Habár a rendszerválás óta eltelt két évtizedben senki nem gondolta volna Európában, hogy a modernizációs ugrás éppen a magyaroknak ne sikerülne, a nagy modernizációs kísérlet harmadik nekifutásra is csődöt mondott. Ami alapos megrázkódtatás. A szovjet birodalom széthullása, a bársonyos forradalmak, a berlini fal leomlása, a véres, s minden bizonnyal a román titkosszolgálat, a Securitate által is ösztönzött román felkelés és a sikeres kerekasztal tárgyalások után a régió népeinek az államszocializmus politikai és gazdasági rendszerétől, a tervgazdaságtól kellett rendezetten megválniuk. Átlépniük a szabad piacgazdaság és a demokratikus politikai önszerveződés (mentalitásában és szellemében egészen másutt járó) rendszerébe. Soha meg nem kísérelt történelmi feladvány, se mintája, se irodalma. A válás mindazonáltal jól sikerült. Az átlépés a szabad piacgazdaságba szintén. Magyarország a legutóbbi húsz év minden látványos eredményével együtt mégis azon a helyen vesztegel, ahová a tizenkilencedik század közepétől a huszadik század elejéig, első modernizációs kísérletével sikerült elérnie. Romsics Ignác kifejezésével élve: félig a periférián. Egzakt méréseik alapján szociológusok sem jutottak más eredményre. A gazdasági felemelkedés társadalmi és kulturális feltételeit vizsgáló Tóth István György (TÁRKI) azt írja, hogy a megvizsgált értékek alapján ma Magyarország ott helyezkedik el a világ értéktérképén, ahol történelme, kulturális öröksége kijelöli a helyét. Jó, rendben. De amikor elemzésével idáig ér, szociológustól szokatlan módon többes szám első személyre vált. Azt írja, hogy értékszerkezetünk a nyugati keresztény kultúra keretei közé illeszkedik, értékválasztásainkból ugyanakkor látható, hogy ennek a kultúrkörnek a szélén, zárt, magába forduló társadalomként működünk. Magyarán mások a modelljeink, mint a döntéseink preferenciái. A többes szám első személyének használatával mintegy önvizsgálat lesz a vizsgálatából. A magyar társadalom zártságát önkéntelenül is a nyitott társadalmakkal, a nyugati kereszténységet a keleti kereszténységgel állítja szembe, mert gondolatban azokat az európai határokat követi, a Karoling birodalom határait, amelyeket Szűcs Jenő valamikor a múlt század hatvanas éveiben „Európa historikus régióinak" nevezett. Szűcs megrajzolta e három régió határait, társadalomtörténeti adottságaik, „modelljeik és szerkezeteik" különbözősége alapján írta le őket. A régió más népeihez hasonlón, a magyarok a transzformációs folyamatban ezen a szigorúan őrzött historikus határon akartak volna átlépni. Eddig ez a művelet kizárólag a szlovéneknek sikerült.
A határátlépési kísérlet kínos és kijózanító kudarca után új korszak ugyan nem következik, mint ahogy sokan félik és remélik, de a korszaknak egy másik, az előzőektől hangsúlyosan elütő szakasza, egy újabb nekifutás biztosan. Most jó nagy csend van. A várakozás, az előkészület és az ijedelem csendje. Minden társadalom különböző hagyományai tartalékából él. Ezek nem másmilyenek, mint az egyén tartalékai; a társadalom is hol ezt a tulajdonságát veszi elő, hol azt teszi félre, ahogy a helyzete megkívánja. A progresszió modelljei a hagyományokban épp úgy előre ki vannak rajzolva, mint ahogy a regresszió szerkezeti mintái is ki vannak jelölve. Körülbelül úgy viszonyulnak egymáshoz, mint ahogy a személyes adottságok a neveltetéshez. A tendenciákat és a mintákat családjaikkal együtt az egyének írják be a kollektív emlékezetbe. Nem feltétlenül a szándékaikkal, hanem az alkatukkal, osztályaik és rétegeik döntési preferenciáival; hol erősítik, hol gyengítik ezt vagy azt a fejlődési tendenciát, ám igen ritkán történik meg, hogy mintát cseréljenek vagy kurzust váltsanak. Akkor sem váltanak, ha egyszerre sokan belátják a váltás szükségességét.
Mégha lett volna is forradalom, mint ahogy 1989-ben nem volt, egy nagy változás után a restauráció mindig menetrend szerint megérkezik, s igen gyakran azt mutatja be, hogy merre nem vezet visszaút.
A regressziót a két évtizedes, egyre vékonyodó, majd az ezredforduló első éveiben megakadt progressziós folyamat indukálta. A magyar társadalom fejlődése most ismét regressziós fázisába lépett. De már a rendszerváltás pillanatában világos volt, hogy milyen lesz a zűr. Kenedi János rögvest le is írta. Vannak ugyan következetes magyar demokraták, tegyük hozzá, meglepően kevesen, de a magyar társadalomnak nincs demokratikus hagyománya, s így a harmadik köztársaság a két historikus adottság, a gondoskodó állam, az államszocialista modell, és a rendi tekintélyuralom, az államkapitalista modell, azaz a Kádár-korszak és a Horthy-korszak hagyományvilága között fog ingázni. Már csak azért is így, mert a demokrácia első tíz évében kivétel nélkül mindenkinek a demokrácia alapozó kurzusnál kellett elkezdenie tanulmányait, s szemmel láthatóan senki nem jutott az alapozással túl messzire. Ezen sorok írója sem. Nem is juthatott. A régió egyetlen országában sem arról volt szó, hogy a népesség megelégelte volna a szovjet diktatúrát, demokráciát akart volna helyette, harcolt volna érte, kidolgozta volna a hatalom megragadásának metódusát, elsöpörte volna a régi rendet, hogy felépítsen egy gondosan megtervezett másikat, egyszóval forradalmat csinált volna, hanem arról, hogy a mérhetetlenül nagy szovjet birodalom, a saját gazdasági és katonai működésképtelenségétől összeomlott, s magával rántotta a régió hiánygazdálkodáshoz, azaz túlélési stratégiákhoz edződött népeit. Mindenféle gazdálkodási terv, új életstratégia vagy új túlélési taktika nélkül maradtak magukra a szabadságukkal. Fejlődésükhöz volt mintájuk, de társadalmaikban nem volt a mintához rendelhető szerkezet, sem élő, sem megtervezett. A demokráciát a régió, mint egyetlen orvosi javallatot elfogadta, de nem értette, hogy mit akarnak tőle az orvosok.
A jólét volt a vonzó, főleg a jólét szimbolikus tárgyai, autó, banán, automata mosógép; azt is jól látta a régió, hogy a hasznos, a fényes, az illatos, a szépen becsomagolt tárgyak végtelen sokfélesége valamiként a demokrácia belső szerkezetével is összefüggésben áll, az emberi jogokkal, az állampolgári jogokkal, de honnan tudhatta volna, hogy jóléte érdekében mit kell tennie, miként kell túllátnia az egyéni érdeken, milyen szervezeteket miként kell létrehoznia, s miként működtetnie. Maga a demokratikus átalakulás úgy zajlott le, hogy a demokrácia felfogása nem vált nyilvános diskurzusok tárgyává. Miként is válhatott volna, ha egyszer majd mindenki a régi túlélési stratégiák jegyében élt és dolgozott. A túlélési stratégia nem arra a társadalomtörténeti szerkezetre vonatkozott, amiben a jólét tárgyait előállítják. A modell és a szerkezet, a döntések és a vágyak nem fedték egymást. Az állampolgárok praktikus életszervezési kérdésekkel voltak elfoglalva, ezekről élénken vitáztak, amiben az volt az újdonság, hogy nyilvánosan tehették. A nyilvánosság varázsa elragadta őket. Legfeljebb az alkotmányozással foglalkozó szakemberek vitatták meg egymás között a különböző lehetséges demokrácia-felfogásokat. A nyilvános viták, sztrájkok, provokációk, blokádok, felvonulások és ellenfelvonulások a túlélési stratégiák jegyében fogantak, s ezért nem megegyezésre, hanem kizárólagos diadalra törtek, teljes lett tőlük a hangzavar és a zűrzavar. Mindig a vita tárgya merült alá a vitákban. De nem volt, akit ne tett volna boldoggá, hogy nincs diktatórikus rendszabályozás. Az új jogszabályokat majd mindenki a régi, a diktatúrában elsajátított módszerekkel kerülte meg vagy hágta át. A rendőrség, az ügyészség és a bíróság is ezt tette vagy szemet hunyt. Úgy nyomoztak, emeltek vagy nem emeltek vádat, úgy ítélkeztek, mintha nem a törvényeknek, hanem a személyes meggyőződésüknek kéne eleget tenniük. A meggyőződés etikáját nem tudták a felelősség etikájától elválasztani és a mai napig nem is tudják. Így került veszélybe előbb a jogbiztonság, majd maga az új demokratikus rend. Diktatúrában a túlélés előfeltétele, hogy megtaláljam a joghézagot. A törvénykövetés nem egyszerűen gyávaság, hanem az életképtelenség jele, ostobaság, nevetség tárgya, sőt stréberség, azaz mások túlélési esélyeinek veszélyeztetése. Tíz év sem telt el, a szabad demokraták egy korrupciós botrányukkal intettek búcsút a saját meghirdetett demokrácia-felfogásuknak, a szocialistáknak nem volt, nem is alakult ki körvonalazható fogalmuk a demokráciáról, legfeljebb megpróbálták a szocialista pártdemokrácia etatizmusát és paternalizmusát átemelni a parlamentáris demokráciába, a fiatal demokraták viszont belátták, hogy rigorózusan racionalista és rigorózusan emberjogi felfogásukkal soha nem fognak választást nyerni, s ha ifjú emberként még kormányra akarnak kerülni, akkor a szavazatmaximálás érdekében véleményt kell cserélniük. Orbán pártelnök tapasztalt német mentora, Otto Graf Lambsdorff, megpróbálta a fiatal demokratákat ettől a személyesen is felette kockázatos lépéstől visszatartani, de kudarcot vallott.
Az elmúlt két évtizedben a magyar társadalom nem tudott stabil demokráciát teremteni, mindazonáltal egyik korábbi antidemokratikus hagyománya mellett sem tudott jó szívvel dönteni. Sem a második világháborút megelőző feudális és kapitalista érdekszövetség rendőrségi és csendőrségi eszközökkel fenntartott parlamentáris tekintélyuralma, a horthyzmus protekcionista hagyománya, sem az állami gondoskodás titkosszolgálati tevékenységgel gyámolított kommunista, majd szocialista diktatúrája, a kádárizmus államszocialista hagyománya mellett, habár mentális és szellemi formáikat, közigazgatási módszereiket előszeretettel használta, s a mai napig használja. Mindkét rezsimnek megvan a maga historikus logikája a magyar történelemben, ami persze egyik rezsimet sem menti, csupán magyarázza. Különös elegy, ami e két híven követett és dühödten támadott, úgyszólván egyszerre többféle történelemhamisításnak kitett hagyomány küzdelméből mára végül is a magyar demokrácia címszava alatt létrejött. Ha színjátékként szemléljük a történteket, s olykor nem is lehet másként nézni, akkor úgy tűnik mintha tízmillió városi proletár, urasági cseléd, béres, zsellér, kispolgár, kishivatalnok és kisparaszt lánya, fia, unokája és dédunokája egy olyan bohózatot játszana, amelyben kizárólag a dzsentri vagy a mágnás szerepét osztották ki rá.
Mintha több évszázad parasztmozgalmai, másfél évszázad emancipációs mozgalmai, munkásmozgalmai és nőmozgalmai merültek volna teljes feledésbe. Mintha a magyar népesség az államszocializmussal együtt mentalitása eredeti mintáit, reflexiós rendszerét, életvezetési modelljeit veszítette volna el, azaz saját szocializációs mintáinak nem lenne többé a tudatában, s ezért kéne a lehető legnyersebb, akár animális indulati modelleket követnie. Mintha elvesztegetett volna valamit, a saját individuális múltját, amiért külön haragudna, de nem önmagára, hanem másokra. A demokratikus változást követő első esztendőkben a született arisztokrácia tagjai is visszatértek a színpadra. A honi ismeretlenségből léptek elő fényes neveikkel, netán külföldről érkeztek, hogy a társadalom élére álljanak, és a saját neveltetési mintáik jegyében reprezentálják a magyar államiság hagyományait. De bármilyen mentalitással vagy a mentalitásoknak bármilyen zavarával érkeztek, csakhamar belátták, hogy ebben a színjátékban, amelyben a szereplők többsége úgy tartja a legyezőt, mintha fakanalat tartana, nincsen mit keresniük. Nagybirtokaik és kastélyaik nélkül amúgy is színes buborék a múltjuk és a neveltetésük. Épp úgy, ahogy tulajdon és tulajdonosi öntudat nélkül polgárság sincs. A kisparaszti vagy középparaszti gazdálkodáshoz nem csak jó föld kell, hanem állat, szerszám és a talajismerettől a meteorológiáig terjedő, az adott táj jellegének megfelelő szakismeret. A proletár léthez szaktudás és szervezettség, a hivatalnoki léthez átlátható hivatali logisztika. Erről külön, később.
