Truffaut Hitchcock - első

Néhányszor már említettem a coston is ezt a kötetet. Terveim szerint több részben feltöltöm ide, hátha mást is érdekel. Hibák lehetnek benne, mert szkennelt változatból csináltam szöveget, ezzel a progival.

word változat
pdf változat

de aki eredeti nyelven szeretné meghallgatni az interjúsorozatot az innen le is töltheti a teljes anyagot.

és egy hosszabb részlet kedvcsinálónak, melyben Hitchcock első saját filmjének forgatására emlékezik:

Most elmesélem az első forgatási napot, mert az első önálló filmemről van szó. Már akkor is volt érzékem a drámaisághoz.

Tehát szombat este nyolc óra előtt húsz perccel kint voltam a müncheni pályaudvaron, hogy Olaszországba utazzak, ahol a külső felvételeket forgattuk. Ahogy várom a vonatot ezen a pályaudvaron, így szólok magamban: „Ez az első saját rendezésed." Ha ma¬napság külsőbe megyek, egy egész csapat kísér, száznegyven ember. De akkor, a müncheni pályaudvar peronján csak a film főszereplője volt velem, Miles Mander, az operatőr, Báron Ventimiglia meg egy fiatal lány, akinek a vízbe eső bennszülöttet kellett játszania. Végül egy híradós operatőr, mert a génovai kikötőben egy hajó indulását akartuk felvenni. Ehhez két kamerát használunk, egyiket a kikötőben, a másikat a hídon. Aztán a hajó megállna, a színészeket kiszállítjuk, és a híradós operatőr felveszi az utasok búcsúzkodását.

A második jelenet felvételére San Remo-ban kerül majd sor. A bennszülött lány öngyilkosságáról van szó, amikor Levett, a történet gazembere belemegy a tengerbe, hogy meggyőződjön a lány haláláról, miközben belenyomja a fejét a víz alá, aztán kihozza a testét a partra és azt mondja: „mindent megtettem, hogy megmentsem..." A következő jele¬netek a Comói tónál, a Villa d'Este hotelben játszódnak... Mézeshetek... szerelmi jelenetek a tavon... békés idill... A feleségem - aki akkoriban még nem volt az, mint már mondtam - ott áll ve¬lem a pályaudvaron, és beszélgetünk. Ő nem tud velünk jönni - tudja, ilyen kicsi és huszonnégy éves éppen az ő feladata, hogy Cherbourg-ban várja a film Hollywoodból érkező sztárját. Virginia Valii az, egy nagyon nagy sztár, az Universal legnagyobb csillaga, ő játssza Patsy szerepét. Szóval a menyasszo¬nyomnak őt kell fogadnia Cherbourg- ban, a L'Aquitaine óceánjáró kikötése¬kor, Párizsba kísérnie, beszereznie a ruhatárát, és aztán vele együtt csatlakoznia hozzánk a Villa d'Estében. Ennyi az egész.

A vonatnak nyolckor kell indulnia. Két perc múlva nyolc. A színész, Miles Mander azt mondja: „Úristen, a taxiban hagytam a sminkes dobozomat", és elrohan. Én utána kiáltok: „Genovában leszünk, a Hotel Bristolban. Jöjjön a hol¬napi vonattal, mert csak kedden forgatunk!"

Még egyszer mondom, hogy szombat este van, és vasárnap reggel kell Genovába érkeznünk a forgatás előkészítésére.

Nyolc óra. A vonat nem indul. Eltelik néhány perc. Nyolc óra tízkor a vonat szép lassan elindul. A jegyellenőrző ponton nagy dulakodás támad, és látom Miles Mandert, amint átugrik a korláton, és három vasutas üldözi. Megtalálta a sminkesdobozát, és az utolsó pillanatban még éppen fel tudott ugrani a vonatra.

Hát így indult az első forgatási napom, és ez még csak a kezdet!

