Elefántcsontblog

3 éve hogy kint vagyok Londonban. el is felejtettem figyelemmel kísérjem azt a bűvös napot, azt a bizonyos Október 8-át. csak egy-két nappal később ocsúdtam és örültem is, hogy elfelejtettem. éppen azon a napon léptünk fel az együttessel, a Council-lal. nagyon fáradt voltam. előző este csak három órát aludtam, melóból értem haza, úgy reggel 5 óra felé. fizette a taxit a cég, de azt is úgy, hogy a supervisornak kellett felemlegetni, hogy taxiznánk, mert kurva későn fogunk végezni. épp akkor ért haza Helena is, a portugál lány. tekertünk egy jointot. aztán mégegyet, majd videókat mutogattunk egymásnak, hogy miket szeretünk. jó volt. tegnap meglátogattam a grocary-ban, ahol négy napot dolgozik egy héten. ott reggeliztem, azaz ebédeltem, mert megjött a fizum. egy százast el tudnék tenni ebben a hónapban, de úgysem fogok tudni. mindig elköltöm, amim van, sosem spórolok. lényegében sosem volt félretett pénzem. mindig elhatározom, hogy na, most egy kicsikét félreteszünk, de aztán semmi értelmét nem látom. nem nehéz elkölteni száz fontot, csak menj el kétszer sörözni egy hónapban, vagy kétszer moziba, meg kétszer egyél egy nagyot valami restiben.

végzek egy gyors számadást ezzel a 3 évemmel.

az első év pokol, a második purgatórium, a harmadik mennyország. ez nem csak londonra érvényes, hanem minden helyre, ahová elköltöztem eddig életem során. ismerem a forgatókönyvet, mindig ugyanaz a nóta. először nehéz, aztán fújsz egyet, aztán továbblépsz. kint és bent. vajon mi a különbség? semmi, csak most látom. tehát tök mindegy, hogy költözöl e vagy sem, mert ez az egész létezésünk egy gigantikus költözés amúgy is. próbáljuk átmenteni magunkat egyik helyről a másikra. aztán időnként ránknehezednek még a csillagok is, amik lassan arrébb csúsznak, mi kibújunk alóluk és vidáman kacarászunk egészen addig, amíg újra nem érezzük a nyomást. karmikus hullámok, amik egyaránt eréntik az egyént és az egész emberiséget. egy ember fájdalma végigrezeg minden emberen. ezért szent az élet, mert olyan érzékeny, mint semmi más. még elképzelni sem tudjuk, milyen érzékeny, hiszen benne vagyunk. csak magunkat képzeljük maximum. beképzelünk.



nézzük a nőket. első felvonás.

Ella, lengyel lány. karácsonyi szex egy hotelszobában. két-három hónap után kidob, mert ideges vagyok és kommunikációképtelen. sírok, vissza akarok menni. skorpió, mint anyám.

Párizsba hív Valou, ahová Ella-val mentem volna, már megvolt a jegy. elmegyünk de külön, Ella korábban megy, de együtt jövünk vissza londonba, találkozunk a pályaudvaron. Valou-val lefekszem a második este. első és talán utolsó egyéjszakás kalandom. orgazmusa volt, aminek örült, biztosan ezért akart londonba jönni, de ne siessünk előre. tehát visszafelé találkozom Ellával a párizsi vonatállomáson. ő biceg, kificamodott a lába táncolás közben. elégedettséget érzek, igen, ezt most megkapta, milyen szánalmas ahogy biceg mellettem. trécselünk a vonaton, semmit nem érzek már iránta, örülök Valou-nak magamban, még telve vagyok szerelemmel.
tartoztam Ellának még vagy 50 fonttal, amit oda akartam neki adni, megbeszéltük még korábban, hogy melyik nap, de aztán ahogy megérkezünk londonba, megkérdem, hogy baj lenne e ha nem most adnám neki oda, hanem mondjuk két héttel később. ő erre lecsap, érzi, hogy jókedvem van, érzi, hogy elégedett vagyok magammal, az élettel. bosszút áll. kérdezi, hogy miért mondtam akkor, hogy vissza tudom adni a pénzt, ha most meg azt kérem, hogy hadd adjam vissza később. ez elég volt, hogy felbassza az agyamat. az első mozdulatom volt, hogy odaléptem a bankautomatához, ő már szabadkozik, hogy nem kell neki a pénz, csak kérdezi. köpi ki a pénzt az automata, bőszülten nyújtom, ő rázza a fejét, hogy nem kell. a kurva anyádat, fogom a pénzt és begyűröm a nyakához, a sálja alá és otthagyom a faszba. az utolsó kép róla, ahogyan áll ott a kificamodott lábával, sántán a metró aluljáróban, a pénz meg hullik ki a nyakából és annyit ismételget, hogy örűlt vagy, őrült vagy.