Az új magyar demokráciának egy olyan tagolatlan népesség lett az egyetlen auktora, amelynek nem volt többé sok köze saját társadalma hagyományos szerkezetéhez, mondhatni semmiféle hagyományos társadalomszerkezethez, s így a személyének a saját leszármazásának tudatához és öntudatához sem. Ezen a színpadon nem volt többé paraszt, nem volt többé városi proletár, nem volt többé birtokos nemes, vagyonos polgár pedig egyáltalán nem volt. Az új magyar demokráciának nem volt közigazgatásban jártas, elméletileg felkészült politikai elitje. Nemhogy kettő, három, egyetlen kormányképes garnitúra nem jött ki belőle. A humán értelmiség legjobbjait és leghangosabbjait már a nevezetes kerekasztal tárgyalások előtt, a transzformációs folyamat legelső pillanatában elcsábították az újjáalakuló vagy vadonatúj pártok, hogy néhány év múltán pártharcokban merítsék ki, vagy éppen korrupciós botrányokba keverve tegyék tönkre őket. Mi több, a legjobbak vagy a leghangosabbak szellemi kapacitása sem volt elég a feladathoz, amit el kellett volna végezniük. Egyedül a szocialistáknak volt államszervezési és közigazgatási gyakorlatuk, ezt azonban mentalitásukkal együtt nyilvánvalóan a diktatúrából hozták. Ami annyira volt elegendő, hogy kormányzati ciklusaik idejére, legalább az üzemmenetet biztosítsák a régire emlékeztető alapjáraton. Minden bizonnyal ezért, nem másért kaptak két egymást követő választási periódusra bizalmat.
A szovjet diktatúra a maga negyven éve alatt túl messzire ment a társadalom szétverésében és a személyek átformálásában. A társadalom hagyományos szerkezete, megannyi értelmes részlete és funkciója, húsz év alatt persze nem reorganizálható. Magam is tanú vagyok rá, hogy 1956 volt az utolsó historikus pillanat, amikor a magyar társadalom a saját organikus szerkezeti elvei és modelljei szerint reorganizálható lett volna még, s meg is indult egy értelmes reorganizáció útján. Még volt városi proletárság, még saját kerületeiben, saját városrészeiben lakott, a nincstelen földmunkások tömege még elkülönült a kisparasztok tömegétől és a középbirtokosok rétegétől, s ezek mind a saját szaktudásuk és népmozgalmaik rendszerében éltek. Nem akartak termelőszövetkezetet, a második világháborút követő földosztás mellett akartak megmaradni, s ezért nem akartak nagybirtokot vagy egyházi birtokot sem. Mint ahogy a munkástanácsok is a munkás önigazgatás elve mellett álltak, egy csaknem száz éves munkásmozgalom tradícióiban, s a nagyüzemeket nem kívánták egykori tulajdonosaiknak visszaadni. A középüzemet és a kisüzemet igen. Miként a parasztok a középbirtokot és a kisbirtokot. Moszkvában nem sok szavazaton múlott, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov Ausztriához hasonlóan a magyarokat is elengedje a maga bizánci, azaz keleti keresztény rendszeréből, abból a harmadik historikus régióból, amibe az ország egyszerűen nem illett bele. Minderről ma már csupán azért érdemes beszélni, hogy lássuk, a legújabb társadalmi transzformációnak milyen nehézségekkel kell megküzdenie, miként hányódik a progresszió és a regresszió erői között, s ne csodálkozzunk azon sem, hogy a társadalomkutatók kulturális értéktérképein ma Bulgáriához, Moldvához, Ukrajnához vagy Oroszországhoz áll közelebb, mint a szomszédos Szlovéniához. A magyar adatok a „nyugati tömb" peremén elhelyezkedő cseh és szlovák adatoktól is távol állnak. Az európai integráció bonyolultabb folyamatnak ígérkezik, mint ahogy sokan remélték és remélik.
*
Ha csak regényíróként, benyomásaimra hagyatkozva látnám úgy, hogy az organikus társadalomszerkezetért folytatott küzdelem mégsem reménytelen, akkor fikcióként vagy illúzióként lehetne lesöpörni az asztalról a véleményemet. A folyamatot a társadalomkutatók sem ítélik reménytelennek. Az elmúlt két évtizedben, a magyar társadalomban létrejött egyfajta új osztályszerkezet és rétegszerkezet., Kolosi Tamás és Tóth István György kutatásaikra támaszkodva azt írják, hogy kialakult egy korábbinál sokkal konzisztensebb, elsősorban választott életstílusa által differenciált, de ma még mindig viszonylag kis létszámú középosztály, az egyre erősebben differenciált elitben és a felső középosztályban pedig meghatározó szerephez jutottak a nagy- és középvállalkozók (létrejött egy számosságában kicsi, de vagyonát illetőn koncentrált nagytőkés osztály), s ugyancsak nőtt a belső szórás a deprivált rétegen belül, azaz azok között, akik a társadalom szélére sodródva élnek. Ami nem jelenti azt, hogy belső szerkezetével a magyar társadalom már követni tudná a saját modelljeit. Még mindig nincs organikus összhang a szerkezeti realitás és a modell között. Mindezzel elégedetlennek lehet lenni, de együtt kell élni a tudattal, hogy a társadalomszerkezet reorganizációja igen időigényes, s így a regressziós fázisok sem elkerülhetők.
Húsz éven át úgy tűnt, mintha az önmagával végsőkig elégedetlen magyar társadalmat a külső környezete nem engedte volna hozzá a kívánatos regresszióhoz, a szomszédai, a katonai szövetség, az unió. Ebben van némi igazság. Józanságra intették, az európai integráció jegyében szigorú feltételeket szabtak, bizonyos demokratikus alapszabályok betartására, jogharmonizációra kötelezték. A regresszív erők visszafogásában ennél mégis jelentékenyebb szerepet játszott a magyar társadalom egy másik fontos adottsága. A magyar adminisztrációt, közigazgatást, jogalkotást, egészségügyet, közlekedést és oktatást eredetileg az osztrák-magyar monarchia logisztikai rendszere szerint szervezték meg, s ez a rendezőelv minden bizánci jellegű, későbbi átalakítás ellenére, a rendszerváltás idején még mindig működött az intézmények monarchikus székházaiban. Azt lehetne mondani, hogy ebben a pillanatban már nem a rendszer tartotta fenn e székházakat, hanem a székházak nem engedték szétesni a rendszert. Az államigazgatás monarchikus szerkezete nem csak a fasiszta, a kommunista és a szocialista diktatúrát vészelte át, hanem az új magyar demokráciában is maradt még mintegy tíz zavaros életéve. Nem több. Miután az egyik neoliberális párt, a Fiatal Demokraták Szövetsége, 1997-ben Graf Lambsdorff minden atyai igyekvése ellenére véleményt cserélt és a nemzeti konzervatív mozgalom élére állt, a másik neoliberális párt, a Szabad Demokraták Szövetsége pedig szinte ugyanakkor betagozódott a szocialista pártkorrupció kádárista gépezetébe, nem maradt párt, amely a közjó érdekében megfékezhette volna az állami gondoskodásra vagy a tekintélyuralomra vonatkozó vágyálmok mentális és szellemi kilengéseit, vagy megakadályozhatta volna ezeknek a regresszív tendenciáknak megfelelő közigazgatási agyrémek megvalósítását. Nem a külvilág, nem bűnös idegen hatalmak, hanem maguk a magyar pártok verték szét a közigazgatást. Ezen kivétel nélkül, valamennyi párt erősen dolgozott. Horn Gyula szocialista miniszterelnököt például alig tudta megfékezni az adminisztráció, amikor en bloc ingyenessé akarta tenni a nyugdíjasok repülőutazásait. Az új magyar demokráciában az egymást követő miniszterelnökök kifordították logikájából az állami életet. Döntéseikben nem az állami adminisztráció előrejelzéseit és kalkulációit követték, hanem fordítva, arra kényszerítették az állami adminisztrációt, hogy folyamatosan helyet szorítson improvizációiknak. Horn miniszterelnök például egy szép napon igen ingerülten arról szónokolt, hogy Magyarországon túl sok a filozófus, az egyetemeken vissza kell fogni a képzésüket, amit bizonyosan úgy értett, hogy túl sokan okoskodnak, túl sokan szólnak bele az ő dolgába. A nyugdíjasok vonatjegyét a szavazatmaximálási láz keretében azért még ingyenessé tette. Ami egy tekintélyuralmi rendszernek és három diktatúrának nem sikerült, sikerült az új magyar demokráciának. Szétverte az állami adminisztráció logisztikai rendszerét, hogy pártok köré szerveződött, egymással ellenségesen szembenálló korrupciós szervezeteinek kezére adja. Ami egy bohózat nézőinek értelmetlen, s ezért felszabadultan nevetnek mindazon, amit a színpadon látnak, nem feltétlenül értelmetlen és nevetséges a bohózat szereplőinek. A Magyar Államvasutak természetesen nem Horn miniszterelnök nyugdíjasokat érintő rendelkezése miatt lett mára európai unikát, azaz minden tekintetben alkalmatlan a szállításra, hanem azért, mert széthordták a vagyonát, s hogy ezt megtehessék, előbb a döntés és az ellenőrzés apparátusát kellett a nyakkendős uraknak szétverniük. Emblematikus jelenségnek tekinthető, hogy nincs magyar utas, akinek valamilyen okból ne járna valamilyen utazási kedvezmény. Úgymond mindenki részesülhet az élvezetből, hogy lerohadt, kívül és belül mocskos, száz éves vágányokon és váltókon zötykölődő, kizárólag késéssel közlekedő vonatokon utazzon mosdatlan kalauzok társaságában, habár a Magyar Államvasutak ténylegesen szétszedett vagyonából ténylegesen igen kevesek részesültek.
Az is a helyzetképhez tartozik, hogy az eltelt húsz évben a külső környezet figyelmeztetései csillapító, visszafogó erőként hatottak ugyan a regresszió erőire, de ezek a tárgyias figyelmeztetések folyamatosan ébren tartották a saját historikus struktúráitól, osztályöntudatától, s így a realitásérzékétől megfosztott népesség irritáltságát. Az idegen hatalom, vagy akár az idegen befolyás utálata ugyanakkor nem a regressziós erők, hanem a magyar progresszió elidegeníthetetlen hagyománya. Százötven évig a török szultán, háromszáz évig az osztrák császár uralmát, néhány kemény hónapon át a magyar nyilasokkal megterhelt német megszállást, negyven éven át a szovjet diktatúrát kellett a magyar progressziónak professzionálisan utálnia. A magyar politikai progresszióban az idegen uralom utálata nem önmagában állt, nem nyers emócióként, hanem szervezett mozgalmakhoz, parasztmozgalmakhoz, munkásmozgalmakhoz, szakszervezeti mozgalmakhoz, emancipációs mozgalmakhoz, ellenállási mozgalmakhoz, a szociáldemokrata mozgalmak különböző szárnyaihoz és frakcióihoz, a kommunista mozgalomhoz, az illegalitáshoz, az összeesküvéshez, a reformmozgalmakhoz, a szabadságharchoz, a függetlenségi háborúkhoz kapcsolódott. Mára e mozgalmak utolsó emlékmorzsáit is törölte a köztudat, nem tud velük mit kezdeni. Historikus alakulataiban a magyar társadalom nem ismeri fel mai önmagát. Már csak azért sem, mert utálat és utálkozás, a mindennel és mindenkivel szemben táplált dac, ignorancia és ellenállás, nem csupán a politikai progresszió, hanem a vidék szellemének is fontos indulati eleme, s így része annak a jórészt titkos háborúnak, amit mintegy százötven éve a vidék folytatott és folytat a város ellen az egész európai régióban. A szerb filozófus, Radomir Konstantinović „A vidék filozófiája” című művében ezt a regionális jelenséget a törzsi társadalom agóniájaként írja le. A két hagyományos ellenállási tendencia, a politikai progresszió ellenállási hagyománya és a törzsi regresszió körkörös védelemre berendezkedett túlélési stratégiája kellemetlen következményekkel talált egymásra az új magyar demokráciában.
