hülyeség, meg biztosan én vagyok az extrakonzervatív, pedig van fantázia ezekben, de valahogy mégis, valami nekem annyira hiányzik belőle, hogy ezektől szinte félek, ezek mintha el akarnának szakítani magamtól, vagy az emberiségtől, ezek nekem embertelen projektek. persze számítógép, meg technika, meg millió gigányi adat másodpercenként, de ezek mind kezelhetők emberileg, mert mi használjuk őket, de valahogy itt nem érzem az embereket, nem találom magamat ezekben az "alkotásokban". sőt, szinte másokat sem látok bennük. kurva száraz nekem. vagy csak én érzem ezt?
(és hasonló érzésekkel küszködöm, mint aPepe, ha ilyesmit látok...)
a kérdés amivel foglalkozom pont ez amit te is említesz, a korábbi Baudrillard, Flusser és Tilmann szövegek sőt bizonyos szempontból a legutóbbi egyik posztom is erre a problémára próbált reflektálni.
Mit csinálunk a számítógépekkel és mit csinál velünk a számítógép? Milyen kapukat nyit meg és miből zár ki, gyakran úgy tűnik végérvényesen.
Bár ezt a srácot pont azért tartottam érdekesnek, mert mégis egy furcsa fúziót hoz létre természetes folyamatok, emberek és gépi kódok között. Közösségi alkotás és mégsem. Van valami félelmetes ebben az egészben. (Itt van még egy videó az internet feltalálójának előadásáról, eszelős és kattant figura: http://www.ted.com/talks/view/lang/hun//id/484)
Amúgy minden amit a TED-en néztem mostanában, bár sokféle témában, de mindegyiknek volt egy közös üzenete, hogy feltétel nélkül osszuk meg egymással amink van, tudásunk, adataink stb., mert ebben van a jövőnk kulcsa.
Amúgy erről a srácról még valami eszembe jutott. Egy régi kedvenc filmem, a Kocka. Ami lényegében ugyanazt mondja el mint amiről ezek a kísérletek is szólnak, (vagy itt egy másik szintén érdekes video az algoritmusokról: http://www.ted.com/talks/view/lang/hun//id/1194) az, hogy ki van osztva egy feladat, de az ember nem is tudja, hogy mi az egész, amiben ő egy részfeladatot lát el csupán. Ez tényleg félelmetes. Lehet, hogy egy gyilkológépet tervezel, de nemis tudsz róla. Van-e felelősséged a dologoban? És amikor felvetődik, hogy egyáltalán irányítja e még valami vagy valaki a folyamatot, nem lehet tudni a választ. Egyre inkább az az érzése az embernek, hogy már a górék ott fenn sem tudják irányítani ezeket a történéseket, maximum befolyással lenni rá.
...
Visszatérve a nyitó gondolathoz, talán a legérdekesebb nekem ebből a szempontból a Johnny Cash produkció. Amit lényegében gép nélkül is meg lehetett volna csinálni.
de közben nagyon amerikai észjárás = pénz és giccs
most olvasok egy regényt, Krasznahorkai: Az urgai fogoly. még csak az elején tartok. a regény szereplője nagy változáson megy keresztül az első húsz oldalon. élete dantei "feléig" az Ismeretlen felfedezése hajtotta, ám miután felnézett az égre egy bizonyos erkélyen, Kínában, a Megismerhetetlen vette át a szerepet. elfogadta, hogy nem tudja megismerni azt a bizonyos Ismeretlent.
ez az előadás az Ismeretlen lehetséges megismerésének álcájában tetszeleg. mintha lenne értelme annak, hogy hogyan húznak vonalat a repgépek a levegőben stb. mintha az egy olyan csudálatos dolog volna, hogy jaj, hát így élünk mi és így még nem is láttuk soha stb. és hogy ez mennyire jó, hogy így látjuk, mert ez összeköt bennünket, az emberiséget, hogy karöltve leszopjuk egymást ebben a nagy kollektív boldogságban, hogy mire nem vagyunk képesek!
humbug az egész. nagyobb művészet felemelni egy bárányürüléket egy hegyoldalon és a nap felé fordítani, így tanulmányozni.
Mario és a varázsló. a nácizmus nem a nácikkal kezdődött és végződött. ez is egyfajta nácizmus, el akarják varázsolni az embereket az ilyen jellegű projectekkel, hogy azt csinálják, amit ők akarnak.
hol van már a művészi szabadság? szabadság az alkotói ill. a befogadói oldalról. még szerencsétlen Chaplint is kiforgatja és még több fogaskereket gurít csak oda az emberek elé.
teljesen lényegtelen, hogy ez művészet-e vagy sem, de a mögötte húzódó kérdések sokkal inkább és azokat nem szeretném lesöpörni az asztalról. nem tudom és nemis akarom fekete-fehéren látni ezt az egészet, ki akarom szedni belőle azt, amire szükségem van.
...hasonló érzéseim voltak mint az első valóságshowk idején, rendkívüli hatással voltak rám, nagyon izgalmas dolognak tartottam az egészet néhány rész erejéig.
a művészi szabadság örök, lassan, talán éppen a válságoknak köszönhetően kirajzolódik szép új világunk (amiben már egy ideje élünk) kerete, szabályrendszerei. nem értek egyet a művészet halálát hirdetőkkel, a film halála egy kicsit nehezebb kérdés.
most hogy egyre több TED-es előadást nézek, hihetetlen hogy mennyire egy kaptafára megy és az egésznek tényleg az a célja hogy lenyűgözzék a hallgatóságot. megy a versengés, mindenki nagyobbat akar mondani a másiknál. kenyeret és cirkuszt.
