Az utolsó szó jogán

Frigyes Juli

"Van-e még értelme bármit is elmondani ennek a végtelenül elhúzódó pernek talán utolsó napján, mikor bizonyára ott van már velünk szemben a bíró asztalán a kész ítélet? Mikor az egyik legfontosabb tapasztalat, hogy hiába beszélünk? Hogy éveken át hiába mondtunk el annyiszor annyi mindent? Hogy hiába mondtuk, hogy az ikerbabánál nem az oxitocin okozta az oxigénhiányt, hanem fordítva, oxigénhiány miatt adtuk az oxitocint, és hiába igazolja akár videofelvétel is, hogy intézetben rutineljárás vénás oxitocint adni a kitolási szakban. Hiába mondtuk, hogy a harmadik szülés nemhogy nem fokozott kockázatú, hanem éppenséggel a legkevesebb rizikó lehetőségét hordozza, hiába mondtuk, hogy van szívhanghallgatónk és fülünk, hiába mondtuk, hogy a saját lábán kórházba majd saját felelősségére hazamenő frissen szült nő nemhogy nem kivérzett, hanem lényegében egészséges, és hogy ha a minden szülész számára rettegett vállelakadást több beavatkozó személynek nem sikerül elhárítani, akkor az a szegény kisbaba meghal akkor is, ha senki semmit nem tesz vele? És hogy bármilyen elfogulatlan neurológus vagy patológus megmondhatja, hogy akárki okozta is, az ötödik és hatodik csigolya magasságában történt lefelé terjedő bevérzés nem lehetett halálok? És hiába tanúsítja a szakirodalom, hogy előfordul, hogy méhen belüli fertőzéstől ikrek közül az egyik akár meghal és a másik egészséges marad.
Hiába beszélünk arról, hogy kórházi munkában megőszült, időnként egészen inkoherens szülész-szakértő, aki még az ítélet kihirdetésének napján is összekeveri egymással az ügyeket, vagy pláne mindenféle más szakmát képviselő szakértő nem lehet kompetens az épp hogy utat törő intézményen kívüli bábaság megítélésében amit nemcsak hogy nem ismer, de mérhetetlen ellenszenvvel sőt undorral tekint rá? Mit mondhatunk, amikor azt tapasztaltuk, hogy a szakértők kizárólag abban a néhány esetben mondtak olyasmit, ami nekünk is esélyt adott, amikor történetesen elkerülte a figyelmüket, hogy mondandójuk valamelyest kedvezőbb színben tüntetheti fel a tevékenységünket? Hogy egyikük-másikuk, mint kiderült, még csak el se olvasta rendesen az anyagot, és olyan szakértő is volt, aki ellenszenvének viccelődő, becsmérlő hangnemben szabadon, rendreutasítás nélkül hangot adhatott? Mit mondjunk, ha a bíró az első fokon azzal indokolta, hogy szerinte nem elfogultak a szakértők, hogy egységesek a megítélésünkben? Ha mérhetetlen és totális az elfogultság, akkor az már nem is elfogultság? És ha a védelemnek is vannak szakértői, vajon miért szükségtelen azok meghallgatása? Mit lehet még mondani, mikor több éven át húzódó per, több kilónyi vagy lassanként mázsányi peranyag nem volt elég ahhoz, hogy elsőfokon az ügyészi perbeszéd ne legyen nagyjából fénymásolóval is elkészíthető a vádiratból? És ez persze semmi ahhoz képest, hogy a múlt heti tárgyalás nyomán egy különös kegyetlenségű gyilkos rémképe járta be a sajtót, amiből a tájékozatlan olvasók joggal hihették, hogy a legfelsőbb ügyészség súlyosbító indítványt tett, noha csupán egy TV-sorozatokon megérlelt nagymamai retorika oldalvágása volt.
A bírónál ott a kész ítélet. Abban a reményben hagyom abba, hogy hátha mégiscsak igazságos, az értőbb utókor szemében is vállalható ítélet született."

Király Ági

"Mivel a gondolataimat előre nem vetettem papírra, a tárgyaláson csak soroltam a mondandómat. Így lehetséges, hogy nem szó szerint ugyanez hangzott el.

Én ebben a szomorú perben már rengeteg borsót hánytam a falra.
Így most csak néhány gondolatot szeretnék elmondani.
Az előző tárgyaláson az ügyésznő azt mondta, hogy Geréb Ágnes neve túl gyakran bukkan fel a médiában, túl sokszor hallunk róla. Ez így van. Túl sokszor. Egy évvel ezelőtt részt vettünk egy konferencián, amit a MOTESZ (Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége) rendezett. Ezen a konferencián az hangzott el, hogy a megelőző 9 évben 478 jelentés szerepelt a médiában kórházi magzati elhalálozásról. Ugyanebben a 9 éves időszakban az otthonszülés során történt egy tragédiáról és két magzati károsodásról 158617 cikk szólt. Túl sokszor szerepelt tehát valóban.

