Elefántcsontblog

kb. egy hete már magamban gépelek. itt a nyár (Londonban inkább az ősz), a cselekvés ideje. soha nem hittem volna, hogy íráskényszerem lesz, de most jön valami.
általános iskolás koromban - talán hatodikos lehettem - a magyartanárnő, aki egy orosz madamhoz hasonlított, kicsit kövérkés, kicsit pufók arc, de csak kicsit és nem az alkoholtól, hanem talán a sok kovásztól, amit a szeretet erjesztett benne, tehát ez a tanárnéni, aki egyszer behivatott a tanáriba, mert rosszalkodtam az órán (nem emlékszem, mit csináltam, de biztosan zavartam, ha már behivatott), ott álltam az ajtóban, alig mertem belépni, mert tekintélyes is volt, akkoriban féltünk a tanároktól, szóval így állok ott, ő meg néz rám anyai melegséggel, könyörgésre fogva, hogy Renátó, miért csinálod ezt? miért kell neked ezt csinálnod? nem bírtam tovább, sírnom kellett, kikönnyeztem. azt hiszem ő is. igen, ő volt az első, ő provokálta ki belőlem. biztosan tudta, hogy ellágyíthat. egyszóval ő mondta egyszer egy irodalom órán, hogy elefántcsonttorony. merthogy oda vonult vissza valamelyik nagy magyar költőnk. (Babits volt, most nézem.) ez nekem akkor nagyon tetszett, egészen elvarázsolta a képzeletemet, hogy van egy torony, ami elefántcsontból van, egy óriási hófehér torony, ahová a költő elvonul, mert ott érzi jól magát, annyira, hogy ki se akar jönni. és ott egyedül van, nagyszerű magányban. ilyen elefántcsonttoronyban érzem most magam én is itt a londoni padlásszobámban, ahol látom a várost, a tetőket, a napfényt, az esőzést, a ködöt, az esti fényeket. biztosan elég távol is vagyok már sokmindentől, ahhoz, hogy írni támadjon kedvem, hogy újrapásztázzak dolgokat, eseményeket az életemben. vagy nem is, nem akarok semmit sem ettől a blogtól, csak egyet. hogy bent lehessek abban a hófehér toronyban, ahol senki nem szól hozzám, ahol nem érintenek, ahol csak magamat érinthetem. jegyzetelek elsősorban, másodsorban megosztok. ilyenek lesznek pl.:Pablo július 9-én felvételt készít velünk. négy számunk van, plusz kettő Antonioval, amit szintén felveszünk majd, gondolom. este tíztől reggel hatig lehetünk a stúdióban, ingyen. Pabló jó gyerek, inspirál. úgy látszik, a spanyolok inspirálnak.
mindig attól szenvedek, hogy valamit kellene csinálnom, de sose tudom, hogy mit. nem veszem a fáradtságot, hogy szembenézzek a tényekkel és hogy elkezdjek dolgozni velük vagy ellenük. forgatni akarok, de nincs mit. emberek között akarok lenni, de mégis egyedül érzem jól magam. szenvedek a kommunikációtól. mindig ez az elszeparáltság. mindegy, hol vagyok, Japánban, vagy Magyaroszágon. talán most fordul bennem valami, talán most nem térek le az útról, talán most én magam leszek az út, talán csak a kormányt kell jó felé irányítani. meditáció kétszer egy nap. egy éve és négy hónapja. ez a mag tényleg kisarjad és fa lesz belőle. megerősödsz, te leszel a fa ami majd a magot adja később. ülj le a frissen ültetett facsemetéhez és nézd, ahogyan nő. a meditáció is ilyen. nem látod a változást, de ott van benned és időnként majd visszaemlékezel, hogy milyen pici is volt az a fa és most már milyen tágasak a lombjaid. forgatni akarok, de nincs mit mondanom. el kell menjek filmes körökbe, ha akarok valamit. filmesek? én nem szeretem a filmeseket. munka mellett pihenni akarok, nem jut idő semmire. munka, utazás, barátnő, privát idő, tevékeny idő. mindez nem fér el egy helyen. azaz csak akkor, ha te magad vagy mindenhol, ha állandó áldozati munkában vagy, lemondásban. a privát idődben lemondasz a barátnődről, a munka során lemondasz az igazi munkáról, az igazi munka során lemondasz a pénzről, az utazás során lemondasz az igazi pihenésről. a meditáció során lemondasz mindenről, ezért nem fájnak a dolgok később, mert gyakorlatra teszel szert. rugalmasabb leszel. ha valami menni akar, menjen. majd jön valami más helyette. a meditáció segít átvergődni a halálkapun, ahol majd pucéron kell átsuhannunk. minden nap kétszer meg kell halnom, ahhoz, hogy élni tudjak. jó dolog meghalni. elengeded magad, elengedsz mindent. boldog vagy és elégedett.
megsértettem egy kolléganőmet, Ana-t. lengyel lány, francia barátja van. savanyú arcú, de ha dícsérik az alakját, akkor boldog, pedig nincs is jó alakja. fotókat nézegettek Dórival. kérdem, mi az?- holiday porn? - no, no. no holiday porn. az egyik leszbikus barátnőjének van egy kisbabája. nem tudom, hogyan, de van neki. elismerően bólogatok, mondom, hogy na, ez tök jó. de aztán ezzel folytatom, every baby is ugly. biztosan azért mert olyan édesen nézegették azokat a képeket, hogy jaj de cuki, hogy muszáj volt ellensúllyoznom valamivel. na majdnem kaptam egy pofont. a Dóri is azt mondta, hogy - majd ha a te gyereked lesz...- nekem nem lesz, mondom és nem is dacból.
és hát tényleg, mindegyik újszülött ronda. a halálúton pedig megszépülünk, ahogy Jeles mondja.
ezen elkezdtem gondolkodni, hogy hogyan is van ez. persze, hogy ronda mindegyik újszülött és persze hogy, mindegyik szülő a szépet látja benne, akkor is, ha a csúnyát. mert a szépséget mi vetítjük bele, mert a szépség maga az új lehetőség, a szépség maga az újjászületés, a frissesség, akkor is, ha vérbe vagyunk mártva. miért nem mondjuk az öregekre is, ahogy megyünk az utcán pl., hogy jaj de szép kis aranyos öreg ez itt, ni! nem mondjuk rá, hogy szép, mert tudjuk, hogy nemsokára meg fog halni. nem mondjuk rá, hogy aranyos, cuki, mert el fog tűnni mindjárt a szemünk elől.
pedig, ha jobban belegondolok, a túlvilágon is egy mosolygó arc várakozik, aki majd újra vérbe mártogat, hogy szeresse már őket végre valaki.