5 megjegyzés:
hülyeség, meg biztosan én vagyok az extrakonzervatív, pedig van fantázia ezekben, de valahogy mégis, valami nekem annyira hiányzik belőle, hogy ezektől szinte félek, ezek mintha el akarnának szakítani magamtól, vagy az emberiségtől, ezek nekem embertelen projektek.
persze számítógép, meg technika, meg millió gigányi adat másodpercenként, de ezek mind kezelhetők emberileg, mert mi használjuk őket, de valahogy itt nem érzem az embereket, nem találom magamat ezekben az "alkotásokban". sőt, szinte másokat sem látok bennük. kurva száraz nekem. vagy csak én érzem ezt?
szakdolgozatot írok :)
(és hasonló érzésekkel küszködöm, mint aPepe, ha ilyesmit látok...)
a kérdés amivel foglalkozom pont ez amit te is említesz, a korábbi Baudrillard, Flusser és Tilmann szövegek sőt bizonyos szempontból a legutóbbi egyik posztom is erre a problémára próbált reflektálni.
Mit csinálunk a számítógépekkel és mit csinál velünk a számítógép? Milyen kapukat nyit meg és miből zár ki, gyakran úgy tűnik végérvényesen.
Bár ezt a srácot pont azért tartottam érdekesnek, mert mégis egy furcsa fúziót hoz létre természetes folyamatok, emberek és gépi kódok között. Közösségi alkotás és mégsem. Van valami félelmetes ebben az egészben. (Itt van még egy videó az internet feltalálójának előadásáról, eszelős és kattant figura: http://www.ted.com/talks/view/lang/hun//id/484)
Amúgy minden amit a TED-en néztem mostanában, bár sokféle témában, de mindegyiknek volt egy közös üzenete, hogy feltétel nélkül osszuk meg egymással amink van, tudásunk, adataink stb., mert ebben van a jövőnk kulcsa.
Amúgy erről a srácról még valami eszembe jutott. Egy régi kedvenc filmem, a Kocka. Ami lényegében ugyanazt mondja el mint amiről ezek a kísérletek is szólnak, (vagy itt egy másik szintén érdekes video az algoritmusokról: http://www.ted.com/talks/view/lang/hun//id/1194) az, hogy ki van osztva egy feladat, de az ember nem is tudja, hogy mi az egész, amiben ő egy részfeladatot lát el csupán. Ez tényleg félelmetes. Lehet, hogy egy gyilkológépet tervezel, de nemis tudsz róla. Van-e felelősséged a dologoban? És amikor felvetődik, hogy egyáltalán irányítja e még valami vagy valaki a folyamatot, nem lehet tudni a választ. Egyre inkább az az érzése az embernek, hogy már a górék ott fenn sem tudják irányítani ezeket a történéseket, maximum befolyással lenni rá.
...
Visszatérve a nyitó gondolathoz, talán a legérdekesebb nekem ebből a szempontból a Johnny Cash produkció. Amit lényegében gép nélkül is meg lehetett volna csinálni.
de közben nagyon amerikai észjárás = pénz és giccs
most olvasok egy regényt, Krasznahorkai: Az urgai fogoly. még csak az elején tartok.
a regény szereplője nagy változáson megy keresztül az első húsz oldalon. élete dantei "feléig" az Ismeretlen felfedezése hajtotta, ám miután felnézett az égre egy bizonyos erkélyen, Kínában, a Megismerhetetlen vette át a szerepet. elfogadta, hogy nem tudja megismerni azt a bizonyos Ismeretlent.
ez az előadás az Ismeretlen lehetséges megismerésének álcájában tetszeleg. mintha lenne értelme annak, hogy hogyan húznak vonalat a repgépek a levegőben stb. mintha az egy olyan csudálatos dolog volna, hogy jaj, hát így élünk mi és így még nem is láttuk soha stb. és hogy ez mennyire jó, hogy így látjuk, mert ez összeköt bennünket, az emberiséget, hogy karöltve leszopjuk egymást ebben a nagy kollektív boldogságban, hogy mire nem vagyunk képesek!
humbug az egész. nagyobb művészet felemelni egy bárányürüléket egy hegyoldalon és a nap felé fordítani, így tanulmányozni.
Mario és a varázsló. a nácizmus nem a nácikkal kezdődött és végződött. ez is egyfajta nácizmus, el akarják varázsolni az embereket az ilyen jellegű projectekkel, hogy azt csinálják, amit ők akarnak.
hol van már a művészi szabadság? szabadság az alkotói ill. a befogadói oldalról. még szerencsétlen Chaplint is kiforgatja és még több fogaskereket gurít csak oda az emberek elé.
teljesen lényegtelen, hogy ez művészet-e vagy sem, de a mögötte húzódó kérdések sokkal inkább és azokat nem szeretném lesöpörni az asztalról. nem tudom és nemis akarom fekete-fehéren látni ezt az egészet, ki akarom szedni belőle azt, amire szükségem van.
...hasonló érzéseim voltak mint az első valóságshowk idején, rendkívüli hatással voltak rám, nagyon izgalmas dolognak tartottam az egészet néhány rész erejéig.
a művészi szabadság örök, lassan, talán éppen a válságoknak köszönhetően kirajzolódik szép új világunk (amiben már egy ideje élünk) kerete, szabályrendszerei. nem értek egyet a művészet halálát hirdetőkkel, a film halála egy kicsit nehezebb kérdés.
most hogy egyre több TED-es előadást nézek, hihetetlen hogy mennyire egy kaptafára megy és az egésznek tényleg az a célja hogy lenyűgözzék a hallgatóságot. megy a versengés, mindenki nagyobbat akar mondani a másiknál. kenyeret és cirkuszt.
megvolt az első tanítóképzős órám, a sokat sejtető önismeret nevet viselte, és mit hozott a tanár referenciának?
a TED et.
Post a Comment