Novella Cost

Krasznahorkai László
Herman, a vadõr


(Elsõ szövegváltozat)

A megbízás – noha titokban pontosan erre számított, azzal a lappangó félelemmel együtt, hogy nyugdíjba vonulásával megkockáztatja az ítéletet: többé nincsen szükségük rá – végsõ soron váratlanul érte, mondhatni készületlenül, mert annak idején, midõn mellõzve minden fölösleges formaságot, egyszerû szavakkal megköszönte „a vadgazdálkodási szakemberek bizalmát", és elfogadta a felhatalmazást, szinte megrettent, mint aki túl könnyedén, majdhogynem akadálytalanul, mindenfajta küzdelem nélkül ér célt, hisz voltaképpen nem csupán „titokban" és nemcsak hogy „számított" erre, de kifejezetten ez állt tervei középpontjában, amikor évekkel ezelõtt elõször fordult meg a fejében, hogy nyugdíjba megy, amitõl mindaddig „ostoba utasítások, szabályozók és rendeletek miatt visszafojtott képességei gáttalan kibontakozásához feltétlen szükséges" valódi szabadságot és valamelyes korlátlanságot remélt. Abban természetesen, mint utóbb maga is megállapította, nem volt semmi meglepõ, hogy a választás éppen rá esett, s bár jólesõ érzéssel vette volna tudomásul, ha vitán felül álló alkalmasságáról a hatóságot elõttük jól ismert alapossága, szívós kitartása és rendíthetetlen munkabírása gyõzi meg, tudta, ezt elsõsorban annak köszönheti, hogy a hozzáértõk benne a csapdázás egyedülálló mûvészét tisztelik, aki – mint keserû iróniával maga Herman is több ízben megjegyezte – amolyan „utolsó mohikánként" õrzi még egy õsi mesterség ragyogó, ám lassan örökre homályba tûnõ titkait. A személyes vonatkozásokon túl – persze – a döntést a feladat jellege is indokolta: a szóban forgó remetei erdõ (alig egy-két hektárnyi gyertyán és tölgy) évtizedek óta kiesett a figyelem homlokterébõl – mindenféle erdészeti tevékenység az ettõl öt kilométerre kezdõdõ hatalmas kiterjedésû vadászterületen összpontosult –, s e megbocsáthatatlan hanyagságnak (vagy Herman szavaival: „a hatóság aggasztó nagyvonalúságának") az lett a következménye, hogy Remete a megbízás elhangzása elõtt maga volt az ellenõrizhetetlen s átláthatatlan dzsungel, a járhatatlan õsvadon, „tályog a vidék gondozott testén", ahová egyetlen jóérzésû vadász vagy kiránduló sem tette be a lábát. Az ügy azonban csak akkor fordult igazán komolyra, amikor kiderült, hogy az ebben a sorsára hagyott, elvadult s emiatt szinte már félelmet ébresztõ erdõben hihetetlenül elszaporodott dúvadállomány nemcsak a környék tanyásainak okoz gondot, de lassan már a vadászterületet is súlyosan veszélyezteti. Gyors döntés született, és Herman szabad kezet kapott. Nagy lendülettel, mint egy szívós árnyék, látott munkához, napjait kora hajnaltól késõ délutánig „a területen" töltötte, bozótot irtott, fát nyesett, sózókat és etetõket épített, megtisztította a hajdani cserkészutakat, vagy ahol szükségesnek látta, újat vágott a sûrûbe, az õsi módszerrel – az erdõbe befelé s az onnan kivezetõ nyomok leolvasásával –, felbecsülte a haszon- és dúvadállományt, ösztöneire és tapasztalataira egyaránt építve szemügyre vette a váltók és kényszerváltók, az alvó- és pihenõhelyek rendszerét, majd – miután világossá vált elõtte, hogy fõként kóbor ebekkel és macskákkal, s csupán néhány borzzal és rókával áll majd szemben – megjavította, és szagtalanította tányércsapdáinak, csapóvasainak, kutyafogó csapdáinak addig rendelkezésre álló készletét, és míg a helybeli kovács – Herman pontos és világos útmutatásai alapján – elkészített