Nők Lapja: Vekerdy Tamás rovata

Vekerdy Tamás rovatában a hozzá írt levelekre válaszol. Alább csak a válaszát idézem.

"... a kreatív, a tehetséges gyerekek fokozottan élik át hogy az iskola unalmas, hogy őket más érdekli, és többnyire nem hajlandók, nem is tudnak "betörni". Értelmetlen kérdés, hogy hogyan tudnánk őket a jelenlegi iskola mindennapi életében való helytállásra motiválni, hiszen nekik a motivációjuk éppen hogy megvan, nagyon is nagyfokú, ők nem unatkoznak, ha azt csinálhatják amit szeretnek, hanem abban valódi örömüket lelik.

Ha csak az értelmi intelligenciát vesszük, amelyet hagyományosan 10 faktorral (tényezővel) mérünk, már akkor is azt látjuk, hogy ebből a tízből a mai iskola lényegében kettőt osztályoz: a lexikális memóriát és a matematikai készséget. Mind a kettő az úgynevezett szóbeli tartományba esik, holott minden nagykönyv elmondja nekünk, hogy gyerekkorban a cselekvéses (performációs) rész az erősebb, ez viszi magával a szóbeliség kifejlődését. Nyolcat tehát nem osztályozunk már az értelmi intelligencia összetevői közül sem, és ítélkezésünk nemis érinti azt a cselekvéses részt, amelyben a gyerekkor eleve erősebb!

És akkor még nem beszéltünk az intelligencia további fajtáiról!

Több mint húsz éve vizsgálatokból is tudjuk (addig csak tapasztalatból tudhattuk), hogy van zenei (az időbeliséget különösen intenzíven érzékelő), vizuális (vagyis a látásra alapozott, a térbeliségben jól tájékozódó), kinetikus (a saját test helyzetét felfogó és irányító), interperszonális (személyek között működő, szociális), intrapszichikus (a saját belső lelki életben jól és kreatívan tájékozódó) intelligencia. És persze a matematikai-logikai. De nem lehet meg mindenkinek mindegyik egyformán! Ugyanakkor: a saját testhelyzetével kapcsolatos kinetikus intelligencia például nemcsak az artistának, a táncosnak, a színésznek, az alpinistának stb. van szüksége, hanem például az esztergályosnak, a marósnak is... Az intelligenciának ezt a sokféleségét csak az alternatív iskolák és a reformpedagógiák méltányolják (már több mint száz éve, ösztönösen), és ezért teljes érvényű tanulmányi sávvá tették a művészeteket és a paraktikus, gyakorlati, kézzel végzett tevékenységet. Ahol ez nem történik meg az iskolai mindennapokban, ott a gyerekek jelentős része folytonos kudarcélménybe ütközik. (És a kudarc, a frusztráció agressziót szül, ami vagy kifelé nyilvánul meg - a gyerek és jövője szempontjából ez a szerencsésebb eset -, vagy befelé fordul és akkor az életlehetőségeket jelentősen rontó depresszió lesz belőle.)

Ne hagyjuk tehát, hogy családunk mindennapi életét megrontsa ez a hajsza, amiről tudnunk kell, hogy mégcsak nem is "teljesítményhajsza", hanem: versengés az álteljesítményekben. (Ezért nem felel meg az életben való beválás az iskolai beválásnak, ezért nem jelzi előre a "jótanulóság" az életben elérhető sikereket.)"