Ami a különös kegyetlenséget illeti: a kulcscsonttörés a leggyakoribb szülési sérülés, ami a csontozatot érinti. A kulcscsonttörés nem nagyon súlyos probléma, szépen meggyógyul. Egyszer régen megjelent a Gyerekorvosok Lapjában, hogy normálisnak tekinthető, ha az újszülöttek 5 %-a (nem több, mint 5 %-a) kulcscsonttörést szenved a születése során. Természetesen erről sem készül statisztika, ez afféle közmegegyezés. Az otthon született gyerekek között eddig egyszer fordult elő kulcscsonttörés. A kis Grétának sajnos nem sikerült eltörni a kulcscsontját. Ez kiderül a boncleletből. Bárcsak sikerült volna…

Nem lehet minden vádat felsorolni, most csak kiragadok egyet. A többünk ellen felhozott vádak között szerepel a méh masszírozása. A szakértők mind egyetértettek abban, hogy ez helytelen lépés volt. Szakértői véleményükben nem hivatkoztak semmire, semmilyen szakirodalomra. Itt van a kezemben a szülésznőképzés jelenleg érvényes tankönyve. Dr. Illei György szerkesztette, a címe: Klinikai alapismeretek és szakápolástan szülésznők számára. Ebből idézek.
432. oldal, az atóniás vérzésről: „Ha a lepény még nem távozott el, a méhet dörzsöléssel kontrakcióba hozzuk…”
445. oldal, az atóniás vérzésről: „a méhet mechanikus ingerekkel, külső masszírozással összehúzódásra késztetjük…”
476. oldal, vérzések a gyermekágyban: „A vérzés bármely formája esetén a szülésznő feladata, hogy az orvost azonnal értesítse, megérkezéséig a méhet dörzsöléssel kontrakcióba hozza…”

2011 januárjában egy angol hírtelevíziós csatorna számára egy brit forgatócsoport dokumentumfilm sorozatot készített a nemzetközi nőnap alkalmából. A forgatócsoport a világ több helyszínén járt, köztük Magyarországon is. A sorozat témái többek között ezek voltak:
— tizenéves bevándorló anyák Texasban
— a császármetszés elharapózásának veszélyei az USA-ban
— bábák a vietnámi hegyek szegényei között
— illegális abortuszok Guatemalában
— a csonkítástól megrokkant nők kórháza Etiópiában.
ÉS:
— a szülészet helyzete Magyarországon.
Így lát minket a világ.
Nem sikerült őt bolondnak nyilvánítani, mint azt a 150 évvel ezelőtti kiváló kollégáját.
Hát végeznek vele máshogy.

Magyarország nem érdemli meg a kiváló szülészeket."

Frigyes Juli

"Van-e még értelme bármit is elmondani ennek a végtelenül elhúzódó pernek talán utolsó napján, mikor bizonyára ott van már velünk szemben a bíró asztalán a kész ítélet? Mikor az egyik legfontosabb tapasztalat, hogy hiába beszélünk? Hogy éveken át hiába mondtunk el annyiszor annyi mindent? Hogy hiába mondtuk, hogy az ikerbabánál nem az oxitocin okozta az oxigénhiányt, hanem fordítva, oxigénhiány miatt adtuk az oxitocint, és hiába igazolja akár videofelvétel is, hogy intézetben rutineljárás vénás oxitocint adni a kitolási szakban. Hiába mondtuk, hogy a harmadik szülés nemhogy nem fokozott kockázatú, hanem éppenséggel a legkevesebb rizikó lehetőségét hordozza, hiába mondtuk, hogy van szívhanghallgatónk és fülünk, hiába mondtuk, hogy a saját lábán kórházba majd saját felelősségére hazamenő frissen szült nő nemhogy nem kivérzett, hanem lényegében egészséges, és hogy ha a minden szülész számára rettegett vállelakadást több beavatkozó személynek nem sikerül elhárítani, akkor az a szegény kisbaba meghal akkor is, ha senki semmit nem tesz vele? És hogy bármilyen elfogulatlan neurológus vagy patológus megmondhatja, hogy akárki okozta is, az ötödik és hatodik csigolya magasságában történt lefelé terjedő bevérzés nem lehetett halálok? És hiába tanúsítja a szakirodalom, hogy előfordul, hogy méhen belüli fertőzéstől ikrek közül az egyik akár meghal és a másik egészséges marad.
Hiába beszélünk arról, hogy kórházi munkában megőszült, időnként egészen inkoherens szülész-szakértő, aki még az ítélet kihirdetésének napján is összekeveri egymással az ügyeket, vagy pláne mindenféle más szakmát képviselő szakértő nem lehet kompetens az épp hogy utat törő intézményen kívüli bábaság megítélésében amit nemcsak hogy nem ismer, de mérhetetlen ellenszenvvel sőt undorral tekint rá? Mit mondhatunk, amikor azt tapasztaltuk, hogy a szakértők kizárólag abban a néhány esetben mondtak olyasmit, ami nekünk is esélyt adott, amikor történetesen elkerülte a figyelmüket, hogy mondandójuk valamelyest kedvezőbb színben tüntetheti fel a tevékenységünket? Hogy egyikük-másikuk, mint kiderült, még csak el se olvasta rendesen az anyagot, és olyan szakértő is volt, aki ellenszenvének viccelődő, becsmérlő hangnemben szabadon, rendreutasítás nélkül hangot adhatott? Mit mondjunk, ha a bíró az első fokon azzal indokolta, hogy szerinte nem elfogultak a szakértők, hogy egységesek a megítélésünkben? Ha mérhetetlen és totális az elfogultság, akkor az már nem is elfogultság? És ha a védelemnek is vannak szakértői, vajon miért szükségtelen azok meghallgatása? Mit lehet még mondani, mikor több éven át húzódó per, több kilónyi vagy lassanként mázsányi peranyag nem volt elég ahhoz, hogy elsőfokon az ügyészi perbeszéd ne legyen nagyjából fénymásolóval is elkészíthető a vádiratból? És ez persze semmi ahhoz képest, hogy a múlt heti tárgyalás nyomán egy különös kegyetlenségű gyilkos rémképe járta be a sajtót, amiből a tájékozatlan olvasók joggal hihették, hogy a legfelsőbb ügyészség súlyosbító indítványt tett, noha csupán egy TV-sorozatokon megérlelt nagymamai retorika oldalvágása volt.
A bírónál ott a kész ítélet. Abban a reményben hagyom abba, hogy hátha mégiscsak igazságos, az értőbb utókor szemében is vállalható ítélet született."