tíz úgynevezett „berlini hattyúnyakot", melyektõl, mint többször megismételte a kovácsnak, „igen sokat vár", õ maga napokra bezárkózott házi mûhelyébe, hogy – amennyiben szükség lesz rá – se billenõcsapdában, se cseklyében ne legyen hiány. A szoktatás hosszú idõszaka következett, s egy napon, amikor Herman már biztos lehetett benne, hogy a ragadozók nem idegenkednek többé jól álcázott csapdáitól, úgy határozott, másnap „élesre állít". Nem kételkedett a sikerben – jól ismerte már a dúvadak csapáit, figyelembe vette a szélirányt, jól érlelt (halfejbõl, bélbõl, aprított körömbõl és más húshulladékból készített) szagtalanítóval dolgozott, vonszalékot, csalétket és csalfalatot használt, s ahol erre szükség volt, ott terelõt is alkalmazott, fõként a kutyafogó csapdáknál – mégis izgatottan s szorongva várta az eredményt, mert úgy vélte, személyében „egy egész szakma áll bírái elõtt..." S a rang, mely az effajta mesterségek esetében lassan megkopik és jelentõségét veszti, újból visszanyerte régi fényét. A hatóság ugyanis, mely a Hermannak felajánlott tiszteletdíjas állással inkább saját lelkiismeretét igyekezett megnyugtatni valamelyest, mintsem komoly sikert várt volna ettõl, nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy a megbízás óta eltelt két esztendõ leforgása alatt Remetébõl, a már-már ijesztõen buja õsvadonból a táj üde s megnyugtató színfoltja lett, s a szakemberek alig hittek a szemüknek, amikor a kezükbe vették a nyugalmazott vadõrnek a második év végén beadott összesítõ jelentését, ám az adatok láttán igazat kellett adjanak Hermannak, aki szerint „a dúvadállomány a minimálisra csökkent, s figyelemre méltó javulás mutatkozik a haszonvadak gyarapodásában is". Fölkereste hát a helyszínen egy rögtönzött küldöttség, hogy kifejezze neki a hatóság elismerését (épp egy dorongcsapdát csinált a sûrûben), de Herman olyan tartózkodóan vagy inkább barátságtalanul viselkedett, hogy jobbnak látták az egészet késõbbre halasztani. Amikor pedig egy nyers, meglehetõsen hányaveti mondat kíséretében („Nem kell!") postafordultával visszaküldte a vadgazdák és a vadásztársaság szokásos évközi jutalomosztásra szóló meghívóját, a hatóság bölcsen úgy döntött, jobb, ha nem háborgatják, míg ki nem piheni magát, hiszen nyilvánvalóan nincsen másról szó, mint erõs kimerültségrõl, amely ebben a korban – és ilyen tartós megterhelés után! – igazán nem meglepõ"... Valójában azonban Hermant az eltelt két esztendõ alatt kimúlt kártékony ragadozók végzetesen súlyos tömege ejtette gondolkodóba. Úgy a második év vége felé lepte meg elsõ ízben egy szörnyû álom: ahogy távolról látja a dögaknát... (egy gondosan rendben tartott tisztáson õ maga ásta ki egyébként még annak idején, ide hajította a kutya- és macskatetemeket, s ezen kívül sajátos rendeltetése is volt, bûzlõ szagával mintegy „delejes hatást" kellett gyakorolnia az idõvel rendkívül óvatossá váló ragadozókra)... majd amint lassan közeledik hozzá, s akkor valami irtózatos mozgást tapasztal... a cuppanás és súrlódás, a puffanás és felszakadás ijesztõ, undorító hangjait hallja, s végül... amint látnia kell, ahogy az akna mélyén fekvõ roppant tömegû, rothadó, szõrös húshalom, mint a kocsonya, remegni kezd... Abban a pillanatban felriadt, s percekig zihálva, verejtékben úszva, ijedt szemekkel bámult a sötétbe, s attól kezdve képtelen volt szabadulni éjszakánként ettõl a hamarosan már napközben is lidércnyomásként ránehezedõ rémülettõl, egészen