A magyar társadalomnak a legkülönbözőbb szinteken szüksége van az irritációra. Irritáltságra épül a méltatlankodás, az elégedetlenkedés, a panasz és a fenekedés kultúrája, amivel a monarchiában már az osztrák hivatalnokok is keményen megütköztek, de akár nevetségesnek találták, akár felbőszültek rajta, nem tudtak vele mit kezdeni. Valójában nincs kormányzat, amellyel a magyar népesség ki ne jönne, s ezért olyan kormányzat sincs, amelyet ne utálna, ne fúrna meg, ne kezdene ki, titkos túlélési mozgalmaival ne szedne szét, ne tenne működésképtelenné. Az elnyomás évszázadaiban a destrukció olyan kollektív tulajdonsággá lett, amit tényleg elég körülményes lenne logikai és államszervezési elvekkel követni. A túlélési ösztön működésének anarchiája szervezi. Ebben az anarchiában a társadalom valóságos belső szerkezete és követni kívánt mintái, ideái és ideáljai tartósan nem felelnek meg egymásnak, s ezért a túlélési ösztön folyamatosan felülírja az ésszerű életszervezési elveket, amit a társadalmi tudat egyszerűen nem regisztrál. Az anarchiáért viselt felelősségét a magyar politikai gondolkodás pártállásra való tekintet nélkül ruházza át külső környezetére, következetesen ignorálja az ösztön működésének pusztító realitását. A túlélés érdekében külhoni vagy hazai érdekszövetségek által osztogatott pivilégiumokat kell hajkurásznia, bűnbakot keresnie, szerencsében bíznia, idegen hatalmaknak hízelegnie, saját népének udvarolnia, a mindenkori áldozat és a mártír szerepében tetszelegnie. Ami persze minden egyes elemében színház. Színház, amit az előadás sikere érdekében először a szereplőknek kell elfogadniuk. Ma például a nemzeti konzervatívoknak és a magyar egyházaknak közösen kell elhinniük, hogy a szegények folyamatos és közös kifosztását, a kisebbségek megalázását, vagy akár a legnyersebb rasszizmust, a keresztényi szeretet elvein meg lehet alapozni. Áldásként elég hozzá egy pápai audiencia. Vagy a szocialistáknak el kell hinniük, hogy az államkasszából olyan pénzeket is bőségesen szét lehet osztani, amelyeket még senki nem keresett meg és nem is fog megkeresni, egyszóval pumpra lehet élni. Csillagászati államadósságokat felhalmozni, hiszen a németek, a franciák és az amerikaiak szintén így teszik. Elégedetlenségükben előbb az egyének feledkeznek meg azokról a nagyságrendi különbségekről, amelyek az egyes európai régiókat és azon belül a társadalmi osztályokat ténylegesen elválasztják egymástól, a szavazatmaximálással foglalkozó politikusok a maguk túlélési ösztönével pedig mennek az ostobák után, ígérgetnek és osztogatnak, míg aztán Sólyom államelnök hangosan ki nem jelenti, hogy a Magyarország a középhatalmak közé tartozik. Amivel megerősíti azokat, akik régóta azon fáradoznak, hogy Magyarország visszaszerezze azt a pozíciót, ami historikusan megilletné, amennyiben a trianoni békeszerződés 90 évvel ezelőtt nem vette volna el tőle területének kétharmadát. A reflektálatlan túlélési ösztön Nagy-Magyarországot akar. Még csak nem is az első világháború előtti Magyar Királyság területét, hanem a középkorit. Hiszen az tényleg még nagyobb volt. Mégha a magyar hadseregnek mindössze két olyan repülője is van, amivel fel tudna szállni. A nagyság vágya a túlélési kultúrában nem a minőségre, hanem a kiterjedésre, a tömegre, a mennyiségre, az előjogok erejére vonatkozik.
De bármi volt is a színházi előadás témája az elmúlt két évtizedben, ténylegesen nem csak a külső környezet, nem is csak a közigazgatás monarchikus bázisának működése, hanem leginkább saját modernizációs törekvései nem engedték hozzá e két veszélyesen regresszív hagyományához a magyar társadalmat; mély vonzalma a legmodernebb technikákhoz, jogos félelme, hogy egy zárt társadalom keretében, teljes izolációban nem jut hozzá a legújabb technológiákhoz, az alapos félelem, hogy historikus regresszióval harmadik nekifutásra sem fog sikerülni a modernizáció. Ezt az immár több évszázados vonzalmát és a modernizáció kudarcától való félelmét a magyar társadalom nyilvánosan nem vallhatja be. Korábban felhalmozott tévedéseit, hibáit, mulasztásait és bűneit kéne nyilvánossá tennie. Fedésben akarja tartani. Ezzel a szándékkal tetézi másfél száz éve ápolt illuzionizmusát és a hozzá tartozó amnéziát. Inkább harsány színjátékot játszani. Alapos oka van rá, hogy holnap se lássa be, azaz minden hangzatos változtatási szólam ellenére, nagy csendesen azon munkálkodjék, hogy minden maradjon a régiben. A túlélési ösztön anarchiáját legalább ismeri.
A hátunk mögött tudott harmadik modernizációs kísérlet első fázisában (amely a 2010-es választásokkal de facto lezárult), bármely párt volt kormányon vagy működött egy másik párttal koalícióban, tevékenységüket egységesen a gondoskodó állam elve dominálta. Természetesen egyik esetben sem klasszikus gondoskodásról, caritasról vagy providentiáról volt szó, hanem privilégiumok osztogatásáról és a pártok körül csoportosuló klientúra kiszolgálásáról. Ami azzal járt, hogy az államháztartás égetően szükséges reformjába egyik kormány sem ment bele. A tekintélyelvű kormányzást eddig azonban egyik párt sem kockáztatta meg. Még túl közel volt a diktatúra. A szabad demokraták, akik korábban a diktatúra demokratikus ellenzékeként, személyenként is hajlamosak voltak rá, hogy mindig mindent mindenkinél jobban tudjanak, még verbális tekintélyszervezési kísérleteikkel is több ellenfelet szereztek maguknak, mint barátot. A szocialistákat még az erőteljesebb kormányzástól is visszatartotta a gyalázatos állampárti múltjuk. A fiatal demokraták a nemzeti konzervatív fordulat után viszont gyorsan felfedezték, hogy milyen eszközökkel kell a tekintélyuralmi kormányzás szükségességéről, azaz a túlélési ösztön anarchiájának anarchikus megfékezéséről meggyőzniük a népesség nagyobbik felét. Jóval kormányra kerülésük előtt figyelembe kellett venniük, hogy a magyar népesség milyen évszázados ellenállási tapasztalattal rendelkezik, s miként fogja megkerülni vagy semlegesíteni a néki nem tetsző kormányzati intézkedéseket. Megtette a törökkel, megtette az osztrákkal, megtette az orosszal és magyar kollaboránsaikkal szemben, s akkor miért ne tenné meg saját választottjaival szemben. Meg fogja tenni. Orbán miniszterelnök kormányzási taktikája e karakterisztikus kettősség felismerésének jegyében áll, erre a felismerésre épül. Ugyanazokkal áll szemben, akiket képvisel, mert akiket képvisel, azok szintén mindennel és mindenkivel szemben állnak.
Orbán miniszterelnök első kormányzása idején, 1998 és 2002 között még azt lehetett volna gondolni, hogy a kettős látás, a kettős mérce, belpolitikai és külpolitikai megnyilvánulásainak ellentétessége, kettős nyelvhasználata erős alkati impulzivitásának és ebből következő rögtönzéseinek köszönhető. Második kormányzásának első éve után már jobban látható, hogy éppen az átgondolt kettősség adja a politikai erejét. A dupla fenekű gondolkodás, a kettős mérce és a kétnyelvűség tudatos használata a legszemélyesebb politikai felfedezése. Azt ismerte fel magában, amit tőle megkívánnak, s készségesen teljesíti, hogy megszerezze magának, amit ő kíván. Nem ösztönös ráérzés, hanem egy valódi felismerés, amivel tévelygő ifjúkora múltán saját pályafutását szabta ki. A magyar népesség szemében a tekintélyuralom mindig a privilégiumok mértéke szerint elfogadhatatlan vagy elfogadható. Orbán miniszterelnök biztonságát ez a tudás adja, s ennek a felismerésnek a jegyében függetleníti magát a hazai és a külföldi kritikáktól, holott saját korai pályafutása éppen ennek a hagyományos kettősségnek volt az élő kritikája. Ifjan még rigorózusan, bántón törekedett az egyértelműségre. Logikai gépfegyverropogásként hatottak a beszédei. Felfogása és gondolkodása az átlagosnál jóval gyorsabb, enyhén beszédhibás, hadar, mint aki nehezen követi önmaga sebességét. Ez nem a gondolkodás, hanem inkább a helyzetfelismerés sebessége. Orbán miniszterelnök ma olyan ember, aki azt állítja magáról, hogy ő még soha nem hazudott. Amivel elvileg mindenki ajkán elnéző mosolyt fakaszthatna. A kettős látás, a kettős beszéd historikus és szociális mértékegysége szerint, mindazzal, ami választóival oly mélyen, a cinkosság erejével összefűzi, ez azonban még igaz is. Helyesen ismeri fel a helyzetét. Nem az egyik véleménye igaz, és nem a másik, ezt jól tudják róla a választói, hanem együtt mind a kettő, akár együtt valamennyi. Ha valami olyasmit talál mondani, ami nem tetszik a választóinak, akkor is biztosak lehetnek, hogy ezt is az érdekükben mondta, s majd holnap mondja a másikat. Egy dologról akár ezer véleménye van. Ezek valamennyien arra vannak hivatva, hogy a külvilág előtt rejtve tartsa valódi céljait, ami választóinak felette kedves és ismerős.
Az állami gondoskodás elvének tüntető dominanciája a rendszerváltást követő másfél évtizedben arra szolgált, hogy a gondoskodás díszletében, elszigetelt egyének és pártpolitikai érdekcsoportok javára, azaz a közjó terhére lehessen végrehajtani a privatizációt. Tervgazdaságból, amelyben senki nem tulajdonol, de elvileg mindenki tulajdonos, csak valakik rovására lehet átlépni a piacgazdaságba. Még nem tudjuk, kik lesznek ezek a valakik, de lesznek, akik lesznek. Az első demokratikusan megválasztott magyar kormány ennek az anarchikus elvnek az érdekében még a jól működő termelőszövetkezeteket is szétverte. A vidéki lakósság mintegy egyharmadát azonnal nincstelenné tette. Elsősorban a cigány népességet; lélekszámukat akkoriban közel hatszázezerre becsülték, ami az össznépesség 6 százaléka. Erdőmunkásként, mezőgazdasági munkásként, napszámosként dolgoztak a termelőszövetkezetekben, illetve a termelőszövetkezetek melléküzemágaiban szakmunkásként. Ezek az üzemek a nem legalizálható árnyékgazdaság fedőszerveiként működtek. Olyan dolgokkal látták el a társadalmat, amelyek hiányoztak a működéshez. A magyar társadalom távlati érdeke volt hát, hogy a privatizációt bármiként, azonnal, akár a józan ész rovására végrehajtsa. Hiszen a kádárizmus utolsó évtizede éppen arról szólt, hogy a legális magántulajdon hiánya útját állja a modernizáció organikus folyamatának.