Robog a vonat. Senki sincs, aki a pénzügyekkel foglalkozzon, ezt is nekem kell csinálni. És ez majdnem fontosabb, mint a rendezés... A pénzdolgok roppantul aggasztanak. Kusettünk van. Megérkezünk az osztrák-olasz határra. Ekkor Ventimiglia így szól: „Jól vigyázzon, mert a kamerát vám nélkül kell átvinnünk a határon, különben minden objektívre külön vámot vetnek ki. - Nem értem, miért? - A német vállalat megkért, hogy a kamerát csempésszük át a határon." Erre megkérdezem: „És hol a kamera?" Azt mondja: „a maga kusettje alatt." Mint tudja, mindig féltem a rendőröktől, hát rögtön izzadni kezdek, és ráadásul azt is megtudom, hogy tízezer lábnyi nyersanyag van a csomagunkban, és azt sem szabad vámoltatnunk. Megjelennek a vámosok, ez aztán elég feszült pillanat volt a szá-momra. A kamerát nem találták meg, de a nyersanyagot igen, és mivel nem jelentettük be, hát elkobozták

Vasárnap reggel megérkezünk Geno¬vába, természetesen nyersanyag nélkül. Egész nap mindent megpróbálunk, hogy szerezzünk. Hétfő reggel azt mon¬dom: „El kell küldeni a híradós opera¬tőrt Milánóba, hogy vegyen a Kodak- tól." Belezavaradok a könyvelésembe, őrült zűrzavar van a líra, a márka és a font között. Az operatőr visszajön délre, és hozza a nyersanyagot húsz fontért. Ekkorra a tízezer láb elkobzott nyersanyag megérkezett a vámhivatalba, ahol ki kell fizetnem az illetéket. Vagyis el-pazaroltam húsz fontot, ami sokat szá¬mít a költségvetésünkben, mert éppen csak annyi pénzünk van, hogy leforgathassuk a külső jeleneteket.

Kedden délben a hajó felszedi a hor¬gonyt. Ez a Lloyd Prestino, egy nagy óceánjáró, és Dél-Amerikába megy. Most kishajót kell bérelnünk a part és az óceánjáró között, ez tíz fontba kerül. Végre minden elintéződik. Fél tizenegy van, előveszem a pénztárcámat, hogy borravalót adjak a kishajó vezetőjének. A pénztárcám üres, eltűnt tízezer lírám.

Visszamegyek a hotelbe, mindenhol keresem, még az ágy alatt is... Nincs sehol. Elmegyek a rendőrségre: „Éjjel valaki behatolhatott a szobámba, mialatt aludtam..." Hirtelen eszembe jut: „Tiszta szerencse, hogy nem ébredtem fel, mert akkor a tolvaj lemészárolt volna..." Nagyon szerencsétlenül érzem magam, de nem feledem, hogy forgatnunk kell, és az az érzés, ami elfog, hogy most csinálom majd életem első snittjét, elnyomja bennem ezt a históriát.

Mikor befejezzük, megint összeroskadok, és tíz fontot kérek kölcsön a kame- ramanntól, tizenötöt a sztártól. Tudom, hogy nem lesz elég. Ekkor írok London¬ba, előleget kérek a fizetésemre, és írok Münchenbe a német válallatnak: „Valószínűleg némi többletkiadásom lesz." De ezt a második levelet már nincs bátorságom feladni, hiszen azt felelhetik: „Honnan tudja előre, hogy pótkiadásai lesznek?" Csak a londoni levelet adom fel. Aztán visszamegyünk a Hotel Bristolba, ebédelünk, és útnak indulunk San Remo-ba. Ebéd után, alig lépek ki az utcára, hát ott jön Ventimiglia, az operatőröm a német lánnyal, akinek a vízbefúló bennszülöttet kell játszania, és velük a híradós operatőr, aki befejezte a munkáját, és most vissza kell térnie Münchenbe. Ott állnak, összedugják a fejüket, és komor képpel vitatkoznak. Odamegyek hozzájuk, és megkérdem: „Valami baj van? - Igen, a lány nem mehet be a vízbe. - Mit jelent az, hogy nem mehet be? - Azt, hogy nem mehet be a vízbe, nem érti?"

Tovább makacskodom: „Nem értek semmit, mit jelent az a dolog?" És ott az utcasarkon kell a két operatőrnek elmagyaráznia a menstruációs időszakot stb. Egész életemben egy szót sem hallottam még erről. Ott, a járókelők között magyaráznak el minden részletet, én meg nagy figyelmesen hallgatom, és mikor mindent elmondtak, remegve a dühtől, a kidobott pénzre, a márkákra, fontokra gondolva, szemrehányóan azt mondom a lánynak: „Hát miért nem szólt erről három nappal ezelőtt, Münchenben?" Útjára bocsátjuk a kamera- mannal, és elindulunk Alassióba. Találunk egy másik lányt, de mivel ez kicsit kövérebb, mint az „indiszponált" jelöl¬tünk, a színészemnek nem sikerül a karjába kapni, mindig visszaejti. Ezt látva egy sereg bámészkodó majd megpukkad a röhögéstől. Mikor aztán végre sikerül megtartania, egy kagylószedő öregasszony tűnik fel, és egyenesen belenéz a kamerába!