addig, míg egy ízben, egy reggeli körútja során, amikor a vadászerkölcs íratlan törvényének megfelelõen az éjjel csapdába esett állatokat kellett kiszabadítania és kivégeznie, hirtelen elszállt belõle minden erõ, s kénytelen volt hosszú percekig tehetetlenül szemlélni egy már végsõkig elcsigázott, vonagló, mocskos ebet. A csapdában megfogott vad megölésére egyébként számos módszert ismert: kisebb állatok esetében, mint a nyest, a következõképpen járt el: az állat fejét egy bottal leszorította, s a mellkasára lépett; rókánál, borznál, kutyánál, macskánál úgy intézte (feltéve persze, hogy túlélték az éjszakát), hogy a bottal az orrukra ütött, majd az elkábult ragadozó koponyája és hátgerince közé egy határozott mozdulattal belevágta a bicskáját, s ezzel átszakította a gerincvelõt. Abban a pillanatban azonban csõdöt mondott minden tudománya, egyszerûen képtelen volt megtenni a döntõ – s humánus – mozdulatot; maga is megdöbbent ezen a váratlan tehetetlenségen, csak állt a kínlódó állat mellett, idegesen törölgette verejtékezõ homlokát, olykor ki-kiköpött oldalt, de érthetetlen gyöngeségén csak nem tudott úrrá lenni. Napok és hetek jöttek ezután, napok és hetek ismeretlen, nehéz kábulatban; kezdett rosszabbul látni, s a füle is zúgott, néha már azt hitte, még egy perc, és megsüketül, s mert valamely belülrõl támadó ellenséges hatalom arra kényszerítette, hogy minduntalan megfeszítse tagjait, mint az eb meg a macska, ha veszélyben ugrásra kész, esténként, mikor hazakerékpározott, holtfáradtan, sajgó izmokkal, ruhástul zuhant az ágyba. Hiába próbálta azonban megérteni, még csak nem is sejtette, mi történhetett. Arra, hogy higgadtan átgondolja, miféle szerencsétlenség fenyegeti, tökéletesen képtelenné vált, így – hogy legalább ne kelljen tudomást vennie aggasztó állapotáról – elhatározta, kettõzött erõfeszítéssel veti bele magát a munkába. Dorongcsapdákat eszkábált az erdõ különbözõ, erre alkalmas pontjain, ám – miközben leverte a dúcokat, s méretre fûrészelte a fenyõrudakat – nemcsak hogy nem érezte már a régi békét és büszkeséget, de egyenesen balsejtelemtõl ûzve dolgozott, mint akire hirtelen rásötétedik. És hiába zárkózott be napokra városi lakásába, hogy kopott bútorai, falra erõsített agancsai s kitömött madarai között végre megnyugodjon, és hasztalan igyekezett az ájulásig lerészegedni a városszéli kocsmák mocskos hátsó zugaiban, úgy tûnt, már nem segít semmi. Ekkor határozta el, hogy orvoshoz fordul. Elõbb a májára panaszkodott, de kiderült, hogy „tökéletesen mûködik"; majd gyomorfekélyre gyanakodott, ám orvosa megnyugtatta, ilyesmirõl szó sincs, emésztési rendszere kitûnõ. Végül – már-már a kétségbeesés határán, mert sem a laboratóriumi, sem a szûrõvizsgálatok nem tudtak kimutatni semmiféle rendellenességet – egy ízben magabiztosan közölte a rendelõben, hogy „most már halálos biztonsággal érzi, hol a baj", s a szívére mutatott. A doktor – aki mindamellett nem volt gyanúsítható azzal, hogy ne követett volna el minden tõle telhetõt a pontos diagnózisért – ezúttal alig észrevehetõen elmosolyodott, de nem gördített akadályt az újabb vizsgálatok elé. Az eredmény azonban lehangoló volt, s amikor a doktor a vizsgálatok után néhány nappal derûsen közölte vele, hogy: „Teljes gyõzelem! Magának, uram, vasból van a szíve!", Herman elvesztette önuralmát, dühösen rálegyintett a meghökkent doktorra, és hangosan szitkozódva elrohant. Újból bezárkózott hát odahaza, de hasztalan igyekezett