Az első demokratikus magyar kormány, amely a 19. századi szabadságeszmék letéteményesének tudta önmagát, a privatizációval azonnal utat nyitott az immár kétszer megszakadt magyar modernizációnak. Látta mit akar, de nem vette figyelembe, hogy mi mindent örökölt a diktatúrától. Az árnyékgazdaságot és a fekete gazdaságot örökölte, s ebben a keretben egyszer már lezajlott egy titkos privatizáció, habár a kádárista törvényalkotás a pro forma végrehajtott privatizációt nem engedte de jure érvényesülni. Úgymond nem engedte örökletessé tenni a termelőszövetkezetek keretében működő üzemek nyereségén megalapozott helyi kiskirályságokat, amivel a vidéki lakósság vállalkozói lendülettel megáldott rétege elvileg beléphetett volna a vagyonos polgári létbe. A termelőszövetkezetek legális befektetéseit a kádári adminisztráció szigorúan korlátozta, nem akarta, hogy a szövetkezeti tulajdon az állami tulajdon fejére nőjön, s ezzel a tényleges pénzmozgásokat illegalitásba kényszerítette. A titkos ügyletek résztvevőit jórészt visszalökte a szabályozott pénzforgalmat megelőző cserekereskedelembe. A szerződéses viszonyokat szóbeli megállapodásokkal helyettesítette, a titkos ügyletek résztvevőit mintegy eltiltotta az írásbeliségtől és a banki ügyletektől. Erről mindenki tudott, a második gazdaság áldásaiból és anomáliáiból majd mindenki részesült, de alig valaki beszélt róla hangosan. Úgymond mindenkinek érdekében állt a hallgatás, hogy fenn lehessen tartani az áldatlan helyzetet. Az adott szó és a számla hosszú évtizedekre el is veszítette érvényességét az üzleti érintkezésben. Az illegálisan adott szó megszegésének ügyét nem lehetett bíróság elé citálni, ma sem lehet, robbantani kell vagy ölni érte. A szocializmus negyven éve után magyar nyelven így aztán nem volt praktikus különbség az igen és nem között. A kettős nyelvhasználat lett az uralkodó, olyan nemet kellett mondani, ami azért igen is lehet, vagy fordítva. A számlának például kifejezetten negatív értelme lett. Ha valaki számlát kér, hiányol, követel, akkor gesztusa a mai napig azt jelenti, hogy az adóhatóság titkos ellenőre vagy olyan gonosz ember, aki nem vesz részt a lopás és csalás törzsileg vagy nemzetségileg igazságos és erkölcsös műveletében, s ezért ki kell közösíteni.
A társadalom a rendszerváltás pillanatában ki volt éhezve a legális tulajdonlásra, habár nem volt felkészítve sem az igenek és a nemek kimondásának kötelezettségére, hiszen túlélése érdekében hagyományosan is a kettős nyelvhasználatot, a kettős mércét kultiválta; a birtoklás, a befektetés, a számlázás, az adófizetés vagy akár a magántulajdon ápolásának és gyarapításának felelősségére sem volt felkészítve. A modellnek, amit követni akart, nem felelt meg a szerkezet, amelyben élt és igen virulensen működött.
Privatizáció nélkül, történjék bármiként, a modernizációs hagyomány újrafelvétele, maga a progresszió sem lett volna többé lehetséges. Az egymást követő kormányok úgy döntöttek, folytatják a modernizációs hagyományt, hogy a magyarok belátható időn belül a nagy ipari társadalmak egyenrangú partnerei lehessenek, s éppen ezért döntöttek a diktatúra struktúráinak megőrzése mellett. Már csak azért is az árnyékgazdaság, a második gazdaság és a fekete gazdaság szerkezetére és vezető személyiségeire építettek, mert mást vagy másokat nem ismertek, akinek lett volna ilyen kompetenciája. Orbán miniszterelnök ennek a stratégiai döntésnek az értelmét ifjú pártelnökként évekig nem fogta föl, illetve a hozzá kapcsolt kettős nyelvhasználatot, a kettős mércét és a dupla fenekű gondolkodást erkölcsileg nem tartotta elfogadhatónak. Elvileg persze lehetséges lett volna olyan privatizáció, amely a republikánus értelemben vett közjónak ad primátust, ehhez azonban a szereplőknek a demokrácia játékszabályait kellett volna legalább részlegesen ismerniük, magukkal és másokkal betartatniuk. Honnan ismerhették volna. Nem emlékszem olyan politikai csoportosulásra, amelyik ezt a lehetőséget, azaz az átláthatóságot és az ellenőrzöttséget, a kötelességek és a jogok, az ár és a szolgáltatás arányossági elveit ténylegesen felkínálta volna a társadalomnak. Erős államot kellett volna felkínálnia.
Orbán miniszterelnök pártja, a Fiatal Demokraták Szövetsége legelsőként keveredett korrupciós botrányba. Később a Szabad Demokraták Szövetsége egyenesen azzal veszítette el csaknem teljes választói bázisát, hogy korrupciós botrányának átláthatóvá tételét még a botrány kirobbanása után, mintegy jóvátételként sem kínálta fel. Hivatalukban hagyta a korrupcióért felelős tisztségviselőket. Amikor megkérdeztem a párt egyik elnökségi tagját, kollegámat, Eörsi Istvánt, a költőt, hogy miért nem tették meg a politikailag elkerülhetetlent, azt válaszolta, hogy csak így tudták elkerülni, hogy a párt vezetése annak a pártvezérnek a kezébe csússzon át, aki addigra már összelopott magának egy nagybirtokot, s ebben a szenvedelmében nem is leállítható. Minden új vagy újra alakuló párt, az első pillanattól kezdve homályt akart, zavarosban akart halászni, máshogy nem gyarapodhatott. Azok a pártemberek, akik erkölcsi finnyásságuk miatt elhagyták a korrupcióba rohadt pártokat, még véletlenül sem osztották meg hangosan a tudásukat. Ha akadt volna egyetlen kivétel a harmadik Magyar Köztársaságot megalapozó pártok között, akkor azzal kellett volna a többi közül kitűnnie, hogy adni akar a közjónak és nem kapni vagy elvenni tőle. A tulajdonlás vágya a diktatúra negyven éve alatt oly nagyra nőtt, hogy még a keresztény egyházak, illetve a zsidó hitközség is csak kapni akart, kapni, adni nem, egy fillért sem, senkinek.
A kapitalista gazdálkodás hagyománya mindazonáltal nem volt ismeretlen. Ugyanaz volt a gond vele, mint a demokrácia felfogásával. A szocialista tervgazdaság reformkísérleteivel és a feketegazdaság megerősödésének folyamatával párhuzamosan, a múlt század hetvenes éveinek végére a magyar társadalom ténylegesen elfelejtette a magyar kapitalizmus korábbi anomáliát, ahogy elfelejtette a saját munkásmozgalmait és a saját parasztmozgalmait. Azonnal visszaütött az amnéziája. Egy olyan magasan fejlett szociális piacgazdaság modelljéhez kezdett vonzódni, amelyet nem ismert, s amelynek korábbi állapotaira, születésének és fejlődésének körülményeire és feltételeire nem akart emlékezni. Illúziót akart realitás helyett. Illegalitásban tenyésző árnyékgazdaságával a varsói szerződés tagállamai közül Magyarország került ugyan a legközelebb a kapitalista gazdálkodáshoz, de nem a rendezetthez, nem a szociális piacgazdasághoz, amely az egoizmus tébolyult kapitalista excesszusait törvényekkel és a demokratikus hatalommegosztás intézményeivel regulálja, hanem a rendezetlenhez, a törvénytelenhez, amely inkább a családi, a nemzetségi és a törzsi egoizmust ápolja, titkos megállapodásokban, cserekereskedésben járatos, az írásosságot úgy kerüli, mint ördög a tömjént, a jogot csupán a joghézag felől ismeri, s ennek megfelelően az érdekérvényesítést inkább a tekintélyuralmi társadalomszervezés elképzeléseihez igazítja, közel sem a magyar progresszióhoz, hanem a vidék törzsi és nemzetségi szelleméhez. Mintegy híven őrzi az urasági cselédeket, a béreseket, a dzsentriket, a napszámosokat, a kisparasztokat és az arisztokráciát mélyen összefűző patriarchális szellemet. Radomir Konstantinović fogalmával élve, őrzi a vidék szellemét. Nem szereti az egyeduralmat, de a legközelebbi úr hűséges szolgálatával kis biztonságot vásárol magának az önkényuralomban. Nem tör nagyra, az univerzalitást még a templomában sem kedveli, békésen megmarad a családi, nemzetségi kötelékben. Az individualizmust ennek megfelelően mélyen nem érti, megveti. Immár városban lakik, a városok legdrágább negyedeibe költözik, de gyűlöli a városiasságot. Álló nap arra a lepusztított vidékre vágyik vissza, amelynek megvetően hátat fordított és ő maga segédkezett az elpusztításában. Gyenge államot kíván, hogy az adófizető közösség, s így akár a saját rovására háboríthatatlanul érvényesíthesse a családi, a törzsi és a nemzetségi érdeket, amit a városba is magával vitt. Mindenki ellensége, aki ebben nem szolgálja, s ha szolgálja, akkor azonnal barátja, de csak a szolgálat fejében, a szolgálat idejére. Ebben a kérdésben az amerikai egyetemeken képzett neoliberálisoktól kezdve, az angol és francia egyetemeken képzett nemzeti konzervatívokig teljes konszenzus uralkodott és uralkodik. Gyenge államot kívánnak. Olyan gyenge államot, amely kizárólag őket, a családjukat, a törzsüket, a nemzetségüket, a pártjukat szolgálja azokkal a javakkal, amelyeket másoktól vettek el. A privatizációt egy halálosan gyenge, korrekcióra vagy ellenőrzésre immár képtelen állam kebelében, törzsi, nemzetségi alapon, a vidék szellemében vezényelték le a pártok. Közösen akartak gyenge államot. Másként a közjó terhére elkövetett sokoldalú szabad rablás és önkény sem lett volna elképzelhető.
Amikor a privatizációs folyamat még valamivel az ezredforduló előtt lezárult, egy szép napon arra ébredtünk, hogy nyíltan kitört az országban a bandaháború, világos nappal rabolni lehet, nyílt utcán ölni és robbantani. Persze nem mindent lehet és főleg nem mindenkinek. Kizárólag a merénylet, a bérgyilkosság, a zsarolás, a vesztegetés, a milliós vagy milliárdos nagyságrenden felül elkövetett sikkasztás maradt büntetlenül. A pártok számára a nagy biztonsági kockázattal együtt, még második lépésben, a következő évtizedben is értelmesebbnek tűnt az állami gondoskodás színházi díszletei között működtetni a saját lábára álló piacgazdaságot. A piacgazdaság megteremtésének ez volt az ára. Nem mennék bele abba vitába, hogy vajon nem volt-e túl nagy ár.
Politikai regresszióval, a középosztály lecsúszásával és a gazdaság tartós stagnálásával fizetünk meg érte. A felső középosztály és az elit viszont felemelkedett és megerősödött. 13 százalékuk a jómódú vidékiek közül emelkedett ki. Nem véletlenül. A fizetség fejében, az állami gondoskodás díszletének takarásában, városban és vidéken, még tíz évig használni lehetett az árnyékgazdaság illegális kapcsolati hálóját, amely a rendőrségig, az ügyészségig, a bíróságokig elért, szervezetté lehetett tenni, az új érdekcsoportok javára intézményesíteni a sikkasztást, a vesztegetést, a korrupciót, s így akár legálisan beépíteni az állam életébe az immár az ország határain is átnyúló gazdasági bűnözést. Akár tudták, akár nem, valójában azt az illegalitást tették így a legális állami élet részévé a pártok, amely a diktatúra éveiben alapjáraton, de mégis csak működésben tartotta a gazdaságot, bizonyos jólétet biztosított, vagy legalábbis kiemelte a vidéki népességet a nélkülözésből. A szocialista hiánygazdaság nagy színjátékában megszabta a valóságos szociális kapcsolatok rendszerét, s így a diktatúrával szemben a progressziót szolgálta. A hiánygazdaság árnyékában második realitásként működött. Önálló rendszer volt, a hiány felismeréséből élt. Külön nyelve volt, amely a maga sajátos módszertanával együtt az új magyar kapitalizmus legális része, legális tolvajnyelve lett. Ezt a nyelvi, szerkezeti és metodológiai integrációt utólag nem tudjuk kioperálni a transzformáció kívánatos folyamatból.