Ott ülünk a vonaton a Villa d'Este felé. Nagyon ideges vagyok, mert a hollywoodi sztár, Virginia Valii megérkezett, és nem akarom, hogy megtudja, ez az első filmem. Az első, amit a menyasszonyomtól kérdezek: „Van pénze? - Nincs. - De hiszen volt! - Igen, de a sztár nem egyedül jött, hanem egy másik lánnyal, egy Carmelita Geraghty nevű színésznővel. Én a Hotel Westminsterbe akartam őket vinni a rue de la Paix-be, de ők ragaszkodtak a Claridge-hez..." Erre elmeséltem a menyasszonyomnak a saját viszontagságai¬mat. Végül is elkezdődött a forgatás, és ment minden fennakadás nélkül. Sor¬ban jöttek a jelenetek. Ekkoriban a holdfényes felvételeket nappali világosság¬nál forgatták, és kék szűrőt alkalmaztak. Minden beállítás után megkérdeztem a menyasszonyomat: „Milyen volt, jó volt?"

Most már el mertem küldeni Münchenbe a táviratot, hogy „azt hiszem, többletkiadásom lesz". Közben megjött Londonból a kért előleg. Erre a hírhedten zsugori színész kérte a kölcsönadott pénzt. Mondom neki: „Miért?" Azt mondja: „Mert a szabóm előleget kér az öltönyömre..." Nem igaz.

A suspense folytatódik. Elég pénzt kaptam Münchenből, de a hotelszámla, a hajók bérleti díja és az egyéb kiadások nem hagytak nyugodni. Nagyon zaklatott voltam. Már az elindulásunk előes¬téjén vagyunk. Nemcsak azt szeretném eltitkolni a sztár előtt, hogy ez az első filmem, de azt is, hogy nincs pénzünk és az egész stáb nyomorog. Ekkor egy igazán csúnya dolgot csinálok: a tényeket kiforgatva nyilvánvaló rosszindulattal a menyasszonyomat hibáztatom, hogy magával vitte Virginia barátnőjét. „Legalább most menj és kérj a sztártól kölcsön kétszáz dollárt." O meg ment, és elhozta a pénzt. így sikerült kifizetnem a hotelszámlát és a kusettet. Vonatra szállunk; Zürichben kellett átszáll- nunk, hogy másnapra Münchenbe ér-jünk. A pályaudvaron kifizettették velem a poggyász-pótdíjat, mert a két amerikai lánynak óriási csomagjai voltak, és ott álltam megint pénz nélkül. Újból könyveltem, de mint mondtam, az egész piszkos munkát a menyasszonyommal végeztettem, és azt mondtam neki, jó lenne, ha megkérdezhetnéd az amerikaiakat, akarnak-e ebédelni. Azt mondja: „nem, hoztak magukkal szendvicset a szállodából, mert óvatosságból nem ebédelnek a külföldi vonatokon." Ennek köszönhetően tudtunk mi megebédelni. Még egyszer átvizsgáltam a számlákat, és rájöttem, hogy a líráról svájci frankra váltáskor vesztünk né¬hány fillért. Attól is nyugtalan voltam, hogy a vonat késik. Zürichben át kell szállnunk. Este kilenc óra van, és látjuk, amint egy vonat épp kiindul a pályaudvarról. A mi vonatunk... Most Zürichben kell egy éjszakát töltenünk ilyen kevés pénzzel? Ekkor a vonat megáll, a feszültség már túl van a tűréshatáromon. Hordárok rohannak felénk, de félretolom őket - túl drága lenne - és ma¬gam adom fel a csomagokat. Tudja, a svájci vonatok ablakainak nincs rendes keretük, és börönd alja nekiütközik az ablaküvegnek. „Bang." Ez az üvegcsörömpölés a legerősebb hang volt, amit életemben hallottam. Már futottak is az alkalmazottak: „Erre, uram, jöjjön utánunk." Az állomásfőnök irodájában ki kellett fizetnem a széttört ablak árát, harmincöt svájci frankot. Végül sikerült kifizetnem mindent, és megérkeztem Münchenbe egy árva pfenniggel a zsebemben. Hát így zajlott le az első külsős forgatásom!