üldözõbe venni zaklatott képzeletének csillagszerûen szétfutó képeit, soha nem érte õket utol, s amikor rádöbbent, micsoda féktelen sóvárgás fogja el, ha Remetére gondol, nem tépelõdött tovább, felöltözött, felpumpálta a leeresztett bicikligumikat, és lázasan útnak indult. Alkonyodott már, mire megérkezett. Így aztán volt még ugyan némi fény, õ mégis szinte vakon tapogatózott elõre a sûrûben, s lélegzetét visszafojtva járta végig a cserkészutakat, szokatlan, hullámzó járással, mert még most is, pedig már nem a régi, heves izgalom fûtötte, lábujjaira nehezedve ment, nehogy a csizma sarka alatt megroppanjon egy ág, s megriassza az estébe húzó erdõt, a lassan vadászni induló ragadozókat. Úgy vélte, fogással nemigen kell számolnia, hiszen a késõ novemberi esõk az elmúlt idõben bizonyára már egészen kimosták csapdáit, s a gyanakvó dúvad az ilyen helyeket messzirõl elkerüli; s míg – inkább a gazda szemével – körülnézett az etetõknél és a cserkészutakon, a bosszúság s egy nem egészen kellemetlen aggodalom között hányódott, mert látta, hogy a csupán néhány hétre magára hagyott erdõt máris kezdi fölverni a buja gaz, itt-ott törött ágak nehezítik a mozgást, s tányércsapdáinak jó részén kiütött a rozsda. Érezte a legyõzhetetlen, fülledt erõt, amint hirtelen minden irányból rátámad a gondozott utakra és ösvényekre, megroppantja az etetõket, elkorhasztja a láda- s a dorongcsapdákat, s mint egy hatalmas, kígyózó, pokoli inda rátelepszik az egész erdõre, hogy megcsúfolja a görcsös emberi szándékot, mely a saját hõsies egyszerûségére igyekszik letompítani mindent, ami bonyolult és kiismerhetetlen... Herman, ahelyett hogy megrettent s megadta volna magát, inkább felszabadult a nyomasztó teher alól, s nagy megkönynyebbüléssel vette tudomásul, hogy mintha máris viszszatért volna belé az élet, s hogy újból erõt önt lelkébe az elszánás, a határozottság s a rend iránti súlyos vonzalom szigorú együttese, így aztán már nem maradt hátra más, mint minél elõbb hazajutni, megszárítkozni, átaludni az éjszakát, hogy holnap – feledve e néhány hét szégyenét – frissen lásson munkához. Már indult volna, amikor az ösvénytõl úgy négy vagy öt lépésre, egy bozót alatt – az épp elõbukkanó hold ezüstös derengésében – szokatlan tömegû s alakú árnyékra lett figyelmes. Óvatosan, nehogy felbukjon a sötétben, közelebb lépett, s felkattintotta a zseblámpáját. A hattyúnyak, mely most kíméletlenül meredt az égre, már egészen kiment a fejébõl. A látvány szinte letaglózta... még átfutott rajta, hogy az óra, melynek végén az imént újból meglelte a békét s nyugalmat, az isten kegyetlen és gonosz tréfája lehetett csupán, hogy most annál inkább összeroppantson benne mindent, ami ép... aztán hirtelen kétségbeesetten két kezébe temette az arcát. A hatalmas, dús szõrû kan róka egészen rendkívüli tartásban merevedett meg: farka, ülepe s hátsó lábai a fölázott talajra nehezedtek, s a két függõlegesen álló, összecsapódott kanyarvas, mely a nyakánál fogta meg, s ott roppantotta össze (Herman jól tudta: egy iszonyú pillanat leforgása alatt), szinte fölemelte az állat fölsõ testét, és úgy tartotta a levegõben; csak vicsorba dermedt feje és halálos-szelíden egymáson pihenõ mellsõ lábai meredtek a sáros földre, lefelé, megadón és legyõzötten. Lassan leeresztette kezeit, szigorú arccal tapadt a csatakos, foszló tetemre, és most már nem bírta visszafojtani, a perzselõ forróság, amit nevén nevezni nem volt könnyû, hisz több volt