Húsz év után a tekintélyuralmi hagyomány dominanciájának ideje érkezett el, ami tényleg bizonyos fordulatot jelent a magyar modernizációs kísérletek történetében. Nem érdemes úgy tenni, mintha nem értenénk. Mintha el lennénk hűlve tőle, fel lennénk miatta háborodva. Néhány hónapja teljesen váratlanul megszólalt egy sajtótájékoztatón a szombathelyi szocialisták frakcióvezetője, miszerint az egymással élesen szembenálló fiatal demokraták és szocialisták között korábban lett volna egy hallgatólagos megegyezés a korrupciós ügyekről. El fogják nézni egymásnak. Elsöprő választási győzelmük után a fiatal demokraták azonban felrúgták volna az egyezséget, s most úgy néz ki, mintha egyedül a szocialisták lettek volna érintettek a lopásban. Pedig e paktum jóvoltából óriási magánvagyonok halmozódtak fel közpénzből, s a háttérből most is e magánvagyonok tulajdonosai irányítják a pártokat, mondta tiszteletre méltó nyíltsággal a szombathelyi szocialisták frakcióvezetője. A frakcióvezető nyilatkozatát minden szinten a hallgatás falanxa fogadta, a legteljesebb ignorancia. Nem perelték be, nem zárták ki a pártból, nem kellett senki előtt dokumentumokkal bizonyítania állításait. Pedig szavait megismételte a legnagyobb országos napilapban. Egy olyan anomáliáról óhajtott volna vallani, amit mindennél nagyobb hallgatás övez.
A szavait követő csönd minden bizonnyal azt jelenti, hogy a gyenge magyar állam hallgatólagos igénye megrendíthetetlen, s minden más igényt felülír. Holott az igény jellege az eltelt két évtized alatt lényegesen megváltozott. Az államnak immár nem a közjó terhére illegálisan vagy félig legálisan elkövetett vagyonfelhalmozás érdekében, hanem a nagytőkések és a felső középosztály, azaz az újgazdagok felhalmozott magánvagyonának védelmében kell legálisan féken tartani a feszültségeket. A gondoskodó állam díszletében mindez nem volt többé lehetséges. A népesség nagyobbik fele, akik szavazatukat a szélsőjobbra vagy a nemzeti konzervatívokra adták, formálisan hozzájárultak ehhez a lényeges változáshoz. A gyenge magyar állam szubsztanciája változott meg, s ehhez adták helyeslésüket. De közel sem azért, mintha a nevezetes budapesti utcai zavargások (2006 ősze és 2007 tavasza között) megrendítették volna a gyenge magyar államba vetett bizodalmukat, vagy akár a nagy parlamenti többséggel rendelkező szocialista és liberális kormánykoalíciót, amely a zavargások idején is fenntartotta a gyenge államot. Ellenkezőleg. Az utcai zavargások éppen azt mutatták be az értő magyar világnak, hogy a feszültségek annak ellenére sem szociális a természetűek, hogy a társadalom egyharmada ténylegesen nyomorba süllyedt. Nagyon erős ez a gyenge állam, amelynek érdekében áll a nyomort fenntartani, sőt elmélyíteni. Ez nem a munkavállalók és a munkáltatók, nem a szegények és a gazdagok klasszikus konfliktusa volt a budapesti utcán, hanem a különböző tulajdonosi érdekcsoportok háborúja. Próbaháború. Arra vonatkozó vészjelzés, hogy a tulajdonosi érdekcsoportok között megbomlott az egyensúly, a hallgatólagos megegyezések nem működnek többé. Valóságos polgárháború lehet belőle. Ha akarjuk, ki tudjuk robbantani. Fenyegetés. Most talán még nem akarjuk. Budapesten jóval korábban felmondták a szabad rablás pártközi paktumát, mint Szombathelyen. Tulajdonlási háborúvá tették, amely adott esetben nem csak az ország stabilitását, netán az európai stabilitást, hanem akár a magyar modernizáció távlati érdekeit is hajlandó lett volna kockára tenni. Az Európai Unió pénzeinek elosztása volt a nagy tét. Ám ezeknek a tulajdonosi érdekcsoportoknak, jelentkezzenek szocialista, neoliberális, nemzeti konzervatív vagy szélsőjobboldali pártszínekben, egyként a gyenge állam volt és maradt az eszményképe, egy olyan gyenge állam, amely az adófizetők befizetéseivel most már kizárólag őket szolgálja és senki mást. Egyiket vagy a másikat. Egyszerre kettőt vagy hármat már nem. Ebből a szempontból érdemes megnézni a koalíciós kormányok húsz éves történetét. A nagyobb pártok mindegyike felzabálta a kormányozáshoz éppen szükséges kisebbik társát. A Magyar Demokrata Fórum a saját jobbszárnyát, a magyar neonácik első fészkét, a Magyar Igazság és Élet Pártját tette tönkre, a Fiatal Demokraták előbb a Független Kisgazdapártot, aztán a Magyar Demokrata Fórumot falták fel, most a kereszténydemokraták erőtlen maradékát, a szocialisták pedig az erős és ízes szabad demokratákat fogyasztották el reggelire. Én vagyok a nemzet, s hogy ki tartozik a nemzethez, azt majd én fogom megmondani. Egyedül én. Amivel jó időre vége is a republikánus hagyománynak, mégha nem is tűnik el nyomtalanul a föld színéről.
Az új magyar tekintélyuralmi hagyomány a vidék szellemében fogant, törzsi és nemzetségi jellegű, s ennek megfelelően nem érdekli a respublika, gyenge az emberjogi affinitása, erős a klerikális kapcsolatrendszere, a régebbi, a háború előtti, a feudális tekintélyuralom színházi előadását játssza a saját szereplőivel. A klerikalizmus szintén a patriarchális vidék szellemének ápolására szolgál. Krisztus követése és szolgálata nem áll benne ellentétben a keresztény univerzalizmus megvetésével. A klerikalizmus mindkét nyelvet egyszerre beszéli, a nemzeti egyházat ápolja az univerzális ellenében, hogy az egyházi hierarchiával szolgálhassa ki a vidék törzsi szellemét, de a dolog természetéből adódón mindkettő színházi nyelv. Kettős nyelvhasználatával az idegen utálatát, megvetését, kihasználását, kigúnyolását, de első sorban a hagyományos vagyoni hierarchiát szolgálja. A nagygazdát a kisgazdával, a kisgazdát a napszámossal szemben. Nem az eucharisztiát, még csak nem is a modern értelemben vett nemzetet, hanem a nemzetséget, a törzset, egy olyan közösséget, amit születésével kap az ember, s amiből akkor is tiltott kilógnia, ha nagyparaszt, és akkor is, ha nincstelen napszámos. Ilyen értelemben persze ez a kereszténység (sem katolikus, sem protestáns változatában) nem hitvallást és nem konfirmációt jelent, hanem egy nemzetségi vagy törzsi tartalmú összetartozásra vonatkozó negatív deklarációt. Mi pediglen nem vagyunk zsidók, így szól a kedélyes deklaráció. A mai magyar nyelvhasználatban a kereszténység ennek a kijelentésnek a szinonimájává, a fajelmélet vagy legalábbis az antijudaizmus fedőnevévé változott. A rejtjelezett deklarációra nem azért van szükség, mintha a teljes magyar népesség mintegy 1,5 százalékát kitevő zsidók olyan nagy szerepet játszanának a mai magyar társadalom életében, hanem azért, hogy az agonizáló törzsi vagy nemzetségi szellem a felebaráti szeretet nevében őrizhesse a másmilyenség gyűlöletének tiszta forrásait.
Egy olyan egyháznak, amely a rasszizmusnak és a felebaráti gyűlöletnek ezen formáit nem csak eltűri, hanem hangsúlyos hallgatásával, pápai enciklikák és pápai nyilatkozatok ellenében támogatja, igen nehéz elhatárolnia magát a szélsőjobb pogány mozgalmaitól. Erdő Péter egyházfő, akinek állítólag esélye van a pápai tiarára, azon személyiségek közé tartozik, akik szintén e két színházi nyelven beszélnek egy nyelvet. Ha a magyar egyházfők egyetlen nyelven beszélnének, akkor a saját klerikusaiktól kéne önmagukat elhatárolniuk és eltiltaniuk, nekik pedig a hívek amúgy is alaposan megcsappant seregétől. De igazság szerint világi intézménye sincs az új magyar demokráciának, amely ne két nyelven beszélné a nyelvet. A 43 ezer fős rendőri állományban 9 ezren tagjai annak a szakszervezetnek, amely szoros ideológiai kapcsolatban, időnként szervezeti kapcsolatban áll azzal a szélsőjobboldali párttal, a Jobbikkal, amely a legutóbbi választások óta 12 százalékkal ül a Parlamentben, s a demokrácia által nyújtott eszközökkel etnikai tekintélyuralmat óhajtana. A Rendőrtiszi Főiskola docense, Krémer Ferenc szociológus adatai szerint a szélsőjobboldali szakszervezet taglétszáma az utóbbi másfél év alatt a kétszeresére nőtt. Elsősorban nem tisztek, hanem tiszthelyettesek a szakszervezet új tagjai, de mindenképpen számolnunk kell vele, figyelmeztet a szociológus, hogy a teljes rendőri állomány több mint 20 százaléka egy olyan szélsőjobboldali szervezet tagja lett, amely legfeljebb használja, de nem védelmezi a demokráciát. Amivel már korábban, e számok ismerete nélkül is számolnia kellett az új magyar demokráciának. Amikor néhány éve egy debreceni szélsőjobboldali csoport tagjai fegyveres vadászatot folytattak cigány származású állampolgárok, azok közül is a legszegényebbek és a legelesettebbek ellen. Faluszéli házaikat felgyújtották, a tűzből menekülőket lelőtték. A rendőrség nem akadt az elkövetők nyomára. Amikor egy tűzből menekülő apát a karjában menekített négy éves gyermekével együtt lőttek le, a helyszínelő rendőrök nem vették észre a merénylők benzines kannáját a kiégett ház tövében, nem vették észre a hóban a vértócsát, nem vették észre a lövedékek becsapódásait, nem találták meg a hüvelyeket, a tűzoltók a tűz okát elektromos rövidzárlatnak tartották, s hogy a társadalom regressziós igényét illetően tényleg ne legyenek kétségeink, az orvosnő, akinek hasonló korú gyermekei voltak, nem vette észre a négy éves gyermeken és az apán a lőtt sebeket, hanem füstmérgezésként attesztálta a halálukat. Ennyi véletlen hatósági tévedés egyszerre nem létezik.
A tekintélyuralmi hagyomány nem érvel, hanem közösségképző hitekre, közösnek vallott érzésekre apellál, s főleg közös indulatokat, kollektív hisztériát, kollektív ignoranciát indukál, definíciói önkényesek, nincs hajlama a diskurzusra vagy a megegyezésre, nem lát közvetlen kapcsolatot az adófizetés kötelezettsége és az állampolgári jogok között. A új magyar tekintélyuralmi hagyomány dominanciája minden bizonnyal ugyanolyan színházi dekorációnak bizonyul majd, mint amilyen korábban a gondoskodó állam dekorációja volt. A pszichológia nyelvén szólva, ez esetben sem az álom szubsztanciájával, hanem az álom homlokzatával van dolgunk. A kettős nyelvhasználat, az antikapitalista, antiglobalista szlogenek és a neoliberális, illetve a korai kapitalizmusra emlékeztető intézkedések, a különböző jogcímeken bevezetett sápok és különadók, az ad hoc jogalkotás, a visszamenőlegesen hatályos törvények injúriája, a belpolitikai és külpolitikai célokra használt eltérő nyelvek, a sajtószabadság szelektív korlátozása, és a legsúlyosabb, a magyar alkotmány átszabása az etnikai elv alapján, rontják ugyan az ország esélyeit, hiszen kívülről túl veszélyesnek tűnik a zűrzavar, amit Orbán miniszterelnök állítólag meg akar fékezni. Ám feltehetően csak olyan mértékben rontják a modernizálódó gazdaság esélyeit, amilyen mértékben a magyar nemzeti burzsoáziát erősítik. Ami megint csak nem lesz túl szimpatikus a világ szemében. De nem lehet azt mondani, hogy ne lenne logikája. A vagyonos polgárság, azaz a magyar burzsoázia megerősödése hosszú távon elkerülhetetlen. Megerősödésük nélkül nem képzelhető el a társadalomszerkezet transzformációja. Orbán miniszterelnök a budapesti zavargások idején az EU-pénzek elosztásának igényétől hajtva a magyar burzsoázia képviseletére vállalkozott, politikai devianciája pedig azonos a feladat nehézségével. Vagy azt sem lehetne mondani, hogy a körülöttünk működő fejlettebb világ ne ismerné a nemzeti protekcionizmus logikáját és a protekcionizmus trükkjeit. Meg azt is kár lenne elfelejteni, hogy a piacgazdasági átalakulás mára a régióban ténylegesen befejeződött. A transzformációs folyamatnak nincs több belső tartaléka, nincs önálló politikai huzata többé. Egy olyan sikertörténet, amit sem a legnagyobb külföldi és haza nyerteseknek, sem a károsultak és vesztesek nyomorba süllyedt hazai táborának nem lehet eladni többé a végső győzelem vagy a gyümölcsöző európai integráció reményeként. Az állami vagyon feldarabolása befejeződött. Nincs többé mit felosztani, alig lehet valakitől valamit elvenni, és ezzel megajándékozni másokat. Ezt csak teljes körű államosítással vagy a bűnbaknak megtett személyek teljes körű kirablásával lehet megtenni, aminek nem az erkölcsi nemesség állja útját, hanem a modernizáció igényének hagyománya, mint ahogy ugyanezen okokból a kommunisták államosítási lázát nem is fogadta el a magyar közvélemény. Ami nem jelenti azt, hogy ne élt volna az előnyeivel, s kádárista kispolgárként ne érezte volna pompásan önmagát. A transzformáció első húsz évében felhalmozott strukturális gondokat valakinek a kárára mégis meg kell oldani. Amit Orbán miniszterelnök magára vállalt, az nem kevés, s nem kevés öntudatról árulkodik. A nehézségek és akadályok léptéke az elmúlt egy évben ugyan őt is a lehetségesénél több improvizációra késztette, praktikusan maga alá gyűrte, szövetsége a nagyburzsoáziával úgy ropog alatt, mint az ág, ő maga is elsúlyosodott testileg, azt azonban nem állíthatja senki, hogy ne tartaná magát saját korszakos felismerésének kurzusához, a kétnyelvűségéhez. A magyar történelemnek egy olyan tényleges rémét kéne legyőznie a modernizáció érdekében, amit a kormányhatalom megragadásának és tartós gyakorlásának érdekében ő maga idézett fel, amikor az utcára küldte és nyelvhasználatával együtt integrálta a csőcseléket.
