föltétele az ember legbensejéből, legsajátjából, legmélyéből föltörő teremtő tettnek. A csekély defenzív képesség ezért úgymond szögre akasztható; nem telítődik újra erővel. – Csak utalni kívánok rá, hogy ilyen állapotban rosszabb az ember emésztése, nem mozog szívesen, gyakran hideg rázza, bizalmatlanná válik – bizalmatlanná, és ez többnyire csak etiológiai balfogás. Egyszer, egy ilyen állapotban, lágy emberbaráti gondolatok megjelenésével – mielőtt még megláttam volna – tehéncsorda közelségét éreztem: ez aztán melegség..."