benne az indulat, mint a szelídítõ visszarettenés, lecsapott rá, és teljesen védtelenül érte... Ez a fölszakadó, elemi részvét tele volt bûntudattal, de egyúttal valami ijesztõ konoksággal is, a félrevezetett ama hajthatatlanságával, mely a tudatlanul elkövetett vétket követi. A kínt, hogy szinte testileg fájt Hermannak e látvány, csakhamar elmosta a hirtelen rátörõ, vakító fény, amelytõl – mintha szíve dobbant volna meg – egy csapásra belátta, mint egy tájat, egész eddigi életét; nem érzékelte, mert nem is vehette tudomásul most a homály hosszan elfutó veszélyes árkait, csak e kíméletlen ragyogást, csupán e metszõ fényt, amint meghozza minden esendõ mozdulat ítéletét. Erõt vett magán, szétfeszítette a kanyarvasakat, kiszabadította az állatokat, majd az ölébe vette, s elvitte a dögaknához. A róka tompa puffanással ért a mélybe, s e hangtól képtelen volt megszabadulni, míg elért a városig, majd – mint egy menekülõ az ellenséges övezetben – hazakerékpározott a néma utcákon; bezárta maga mögött a kaput s az ajtót, felkapcsolta a konyhában a villanyt, s tûnõdve megállt a csupasz körte alatt e megváltó csöndben. A sûrû sötétségbe borult erdõt látta most, mely mint a kikötött hajó vesztegelt az éjszakában, s a fák között el-elsurranó árnyékokat, amint lopakodva, meglapulva, majd nesztelen futással vadászni indul a borz, a róka, a macska s az eb. Másnap felszedte az összes csapdát, betemette a dögaknát, s attól kezdve heteken át csak nappal aludt, éjjelente kijárt az erdõbe, s egyre mélyebb figyelemmel követte a vadászó dúvadak útjait, hol félig beásva magát, a lesgödörbõl, hol a friss csapák nyomában járva, hol meg a bozótok és sövények közt meglapulva, már december közepe felé, a szállingózó hóesésben. S mire beköszöntött az igazi tél, és eljött karácsony, megértette, hogy életét a legmélyebb tudatlanságban élte le, amikor hagyta magát az orránál fogva vezetni, és hitt benne, hogy isteni rendelésnek engedelmeskedik, midõn a világot kártékonyra és hasznosra osztja fel, hisz valójában mindkettõ forrása ugyanaz a megbocsáthatatlan kegyetlenség, melynek mélyén pokoli világosság lapul; mint ahogy arra is csakhamar rádöbbent, hogy nem a sérülékeny béke, nem a „szív õsi parancsai" irányítják az emberi világot, mert mindezek csupán áttetszõ hártyaként védik az alattuk meg-megránduló „gyilkos zûrzavar tömegét". A fellobbant részvét odasodorta hát az elesettekhez, de ugyanez a részvét fellázította a hûség ellen is, mely a jog önkényéhez eddig odabilincselte õt, s mert úgy ítélte, az emberi számítás fölött léteznie kell egy magasabb törvénynek, átlépte a határt, amin túl – sejtette – mindörökre magára marad. Mindaddig azonban nem tudta, mitévõ legyen, míg egy hajnalban, midõn hazafelé biciklizett a behavazott országúton, s némi büszkeséggel idézte fel egy borz imént látott vadászatát, rá nem döbbent, hogy „már közéjük tartozik". Újból erõt vett rajta a voltaképpen kezdettõl fogva csillapíthatatlan bûntudat, s ekkor már tudta: bosszút fog állni. Tisztában volt azzal, hogy gondját senkivel sem oszthatja meg, hisz ki értené azt a gondolatmenetet, mely egy rémálomtól a felismerésig jut (:"Igazságot kell tennem."), s egyébként is belátta: egy vadõr, aki szánalmat érez a kártékony dúvad iránt, érthetetlen. Így aztán úgy tett, mint aki folytatja eddigi mûködését, amikor a kovácsnál újabb hattyúnyakcsapdákat rendelt, az elõzõeknél másfélszer akkora nagyságban, majd pontosan kidolgozott terv szerint