A harmadik magyar modernizációs kísérlet első fázisában, azaz a rendszerváltás óta eltelt húsz évben, a magyar társadalomnak az a lehetetlen feladat jutott, hogy a szó klasszikus, marxi értelmében hajtson végre eredeti tőkefelhalmozást, végrehajtotta, azaz az állami vagy a szövetkezeti tulajdont játssza át hazai vagy külföldi tulajdonosok kezébe, átjátszotta, ezt aztán jórészt törvénytelen eszközökkel gyarapítsa, vagy a konkurenciától tartva tegye tönkre, jórészt törvénytelen eszközökkel gyarapította, jórészt törvényes eszközökkel tette tönkre, s mindeközben ne csak a társadalmi békét őrizze meg, nehezen, de azért megőrizte, hanem nemzetgazdasági szinten, és személyesen is váljon versenyképessé a globalizáció körülményei között, ne legyen a nála súlyos nagyságrendekkel nagyobb, koloniális tapasztalatokra és koloniális struktúrákra támaszkodó internacionális tőkével szemben vesztes, azaz fejezze be végre a modernizációt, majd ebben az új és lelkesítő pozícióban foglalja el végre egyenrangú helyét az Európai Unióban. Ennek a követelménynek a teljesítése még jócskán hátra van. Nem nehéz bevallani, hogy bármiként szeretnénk, esélye alig van. Orbán miniszterelnöknek úgy kell a népesség nagyobbik felének érdekei, és az állítólagos európai értékközösség ellenében színházat játszania, azaz a nagy ipari társadalmak és az unió gyengéit gondosan letapogatnia és ügyesen kihasználnia, hogy a szocialistáktól a nemzeti konzervatívokhoz átpártolt magyar nagykapitalisták és nagytőkések a nemzetközi porondon nagyobb, vagy bármilyen játéktérhez juthassanak. Ami a miniszterelnök belpolitikája felől nézve azt jelenti, hogy olyan mérlegjátékot kell játszania a regresszió legradikálisabb erőivel, ami a saját regresszív kurzusának is megfelel. Szemben a nemzeti radikálisokkal, a nemzeti konzervatívok ugyanis nem ellenzik, hanem szorgalmazzák a modernizációt. A tévedések gyors elkerülése végett itt kell megjegyeznem, hogy a legmélyebb regresszió erői és parlamenti pártjuk támogatói, a vizsgálatok szerint egyáltalán nem a legszegényebbek, hanem a jómódú vállalkozók köréből kerülnek ki.
Annak érdekében, hogy tarthassa kettős látásának és kettős nyelvhasználatának kurzusát, Orbán miniszterelnöknek használnia kell őket, meg kell őket kerülnie, meg kéne őket nyernie, ennek érdekében verbális és valóságos koncokat kell elébük vetnie, s azokkal nemzeti radikális jellegű botrányokkal kapcsolatban, amelyeket ő maga vagy munkatársai
(kimaradt rész)
amelyeket ő maga vagy munkatársai támasztanak, ugyanakkor egy másik nyelven meg kell nyugtatnia azokat a külföldi partnereit (akár a saját európai pártszövetségén belül is), akikkel egyébként tüntetően nem szabad közösséget vállalnia, de együtt kell dolgoznia. Meglehet, hogy Orbán miniszterelnök kurzusa sokak szemében nem világos, de mégsem felejthető, hogy a korábbi baloldali liberális kormányzat nyolc évében, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt nőtt a munkanélküliek száma tíz százalékra, süllyedt mélyszegénységbe a népesség harmada, nőtt kezelhetetlenül óriásra az állampolgárok fedezetlen eladósodása és az állami adósságállomány, sőt, baloldali liberális keretben hordtak szét a klánok minden olyan állami költségvetésből működő intézményt, aminek ma és holnap a közöst kéne szolgálnia. A kétharmados győzelem nem az égből pottyant Orbán miniszterelnök ölébe, hanem Gyurcsány miniszterelnök pártja biztosította, amikor kitartott a gyenge, kirabolható állam eszménye mellett, egyenként és következetesen megfúrta a miniszterelnök államháztartási reformterveit, fokozatosan arra kényszerítve őt, hogy egyenként árulja el mindazokat, akiket előzőleg megbízott a feladattal. Rendesen el is árulta őket, minisztereket és államtitkárokat. Akkor aztán hátbaszúrták. A gondoskodó állam díszlete nem a szélsőjobboldali csőcselék, nem a nemzeti konzervatívok, hanem a szocialisták és a szabad demokraták kezén szolgált ki, még akkor is, ha nem volt ellenzéki párt sem, amely ne lett volna a korrupcióban a kormánypártok biztos partnere.
Ami nyersfordításban azt jelenti, hogy néhány kiválasztott magyar nagytőkés és különböző pártszínekben tündöklő tőkés csoportosulás javára az állami gondoskodás hagyományából nem lehet több színházi előadást kihozni. Az újgazdagok, akiket a két szociológus, Kolosi Tamás és Tóth István György vizsgálata nagytőkéseknek nevez (habár csak magyar viszonyok közepette nagytőkések), így nem is remélhettek többet az önmagukat készségesen elemésztő liberálisoktól és szocialistáktól. Orbán miniszterelnöktől azonban igen. Bizonyítottan a hatalom pragmatikusa, pártjától nem ő függ, hanem a pártja függ tőle. Taktikában erős, stratégiája ugyan karakterisztikusan bizonytalan, de tevékenységét sem politikai filozófián megalapozott meggyőződés, sem ideológia nem terheli. A hatalom robotosa. Nemzetien színezett populizmusa és a vidék szellemétől lángoló devianciája sajátosan erős színfolt Európában, ám nem kirívó, nem különösebben feltűnő. A politikai ígérgetés az utóbbi két évtizedben másutt sem mosta alá kevésbé a demokráciát, mint Magyarországon. Európában ma nem a magyar demokrácia válsága a legveszélyesebb. Orbán populizmusa Sarkozy, Putyin vagy Berlusconi populizmusától legfeljebb abban különbözik, hogy a régi nagy európai sifonérból nem ugyanazokat a fiókokat húzkodták ki. Van bizony az európai sifonérban fajgyűlölet, idegengyűlölet, nőgyűlölet, homofóbia, jó adag nekrofilia, totemizmus, pogányság, ezek nem a keleti régió sajátosságai, hanem az európai szellem közös termékei. Amit Orbán miniszterelnök tesz, az persze több mint kockázatos, játék a tűzzel. Előbb meg kellett mozgatnia, utcára kellett szólítani a regresszió erőit, hogy aztán esetleg kanalizálni tudja őket. A koloniális hatalomgyakorlás és adminisztráció tapasztalatán megalapozott, a koloniális rendszereket nagy figyelemmel működtető Európai Uniónak nem csak ebben az egyetlen, s valljuk meg, nem is olyan fontos kérdésben nem működik a veszélyérzete. A régi nagy demokráciákban a sikeres embereket egyszerűen per se ellenállhatatlannak találják.
(kimaradt rész vége)
Ha valaki baljós jelek láttán azt gondolná, hogy most aztán Magyarországon eljött az erős, a totális, a mindenható állam ideje, akkor minden bizonnyal téved, mert meg kell elégednie egy unalmas, lényege szerint kisparaszti tekintélyuralommal. Tessék kérem a varázsló kezét figyelni, ahogy ő maga is javasolta aggodalmaskodó kollegáinak. A magyar társadalomfejlődés hagyományos logikája több mint kétszáz éve a modernizációnak ad prioritást, s a magyar modernizációs folyamat befejezésének sikerére a nemzeti konzervatívok kockázatos politikájával együtt van remény. Megértem, hogy ez fáj a szocialistáknak és a liberálisoknak, akik szeretnék a modernizációt a sajátjukénak tudni, nekem viszont a szocialisták és a liberálisok kóros vaksága fáj. Alapos okuk lenne rá, hogy képviseljék a magyar progressziót, de több választási perióduson át nem képviselték, és legnagyobb vereségük láttán sem képviselik. Az erős demokrácia az erős polgárság legerősebb eszköze a folyamatos modernizációra. Magyarországon ma vannak ugyan gazdagok, sokan vannak a szegények, a középosztály fejlődése azonban már Orbán első, nemzeti konzervatív jellegű, de még jóval óvatosabban protekcionista miniszterelnöksége idején megakadt, a szocialisták és a liberálisok két választási periódusra kiterjedt kormányzása idején pedig már jelentősen visszaesett; össze is zsugorodott a középosztály. Ami a demokráciára nézve a lehető legnagyobb veszély. Fel kellett volna ismerniük. Ahhoz, hogy a középosztály megerősítésén fáradozhassanak, előbb az államháztartást kellett volna rendbe rakniuk. Erős középosztály nélkül a politikai időjárás szélsőségessé válik és tartósan az marad.
A piacgazdaság nem csak a tekintélyuralmat, hanem akár a diktatúrát is elviseli. Ezt is tudniuk kellett volna a liberálisoknak és a szocialistáknak. Ez nem szép és nem elég erkölcsös a piacgazdaságtól, de a tapasztalatok szerint így működik. Csak a szabad kereskedelem megszállott hívei és csontig naiv lelkek gondolhatják, hogy a piacgazdaságból egyszer majd szépen kinő a demokrácia. Nem nő ki. Ezt a szép hiedelmet csupán amerikai egyetemeken érdemes ápolni és tanítani, de ott is csak az expanziós törekvések gyenge ideológiája lesz és marad. Ha a demokraták nem akarják, ha nem dolgoznak meg érte, vagy nincsenek demokraták, akkor nincs demokrácia. Magyarországon ma vannak gazdag emberek, bőven vannak jómódú emberek, de ezzel együtt nincs az országnak nemzeti burzsoáziája. Nem szerveződött meg. Most szerveződik. Rondán szerveződik. Kolosi Tamás és Keller Tamás vizsgálata szerint a rendszerváltást követőn a felső középosztályba tartozók száma megduplázódott, az ennél magasabb kategóriába sorolt elit megszilárdulása azonban hosszabb időt vett igénybe, és csak 2009-re épült ki teljesen. Szerveződésüknek természetesen inkább a hatalmi pragmatizmushoz van köze, mint a demokráciához. A demokrácia láthatóan nem érdekli őket, s még az sem fedezték föl, hogy erős középosztály nélkül még a sok pénzükkel sem mennek semmire. Ők is csak az alapozó kurzusnál tartanak, még nem teltek be önmagukkal.
