Elefántcsontblog

a hétvégén kint voltunk a tengerparton Endrével Swansea-hez közel. sokat forgattunk, leginkább természetképeket vettünk fel. teljesen le voltunk nyűgözve.
egyszer beléptem a konyhába, a szállásunk (lakókocsi) melletti házban. láttam a híreket a tévében, láttam, hogy megy valami balhé Londonban. pont ott lakik öcsém is, ahol ez elkezdődött.

a híreket itt érdemes nézni: http://www.bbc.co.uk/news/uk-14449675

nem fogtam fel, mi történik, nem is érdekelt, a természeti környezet jobban hatott a tudatomra mint a pillanatnyi képözön a tévéből.
mikor visszajöttem Londonba tegnap, már mindenki erről beszélt. az egyik munkatársam, Michael mondta, hogy az utcájukban is végigsöpört a tömeg, törtek-zúztak stb. mondtam neki, ne menjen ma haza. de meg kell védenie a dolgait, azt mondta.
engem nem érdekelnének a dolgaim, ha az utcámban történne mindez. ez az egész úgyis arról szól, hogy éhesek vagyunk, mindenki éhes az életre, a javakra, az örömökre, a mámorra, a szexre, az ételre, az adrenalinra stb. most meg az történik, hogy a fiatalság nem bírja már ezt az éhséget. a fiatalság mindig is türelmetlen volt. most ez a türelmetlenség párosodik egy vak dühvel, hogy miért nem lakhatok én már jól ebben a kurva életben.
tehát, ha a javainkat rabolják, azt mondom, vigyék. vigyék az új kamerámat is a picsába, az se kell. de egyet nem fogok csinálni. nem leszek olyan éhes, mint ők, nem fogom ugyanolyan éhesen visszamarni azt, ami az enyém, nem fogom másét sem elmarni.

tegnap féltem egy kicsit.

nem láttam semmit ugyan, az emberek ugyanúgy sétáltak a belvárosban, ugyanúgy ettek az éttermekben mintha semmi sem történne. mégis éreztem, hogy itt is bármikor megindulhat a hülyeség.
az emberek a vonaton is erről beszéltek.
az egyik munkatárs azt mondta, hogy a barátnője lement a sainsburybe, ahol mindenki ezerrel vásárolt, igen sokat. megy a pánik, hogy nehogy leégjen, aztán ne legyen mit venni a környéken.
a környékünkön már lehúzták a rolókat a kisboltokon, amikor hazafele mentem úgy este tíz felé, de itt new cross gate-nél egyelőre nem volt semmi.

egyszerű a képlet: jön a tömeg, az ami a Werckmeister Harmóniákban van. ha valaki meg akarja érteni, hogy mi történik most, elég megnéznie azt a filmet. vagy elolvasni a regényt.

van egy pont, amikor az ember eljut oda, hogy az egyetlen célt a rombolásban látja. ez az egyetlen lehetséges pozitív előjelű dolog a számára, azaz érték. azért érték, mert azt mondja, hogy ez az élet szar, ez a társadalom szar, ez a munkahely szar, ez a fizetés szar, ez az egész egy nagy szar! és igaza is van. viszont, azt is mondja, hogy én ezt nem csinálom tovább, kiszállok. nem aszisztálok ehhez az egészhez, hanem lerombolom, mert nem akarom azt játszani, amit ti, ennek semmi értelme sincs. amit én csinálok a rombolásommal az legalább ugyanolyan értelmes mint az, amit ti csináltok ebben a társadalomban, amit ti csináltok velünk, igazságtalanul.
persze ezek üres fecsegések. de még a primitív gyilkossághoz is kell valami minimális eszme, valami idea, aminek nevében cselekszem. akkor is ha az egész csak állati ösztönökből táplálkozik, akkor is, ha csak heccből teszem.

hogy mit lehet erre mondani?

"Szeretet annak, aki leül." nekem csak ez jut eszembe a Dalok a második emeletről című filmből.

tehát Tarr. ez a film több mint tíz éves, a regény még régebbi.
Haneke mióta mesél már nekünk arról, hogy ez az egész polgári máz lószart nem ér.

de mégis, kinek mesélnek ők?