munkához látott. Azt a keveset, amire szüksége volt, összecsomagolta, a hátára akasztotta két Mannlicher–Schönhauer típusú fegyverét, bezárta az ajtót s lelakatolta a kaput, majd bevette magát a sûrûbe, és téli szállást ácsolt magának Remete egyik szinte megközelíthetetlen pontján. Megállapodott a gátõrrel, akinek háza az erdõtõl hozzávetõleg két kilométerre állt a Körös-parton, hogy hetenként élelmiszert vásárol nála, majd – miután szavát vette, hogy egy szóval sem árulja el senkinek a jelenlétét – megtette a „szükséges biztonsági intézkedést". Az országútról az erdõbe vezetõ ösvény bejáratát úgynevezett „Selbstschuss"-szal zárta el, amely abból állt, hogy a két fordított zárszerkezetû lõfegyvert mellmagasságban vízszintesen egymásnak irányítva rögzítette az ösvény két oldalán, egy-egy bozótban, majd a ravaszokat egy erõs, színtelen damillal összekötötte, így ha ezt a zsinórt a mit sem sejtõ, amikor be akar kanyarodni a fák közé, eléri s meghúzza, a Mannlicherek elsülnek, s az áldozat saját magát végzi ki. Ezt a Selbstschuss-t, amit a magyar vadõrök egyébként „önlövés" néven ismernek, eredetileg nagyvadakra, elsõsorban medvére használták, de természetesen Hermannak korántsem ilyen célból volt erre szüksége, mint ahogy nem is ezért állított föl minden bevezetõ ösvény torkolatában egy-egy hatalmas, kitûnõen álcázott hattyúnyakot, hanem mert attól tartott, hogy hamarosan lecsapnak rá. Óvatossága azonban egyelõre fölöslegesnek látszott, mert a hatóságok még hosszú hónapokig nem látták az összefüggést a városban történt különös események s a nyugalmazott vadõr eltûnése között, akit a vadgazdálkodás hiába próbált elérni a lakásán, hogy végre átadják neki a megérdemelt jutalmat, Hermannak ugyanis „nyoma veszett", alighanem azért, vélték, mert a téli hónapokra valami vidéki rokonához utazhatott. A lábtörésekrõl szóló jelentések kezdetben igen szórványosak voltak, így a kórház nem is értesítette az illetékeseket, egészen addig, míg február elején nem jutott el a rendõri szervekig is az akkor már széltében-hosszában tárgyalt mendemonda, hogy valami õrült garázdálkodik a békés polgárok otthonai körül éjjelente, vagy néhány suhanc, akik koruknál fogva képtelenek fölmérni tettük jelentõségét. A nyomozás csakhamar kiderítette, hogy a tettes vagy a tettesek szabályszerû, rendkívül veszélyes vadcsapdát használnak, amit a legmegátalkodottabb furfanggal s kimeríthetetlen ötletességgel helyeznek el a gyanútlanul alvó emberek otthonai elé, kitûnõen álcázva, úgy, hogy amint valaki reggel kimegy a házból, elkerülhetetlenül belelépjen. A kétségkívül érthetõ tanácstalanságnak, mely a bûnüldözõ szerveket eleinte jellemezte, csakhamar vége lett, s mert az egyre gyakoribb incidensek már-már félelmet keltettek a városban, külön apparátust hoztak létre „az eset mielõbbi felszámolására". A csoport elõbb a súlyos törésekkel és zúzódásokkal kórházba került áldozatok személyén keresztül próbált eljutni az elkövetõhöz, de a károsult tornatanár, az adótisztviselõ, a virágbolt-tulajdonos, az erdõmérnök, a fuvaros, a szabó, néhány iskolás gyerek s végül egy hentes között semmiféle összefüggést nem lehetett felfedezni, így a figyelem a csapdák felé fordult. Sem a vadgazdálkodás, sem a vadásztársaság nem vállalta a felelõsséget a szokatlan méretû csapdákért, sõt kissé idegesen hárították el, hogy bárminemû kapcsolat is lehetne e hatóságok és a tettesek között. Az azonban – ettõl a választól függetlenül