A gazdagok és a jómódúak a 2006-os őszi zavargások idején azért döntöttek. Két választási periódus után, most bizony megvonják a bizalmukat a szocialistáktól (akik éppen hozzáláttak volna, hogy szétosszák az uniós pénzeket), inkább a nemzeti konzervatívokat ajándékozzák meg vele, akik az elosztás aránytalanságait majd a saját klientúrájuk javára korrigálják, illetve a saját ízlésük szerint elégítik ki a népesség elszegényedett harmadának folklorisztikus igényeit. A számítás nem nélkülözte a lehető legnagyobb kockázatot. A legvagyonosabb magyarok álltak a destabilizáció pártjára, amit tulajdonos elvileg sehol a világon nem tesz meg. Minden bizonnyal valami olyasminek a sikerére láttak esélyt nemzeti konzervatív keretben, ami egyébként semmilyen politikai keretben nem elkerülhető, a folyamatos modernizációra, illetve a folyamatos modernizációban otthonos global player szerepére. Nemzeti burzsoázia ma már csak a globális tőkeáramlás keretei között felépíthető, de nem középosztály nélkül. A nemzeti burzsoázia felépítése még akkor sem elkerülhető, ha tudjuk, hogy a regionális szinten űzött modernizációk, globális szinten az élővilág szisztematikus elpusztításával érnek a maguk heroikus zárlatához, akár vegytisztán demokratikus keretben is.
Kapitalizmusban az értelem hatalma csupán lokális és eseti. Magasan fejlett formájában ezért is nincs meg a kapitalizmus demokratikus keretek nélkül.
Ilyen mennyiségű és ilyen nagyságrendű hiánnyal, szükséglettel és tébolyító ellentmondással, amit eddig itt felsoroltam, fél évszázadon belül nem tud egy társadalom megküzdeni. Amikor Helmut Kohl a berlini fal leomlása után elmondta a maga virágos mezőkről álmodozó nagy üres beszédét, én úgy számoltam, hogy a modernizációs deficit felszámolásához és a mentális feltételek megteremtéséhez mintegy ötven katasztrófáktól mentes békeévre lenne szüksége a régiónak. Ebben a kérdésben nagyot tévedtem. A transzformációhoz és az európai integrációhoz, ennél sokkal hosszabb időre van szüksége a régiónak, s Európa egésze még a sikeres transzformációkkal együtt is meg fogja őrizni a három nagy régió historikus határait. Ám ahhoz, hogy a folyamatot tényleg értsük, még egyszer vissza kell menni az időben.
Az első magyar modernizációs kísérlet, a reformkori, a 19. század húszas éveitől kezdve a magyar ipar és a magyar kereskedelem megteremtésének igényét a függetlenség eszméjéhez kötötte. Azóta a haza és a haladás fogalma oly szorosan fonódnak egybe, hogy úgymond nincs személy, aki közéjük állhatna. A függetlenség e progresszív elképzelésben nem az egyén függetlenségét, nem a személyek jogegyenlőségét, nem a személy szabadságjogait, nem a személy szuverenitását, hanem a haza függetlenségét jelenti. Csupán idegen hatalomtól független nemzet képes a haladásra. A hazáért akár az életét feláldozza az ember. Ha egy magyar kormánytisztviselő ma úgy nyilatkozik, hogy Orbán miniszterelnök szabadságharcot folytat a neoliberális elvek alapján szervezett pénzvilággal szemben, mert vissza akarja szerezni az ország pénzügyi függetlenségét, azaz nem halmozni akarja a haza adósságait, hanem csökkenteni, akkor a nyilatkozó kormánytisztviselő erre a történeti tudatra épít. Lássátok feleim, a magyar miniszterelnök a hazát és a haladást preferálja az idegen hatalmak szolgálatával szemben. Miközben az agyaras osztrák vadkan az életére tör. Ami nyersfordításomban azt jelenti, hogy az új magyar tőkének versenyképes helyet akar szorítani a világpiacon, ehhez pedig cselekvési teret kell nyernie, akár a demokrácia rovására, akár az uniós értékközösség és a gonosz spekulánsok ellenében. A Washington Post vagy a Le Monde olvasói kevéssé fogják érteni, hogy mit akar a magyar miniszterelnök, s bizonyos értelemben indokolt, hogy ne értsék, de az már nem indokolt, hogy a német újságolvasók se értsék.
Ha nem értik, akkor Matthias Platzeck brandenburgi kormányfőhöz kell felvilágosításért fordulniuk, aki húsz év tapasztalatával a háta mögött szintén az egyenlők közötti együttműködés demokratikus alapelvére apellál. Ő sem sok sikerrel. Persze a magyar kormánytisztviselő sem fogja érteni, hogy ezek az amerikaiak vagy franciák mit nem értenek, vagy mit nem akarnak érteni, de arra bizton számíthat, hogy ezen a helyen, ahol mi élünk, senki nem tud áttörni a puszta szó bűvkörén. Ami nem feltétlenül populizmus és demagógia. A szabadságharc a politikai progresszió fogalomtárába tartozik. Ezen a tájon érzékeny maradt az ember a koloniális jellegű gesztusokra, s az uniónak a portugálok, a spanyolok, a hollandok, az olaszok, a belgák, s főleg a franciák, az angolok és a németek jóvoltából ténylegesen működnek a koloniális kormányzásra vonatkozó kemény hagyományai. Akár tudják, akár nem akarnak tudomást venni róla, e kormányozási tapasztalatok érdekközösségére és értékskáláira alapozták az uniót, s ebbe az érdekközösségbe Európa historikus régiói közül kettő csak szigorú feltételek mellett fér bele. Piacként jelen lehetnek, de krónikus tőkehiánya, versenyképtelensége miatt nincs olyan magasan fejlett európai demokrácia, amelyben egyenrangú feleknek számíthatnának. Az értékskálán ugyanis a siker magasabb helyen áll az észnél, s a vagyon áll az igazságnál is magasabban. Gyerekként vagy ifjú emberként magam is szívesen feláldoztam volna a hazáért az életem. Faltam a későromantikus regényeket, figyeltem, hol lenne az alkalom a nagy önfeláldozásra. De öreg fejjel, realistaként sem tudom azt mondani, hogy az uniós egyenrangúság égető problémája elől lenne hová kitérnem. Az unióban kétféle tapasztalati anyag találkozott. Mindkettő az európai história része. Nem tudják egymást letagadni, ám egymás iránti érdeklődésük közel sem kölcsönös. Európa nagyobbik felének és Európa erősebbik felének kölcsönösségéről és egyenrangúságáról lenne szó, ám félő, hogy ez a kölcsönösség az érdeklődés egyoldalúsága és főleg az egzakt ismeretek hiánya miatt nem fog létrejönni az európai integráció. Berlin, Párizs, London, Brüsszel információs deficitje és ezzel párhuzamos önelégültsége több évtizedes és elképesztő méretű. Miközben szorgalmazzák, sőt igazán nagyvonalúan finanszírozzák az európai integrációt, gyanútlanságukkal, tudatlanságukkal és koloniális szerkezetükkel az útját állják.
A reformkori modernizációs kísérlet nem tisztázta az egyén helyét a hazában, a haza fogalmának helyét a respublikában és a respublika helyét a világban. Erre nem is volt szüksége. Nem a polgárság, hanem a felvilágosodott birtokos nemesség szellemi mozgalma volt. Ők voltak a nemzet. Arisztokrata személyek másféle viszonyt ápolnak becses önmagukkal, mint polgári személyek, habár mindkettő elsajátított és nem velünk született viselkedési mód. Nem a felvilágosult birtokos nemesség szemléleti hibájáról vagy tévedésről volt szó. Nagyszabású modernizációs kísérletük egyetlen fázisában sem találtak olyan tehetős, művelt, politikailag érett és szervezett polgárságot, amely akár velük szemben, akár ellenükben, akár nyaktilóval tisztázhatta volna a polgári személy helyét és dolgát a hazában. Tömegnyomás híján a birtokos nemesség nem is tudta elszánni magát a megváltás nélküli jobbágyfelszabadításra, habár a jobbágyok felszabadításának szükségességét belátta. A felemás döntés katasztrofális eredményét, amivel a földműves lakosság több mint ötven százalékát nincstelenné tették, a tulajdonosi tudat hiányával a mai napig fizetjük. Más nemzetek önállósodási törekvései iránt sem volt több affinitásuk a birtokos nemeseknek, s így a magyar nemzet rögtön a hátába kapta a szlovákok, a horvátok, a szerbek és a románok, az egész régió önállósodásának törekvéseit. Még a nagy műveltségű centralisták is alvajárónak bizonyultak. Olyan kapitalista nagyipart kívántak, amely nem üldözi el a parasztot a földjéről, nem fojtja meg a kisipart, a munkásokat nem nyomorítja el. Meg tudom őket érteni. Gőzgépet akartak, modernizációt akartak, de Európa nagyvárosaiban látták, amit láttak. Nyomort láttak, mocskot és tüdőbajt, nem akarták. Csupán a modernizációs kísérlet radikálisai, az európai forradalmak logikáját átlátó költő, Petőfi Sándor, meg néhány őrült pesti mérnök és jurátus tisztázta a modern nemzet fogalmát, hangoskodó magánzók. Ki figyelt rájuk, senki. Mindez azonban megintcsak nem véletlen, nem csoda, hanem jórészt urbanisztikai adottság. Ahogy Szűcs Jenőtől tudni lehet, Európa régiós határvonalait a középkor óta nem csak a hatalomszervezési és a vallási viszonyok különbségei, a római és a bizánci kereszténység különbözősége, hanem az eke elterjedtségének és az urbanizáció szintjének különbözősége rajzolják meg. A magyar modernizációs hullámoknak e masszív historikus adottságokkal szemben az adja meg a dinamikáját, hogy sikerül-e titkon átcsempészni az országot a második történeti régióból az első történeti régióba.
Egyszerű, át kell férni a tű fokán. Egyszerű, a kör négyszögesítését kell végrehajtani. Aminek a városiasság mértékében és minőségében lenne megadva az egyik feltétele. 1847-ben, Magyarország és Erdély teljes területén mindössze három városnak, Pozsonynak, Kecskemétnek és Debrecennek volt közel ötvenezer lakója, az összes többinek ennél jóval kevesebb. Pestnek is mindössze nyolcvannyolcezer. Húsz év reformtörekvései készítették elő a márciusi forradalmat, aminek az osztrák császár és az orosz cár hadseregének inváziója a következő év augusztusára aztán véget is vetett. Miként lett volna ennyi idő elég a polgárosodáshoz. A felvilágosult birtokos nemesség egy olyan történelmi feladatot kapott, amit ilyen túlerő ellenében és ilyen rövid idő alatt nem tudott megoldani.
A második magyar modernizációs kísérlet, ezért aztán éppen az osztrák udvartól való függőség törvényes elfogadására épített. A császári házzal való békés politikai megegyezés polgári és nemesi hívei a vámuniótól és a közös külpolitikától remélték a magyar ipar és a magyar kereskedelem hatékonyságának növekedését. A nemesi osztály és a nagypolgárság modernizációs elképzelései egymásra találtak, ami a modernizáció magyar történetének már csak azért is nagy lökést adott, mert a következő évtizedekben meghonosította a magyar politikai gondolkodás realizmusát. Hátukban a nemzetiségek önállósodási és elszakadási törekvéseivel, talpuk alatt a soha ki nem hunyó függetlenségi vágy parazsával, jogi eszközökkel alkották meg a konzervatív liberális államot. Budapest infrastrukturális fejlettsége a századfordulón Berlin szintjén állt, értsd, ugyanolyan emberevő világváros lett. A főváros fejlődési üteme és hatalmi potenciálja viszont nem javította a krónikusan visszamaradt magyar vidék, a városok és mezővárosok urbanizációs esélyeit. A mai napig viseljük egyenlőtlen fejlődésük és egymással szemben táplált ellenszenvük, sőt, háborúskodásuk pusztító terheit. A második modernizációs kísérletnek még csak nem is az első világháború vetett véget, hiszen a hadiszállítások a hősi halottak számával egyenes arányban csodát tettek az iparral, hanem a birodalom veresége és a monarchia teljes összeomlása.
