NÁDAS INTERJÚ A 168 ÓRÁBAN

Éppen száz évvel ezelőtt történt, hogy a világhírű magyar lélekelemző, Ferenczi Sándor megalapította itthon a Magyar Pszichoanalitikusok Egyesületét, s fejlődésnek indult nálunk is az a tudomány, amely a hazai művészetekre, így az irodalomra is mélyen hatott. A pszichoanalitikusok nemrég jubileumi konferenciával ünnepelték az évfordulót. Az eseményre meghívták azt az írónkat is, akinek a műveiről már számos mélylélektani elemzés készült. Nádas Péter Világló részletek című készülő új könyvéből olvasott fel. Ott készített vele interjút SÁNDOR ZSUZSANNA. - A magyar pszichoanalitikusok konferenciája előtt pár nappal döntöttek a Nobel-díjról, amelyre önt is felterjesztették. Föl lehet lelkileg készülni arra: mi van, ha nyer, és mi van, ha nem? – Arra kell fölkészülni, hogy bukmékerirodákban fogadnak rám, azaz lónak tekintenek. Az újságírók pedig rendes évi találós kérdésük eszközének. Olyasmiről kérdez, amivel nem foglalkozom. Ritkán vállal nyilvános szereplést, de mintha a pszichoanalitikusokkal kivételt tenne. Korábban, Berlinben már tartott előadást lélekelemzőknek, most a magyar kollégáiknak olvasott fel készülő könyvéből. Ennyire fontos önnek ez a tudomány? – Talán arról van szó, hogy az analitikusok éreznek magukhoz közel engem, ezért hívnak, ami természetes, hiszen íróként nagyon sokat köszönhetek az analitikus iskolának. Főleg a reflexiós készség elmélyítésében segített, egy olyan korszakban, amikor a reflexió sem a közéletben, sem az irodalomban nem tartozott a preferált lelki gesztusok vagy műveletek közé. Életemnek egy nagyon mély és sötét korszakában elvégeztem egy önanalízist, amit Freud inkább tilt, mint támogat. Nem teljesen egyedül végeztem, egy neves pszichológus állt mellettem, figyelte, hogy mit művelek, s ő is megbeszélte a saját szupervizorjával, egy neves analitikussal. – Új művét is emlékiratoknak szánja. Mennyiben folytatása ez a 1998-ben megjelent Emlékiratok könyvének? – Semennyiben. Az fikció volt, egy regény, most viszont a saját életem az elbeszélés tárgya, s éppen azon vagyok, hogy ebből a szövegből száműzzek minden fikciót; még a különböző családi hiedelmeket és legendákat is. Amikor az ember regényt ír, akkor állandó ingamozgást végez a fantázia és a realitás között. Mindenki többnyire a maga módján igyekszik a műfajnál maradni. Én például a saját életemből csak bizonyos elemeket emeltem át a regényekbe, igen korlátozottan. Inkább a fantáziára és az általános emberi tapasztalataimra építettem. Zárlatként megírom a saját történetemet, s ezzel mintegy lemondok a fantáziáról, de nem mondok le az elbeszélésről. – A konferencián a Túlélő elméje című fejezetet olvasta fel, amely kisgyermekkori háborús emlékeiről szól. Budapesti házakról, ahol családjával bujkált, bombatámadásokról, a fagyos utcákon heverő halottakról. Magyarországon szinte minden család őrzi a 20. századi traumák emlékeit. Tízmillió túlélő országa vagyunk? – Nemcsak mi vagyunk túlélők. Európában nincs ember, aki ne lenne a háborúk és az önkényuralmak sérültje. Még akkor is így van, ha ezzel kevesen képesek számot vetni. Még akkor is így van, ha két generációval később születtek. Örökségként megkapták a szüleiktől a sérülések következményeit, ők pedig egyenesen a saját szüleiktől. Kertész Imre például a kevesek közé tartozik, akik számot tudtak adni a nehezen viselhető örökség magyar verziójáról. Nincs nemzet Európában, amely a hitlerizmus és a sztálinizmus örökségét ne együtt