E két korábbi modernizációs kísérlet csődje, kudarca, zsákutcája, vagy befejezetlensége, beszéljünk róla bármiként, alaposan beírta magát a magyarul beszélők tudatába, ami közel sem menti, legfeljebb magyarázza a magyar közbeszédben állandósult dramatikus nyelvhasználatot, a refrénként visszatérő hisztérikus túlzásokat, a kötelező kárálást, a pártállás szerint semmiben nem különböző folyamatos méltatlankodást és vádaskodást, az érvelési készség és a definíciós kötelezettség hiányát. Nem mintha az ország az utóbbi húsz évben ne mozdult volna el. Vagy még szerényebben szólva, nem mintha a tervgazdasági működést ne sikeresen alakította volna át piacgazdasági működéssé. Sok embernek együtt, egy időben kellett a saját hajánál fogva önmagát a reálisan létező szocialista rendszerek mentális végelgyengüléséből és szervezési csődjéből kiemelnie, kiemelték önmagukat. A siker a sok kis egyéni teljesítményből épült fel. E húsz év alatt még az öngyilkosok hírhedten magas arányszáma is rapid módon csökkent, most azonban ismét emelkedik. Húsz év múltán világos, hogy az újabb magyar piacgazdaság tartós sikerét a sok kis különálló egyéni teljesítmény nem biztosítja. Hosszú távra kizárólag a modernizációs folyamat sikeres lezárása lenne a garancia, ami viszont nem lehet egyedül egyéni teljesítmények műve.
A magyar társadalom ma azt állítja magáról, hogy politikai felfogásában végletesen megosztott, s a megosztottság mögött valóban ott várnak a különböző színű és szintű kollektivizmusok. Az állítás ennek ellenére hamis. De nem csak hamis állítás, hanem szándékosan hamis állítás. Az egymással szemben álló pártok mentalitása és politikai nézetrendszere legfeljebb az adalékok arányában különbözik, nem a minőségükben. Egymással szemben ugyan ellenőrző szerepet játszanak, miként egy érett demokráciában, az ellenőrzési munka konkrét adatsorait és eredményeit ellenben nem kötik senki orrára. Saját választóik orrára sem. Egymás zsarolására használják. Vagyoni helyzetükben sem különböznek a híveik, habár vagyonhoz való viszonyuk árnyalatokban különbözik. Már csak abban is, hogy a privatizációs folyamatban vagy a korrupciós hálózatban miként jutottak hozzá. Az új magyar kapitalizmus, a multinacionális cégekkel egyetemben, a reálisan működő szocializmus árnyékgazdaságának élő szerkezetére épült rá, így aztán a társadalomfejlődés tartósan neuralgikus pontja lett, hogy az árnyékgazdaság titkos hálózatát csak azok láthatták át, azok használhatták a saját javukra, akik a hálózat irányítói és haszonélvezői voltak már a pártállami időkben is. Egyáltalán nem véletlen, hogy Magyarország leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárai, azaz az elit és a felső középosztály tagjainak 67 százaléka a pártállami nomenklatúra tagjai közül került ki. Magyarország ténylegesen különbözik minden más posztkommunista országtól, ilyen léptékű árnyékgazdaság másutt nem működött. Regressziójának léptékében is különbözik a többitől. A lengyelek jeleskedtek ugyan az árnyékgazdasági kereskedelemben, de nem az árnyékgazdasági termelésben.
Ami egykor előnynek számított a magyar modernizáció lehetőségeit illetőn, mára hátránnyá változott. Nem tartható a különbség a kommunális és a privát minősége közt. Ugyanilyen nagy a különbség az állami pazarlás és az egyéni nélkülözés között. Az árnyékgazdaság tulajdonosainak legalizálniuk kéne az árnyékgazdaságukat. Ami azt jelenti, hogy invesztálniuk kéne, kockázatot és felelősséget kéne vállalniuk. Utcát kéne építeniük magánbirodalmaik között, kórházat, csatornát, a szakképzést és a nyelvi oktatást meg kéne szervezniük, megteremteni az ár és a szolgáltatás arányosságát, számlát adniuk, újraépíteni az államapparátust, újraépíteni a kriminálissá vált egészségügyet, a mocskos vonatokat, villamosokat, buszokat, pályaudvarokat, utcákat, tereket, vécéket valakinek naponta ki kéne takarítani, a korrupció intézményeit leépíteni, az unióban és a katonai szövetségben vállalt kötelezettségeket teljesíteni, egyszóval mindazt megtenni, amit a közjó, vagyis a modernizáció folyamatának lezárása megkíván. Bizonyára vannak, akik hajlanak rá, ma alig láthatók. Jobban látható, hogy a tulajdonosi körök pártállástól függetlenül olyan gazdaságot akarnak, amely nem szabad versenyre épül. Az állam folyamatos és szisztematikus kirablásának privilégiumát nem adják. Éppen ezen áll és bukik a progresszió és a regresszió ügye. Ha adnák, akkor az eredeti tőkefelhalmozás periódusának véget kéne vetniük és vagyonukat az invesztációval arányos, szolid nyereséggel növelniük. Merő jó szándékból azért sem tehetik, mert olyan illegális vállalkozói tudatuk van, amely a korrupciós hálózaton keresztül biztosított állami megrendelés formájában törölte a kockázatot. A magyar vállalkozók több mint hatvan százaléka állami megrendelésre dolgozik, ami nyersfordításban azt jelenti, hogy nem a világgazdaságba vannak belekötve, hanem egy korrupciós hálózatba. Néma érvelésük mindazonáltal jól érthető. A rendezett kapitalizmussal, azaz a globális tőkeáramlással szemben még az állam lerablásával együtt sincs esélyük. Üzleti tapasztalataikkal az államhatárokon kívül nincsen mit kezdeni. Félnek. Tolvajnyelvüket idegen nyelvekre nem lehet lefordítani. Az állam és a legszegényebbek rovására illegálisan felhalmozott tőkéjük jórészt nem működő tőke. Nyilvánvaló, hogy nem olyan demokráciát akarnak, amely szabad egyének szabad társulása. Ha pedig csak ilyen demokrácia van, akkor nem akarnak demokráciát.
Stratégiájukat illető felfogásukban a pártok követik ugyan a vagyonhoz fűződő viszony különbségeit, sőt, ennek megfelelően rejtik el egymás elől a kártyáikat, de speciális tudásukkal nem élnek a közjó javára, hanem kölcsönösen zsarolják egymást vele. Ami nem járul hozzá az állami élet demokratikus átláthatóságához. Hallgatólagosan még abban is megegyeznek, hogy milyen határokig mennek el egymás leleplezésében és megzsarolásában. Nem arról van szó, hogy ezzel becsapnák a választóikat, ellenkezőleg, a választók szintén gyenge államot, és éppen ilyen pártokat kívánnak. Ők sem kívánják nyilvánosságra hozni, hogy ki mikor és hogyan jutott a vagyonához, milyen illegális hálózatban működteti, miként kerüli el az adófizetést, hogyan nem fizeti az egészségi járulékot és hová menekíti a nyereségét. A választópolgárok sem akarják ismerni a múltjukat, például nem akarják tudni, hogy az egykori titkosszolgálatoknak ki dolgozott, vagy ki nem dolgozott, ki milyen adatokat halmozott fel, s ezzel most kik és mit csinálnak. E sokoldalú erkölcsi nagylelkűség eredményeként, Magyarország polgárainak kétharmadát ma egyharmad adójából kell eltartani. Ami persze nem megy. A szükségesnél egymillióval kevesebb állampolgár dolgozik. Ami persze statisztikai díszlet, hiszen ezek az állampolgárok napi tizenkét vagy tizennégy órát dolgoznak, mint az állat, csak éppen nincsenek bejelentve. Ehhez jön az ország mintegy nyolcszázezer rokkantnyugdíjasa. Ami összességében azt jelenti, hogy a csaknem általános és csaknem mindenkire kiterjedő egészségbiztosítást a munkaképes lakosság egynegyedének kéne az egészségügyi befizetéseivel finanszíroznia. Mintha a vállalkozásoknak szándékosan lenne akkora a járuléktartozása, hogy az adóhatóságok ne tudják behajtani. Ha behajtanák, akkor összeomlana a gazdaság. Nem arról van szó, hogy e számokat ne ismernék a pártok, hanem saját ellenőrző szerepük eredményeit, úgymond saját választóik titkos életének békés fenntartása érdekében nem kívánják a nyilvánosság elé tárni. A társadalom így aztán olyan mértékben tette titkossá a valóságos mozgásait, hogy nem csupán a csalások rendszere, hanem még az eredmények is titkosak.
Nem emlékszem rá, hogy az utóbbi húsz évben valaki hangosan tudomásul vette volna mások eredményeit, vagy akár a sajátjait. Hogy mindenféle retorikát mellőzve azt mondaná, kedves honfitársaim, vegyétek már tudomásul, hogy a tulajdon szerkezete húsz év alatt megváltozott. A gazdasági szervezetek száma egyenletesen növekszik. Az egyéni vállalkozások száma megközelíti a kétmilliót, miközben a költségvetési és társadalombiztosítási szervezetek száma egyenletesen csökken. A csődeljárások száma minimális. A felszámolási és végelszámolási eljárások száma csupán a pénzügyi és a biztosítási tevékenységben, valamint az ingatlan ügyek piacán emelkedik, azaz tisztességesen követi a pénzügyi válság másutt is jellemző mozgását. Az egy főre jutó reálkereset indexe lényegesen, az egy főre jutó reáljövedelem indexe valamelyest, az egy főre jutó fogyasztás indexe jelentősen növekedett az elmúlt húsz évben. Ha az adatokat bárki elővenné az asztalfiókból vagy a saját becses tudatából, akkor megváltozna a fedésre szolgáló panaszáriák és vádaskodások akusztikája. Miért akarná. Inkább fedésben szeretne maradni. Legyen egy titkos élete, legyen egy nyilvános élete, a kettő között ne legyen átlátható kapcsolat. Az elmúlt húsz évben tekintélyes magánvagyonok keletkeztek, valóságos ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági, pénzügyi, és ne felejtsük, egyházi impériumok. A gazdagodás azonban ennél jóval szerényebb formákban, de tömegesen is alapos nyomot hagyott a városokban, s ennél még szerényebb formákban, az ország szerencsésebb régióiban még a falvakban is. Budapest hegyvidéki kerületei és a főváros környéki települések, az utóbbi húsz évben gondozott kertekben álló, kőfalak mögé menekített villákkal, úrilakokkal, kastélyokkal, őrzött lakóparkokkal, a hozzájuk tartozó tavakkal, uszodákkal, fűtési és világítási számlákkal, őrzésükre rendelt személyzettel vagy akár kis magánhadseregekkel, a kiszolgálásukra rendelt teniszpályákkal, lovardákkal, klinikákkal, magániskolákkal, éttermekkel és bevásárlóközpontokkal épültek be, ameddig a szem ellát. Mindezt a nemzet anyagi gyarapodásához és a nemzeti vagyon jelentős növekedéséhez kell számítanunk. Még akkor is, ha széles e határban senkit nem találunk, aki ne vágyakozna még szebbre, még nagyobbra. De egy fokozattal még ennél szerényebb szinten is növekedett a lakásállomány, növekedett a lakószobák és a fürdőszobák száma, megugrott a lakások minőségi szintje és felszereltsége. Csaknem minden háztartásra jut egy személygépkocsi. Az országnak két millióval több mobiltelefon előfizetője van, mint ahány lakosa. Majd minden háztartásra jut egy hálózati készülék, a telefonbeszélgetésekre fordított idő háromnegyedét mégis a mobilkészülékekről indított hívások teszik ki. Az internet előfizetések száma egy év alatt félmillióval emelkedett, s így a tavalyi év első negyedévben csaknem elérte a három milliót. De nem csak anyagilag, szellemileg is gyarapodott a nemzet, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya kétszeresére nőtt.
A pozitív adatok tömegéből kiemelkedő utóbbi adat némi okod ad arra a reményre, hogy a túlélési ösztön titkos lázában és immár nyilvános anarchiájában működő magyar társadalom egy szép napon felismeri modernizációs törekvéseinek saját maga állította akadályait, s ha immár elég tanult, világlátott, önálló, erős, vagyonos és felelősséggel teljes lesz hozzá a polgársága, akkor módosítja saját önpusztító kurzusát.
2010 május – 2011 szeptember
Sunday, January 15, 2012
Nádas Péter: A dolgok állása
Subscribe to:
Post Comments
(Atom)
1 megjegyzés:
a szöveget tegnap még hiányos formában tettem fel, azóta a kimaradt részt pótoltam.
bár a hosszú nem igazán posztba való írásról van szó, de érdemes elolvasni.
aki szívesebben nyálazná át papíralapon, az megtalálja az ÉS karácsonyi számában
http://www.es.hu/nadas_peter;a_dolgok_allasa;2011-12-27.html
Post a Comment