kapta volna meg. – Mégis, mintha nálunk még nehezebb lenne a múlttal szembenézi. – A szembenézés egyéni aktus. Társadalmi szinten nem valósulhat meg, nem is elvárható. Európában egyedül a németek végezték el sikeresen a maguk nemzeti analízisét, ennek azonban nagyon sok ember egyéni munkájából kellett így összeállnia. A múlttal mindenkinek egyedül kell elszámolnia, magának kell támaszkodási pontokat keresnie. Mindenkinek a saját családjával kell szembenéznie. Közös szembenézés legfeljebb a templomban elképzelhető, úrfelmutatáskor, úrvacsoránál, amikor egy jó ideig csend van, és mindenki magába mélyed. A kollektivizált analízis kizárólag tömeghisztériához vezethet. – De épp az a baj nálunk, hogy szinte mindenki csak a saját történelmi sebeit fájlalja, s azt hiszi, ő szenvedett a legtöbbet. Ebből nem alakulhat ki társadalmi párbeszéd, megbékélés. – Hogyne alakulhatna ki. Például a németek és a franciák között a második világháború után megszületett a békekötés. Attól persze megesik, hogy a francia bisztrókban utálkozva beszélnek a németekről, és fordítva. Megbékülni diplomáciai és politikai szinten kell. A megbékélés minden nemzet életében egy nagy ajánlat. Másfelől azonban naivitás azt remélni, hogy a fajgyűlölet ettől megszűnik. Elfogadás és tolerancia ugyanis nemcsak nevelési kérdés. Csupán az egyén tudja elvégezni. Pszichológiai és erkölcsi értelemben a személyes fejlődés eredménye, a személyes erőfeszítésé, hogy az ember ne zuhanjon bele ugyanazokba a rettenetes csapdákba, amelyekbe az elődei. A múlttal való szembenézés, a társadalmi párbeszéd voltaképp üres jelszavak. Kizárólag egyéni adottságok vannak. Kizárólag két ember tud egymással dialogizálni. Amit most maga is gyakorol velem. – Én csupán kérdezem önt. – Meg nagyon szép nagy szemekkel néz, hogy lehetőleg ne sokat hazudjak. A másik elfogadása éppen azzal kezdődik, hogy kérdéseim vannak, kíváncsi vagyok rá. Előbb meg kell értenem, csak így ítélhetem meg a véleményét. Az empátia az ember egyik legcsodálatosabb tulajdonsága. Azért tudjuk, hogy mi a másik szándéka, mert az önmagunkét ismerjük, s így bele tudunk helyezkedni a másik helyzetébe. Kizárólag ebből jöhet létre megegyezés. De a megértéshez is csak egyéni utak vezetnek, ahogyan a pszichoanalízis is csak az egyéni sorsra adhat választ. Például arra, miként lehetséges, hogy egy adott személy a gyűlölet egész rendszerét építi fel, miközben ugyanez a személy megértő férj és toleráns apa. Társadalmi szinten az idegenek vagy a kisebbségek gyűlöletét a pszichoanalízis nem tudja meggyógyítani. Ugyanúgy, mint az irodalom, konkrét személyekkel foglalkozik, ennek az egyetlen a személynek a kapcsolatrendszerét tekinti át. Amiben az a bölcsesség, hogy valamennyien egyetlenek vagyunk. – Műveiben ön sokat ír arról, miféle testi-lelki sebeket ejtett rajtunk a 20. századi történelem. A hatvanas-hetvenes évek diktatúrája másként pusztított bennünket, mint a jelenlegi rendszer? – A pártállami diktatúra rombolásairól tényleg alaposan beszámoltam. Volt miről írnom. Épp ezért nem szeretnék többé sem diktatúrában, sem pártállamban élni. Ezért is beszélek a lehető legrigorózusabban a személyiség szabadságáról. A diktatúra minden személyt be akar kebelezni, és a művészeteket is szeretné bekebelezni. A politikai szabadságot viszont kizárólag szabad emberek tudják biztosítani. És a szabad ember értelmesebb, találékonyabb, a minőségre, a szépségre érzékenyebb. Ennél többet erről nem nagyon lehet mondani.