is – nyilvánvaló volt, hogy ezek az eszközök, úgymond, házilagos készítmények, így a különleges csoport számba vette az összes ilyen tárgy elkészítésére alkalmas mûhelyt s gépet, de eredménytelenül. Idõközben az incidensek tovább folytak, s a tettesek (kimondatlanul is bandára gyanakodtak már ekkor) szokatlan ügyességet tanúsítottak, mert dacára a szigorú éjszakai ellenõrzésnek, képtelenek voltak nyakon csípni õket. A csoport február vége felé szinte már kétségbeesetten dolgozott, amikor váratlanul két fontos információhoz is jutott: egyrészt végre megtalálták az embert – egy a város határában élõ tanyasi kovácsmestert –, aki elismerte, hogy õ készítette a szóban forgó tárgyakat, s bár pontos választ nem tudott adni, mert nem ismerte közelrõl a megrendelõt, de véleménye szerint „egész biztos vadász lehetett az illetõ"; másrészt a helyi újságban megjelentetett felhívásra jelentkezett egy ember, egy Körös-parti gátõr, aki hosszas töprengés után úgy döntött, „nem hallgathat tovább"... Elmondta, hogy már hetekkel ezelõtt rájött: az események hátterében az a nyugalmazott vadõr áll, aki tõle vásárol élelmet hetenként, s kint él a remetei erdõben. Még meg is kérdezte tõle egy ízben, hogy „Én ugyan nem értem, mit vétettek azok az emberek, de ha már muszáj, hogy megtámadja õket, miért teszi nevetségessé magát ezekkel a csapdákkal, hisz így igazából nem tud ártani nekik?", mire a vadõr, állítólag, mintegy elismerve a vádat, csak ennyit mondott: „Ez az egyetlen lehetõségem, hacsak a puszta kezem nem veszem számításba. Más eszköz nincs a birtokomban.", majd ismét megígértette vele, hogy hallgatni fog, s azóta, mint a gátõr többször is hangsúlyozta, elveszítette szem elõl. Ezek után persze már gyerekjáték volt eljutni a vadgazdálkodás nyugdíjaslajstromáig, s amikor kiderült, hogy Hermannak már december vége óta nyoma veszett, hirtelen összeállt a kép, s minden világos lett. A lakását természetesen lepecsételték, miután megállapították, hogy hiányzik a két, Herman nevére bejegyzett Mannlicher, majd kiegészítették a speciális csoportot, s nagy erõkkel megszállták a remetei erdõ környékét. Herman ekkor már napok óta nem mozdult ki félig földbe ásott, tökéletesen álcázott téli szállásáról, szigorú beosztással, napjában csak egyszer evett, mert amióta a gátõr rájött, hogy Herman „a csapdás", nem bízott meg benne, s mindössze egy hétre elegendõ élelme volt. Hogy ne dermedjen meg, összes ruháját felvette, belebújt vastag télikabátjába, s még két plédet is magára terített; arcát kimarta a szél, szakálla nõtt, s egész lénye szinte átalakult az elmúlt két hónap alatt: nyitott szájjal lélegezve, mozdulatlanul s görnyedten üldögélt zsákokból, különféle szövetdarabokból készített fekhelyén, s ha olykor kimerészkedett vackából, vagy a városba indult éjjelente, lopva, nesztelenül, ide-oda villogó szemekkel közlekedett, és a legkisebb gyanús neszre képes volt korát meghazudtoló fürgeséggel beugrani az éppen kínálkozó rejtekhelyre. Az eltelt három nap azonban nem járt ki, nem is óvatosságból, hanem mert úgy érezte, eljött az idõ, hogy higgadtan átgondolja az elmúlt hetek történetét. Ennek annál is inkább szükségét érezte, mert az utóbbi idõben, különösen a legutóbbi csapdázás óta... mintha megroppant volna benne valami, mintha... váratlanul elhagyta volna az erõ, melybõl igazságérzete mindeddig táplálkozott, s amikor hírét vette, hogy több gyermeket is csapdába ejtett már, föltámadt benne a gyanú, hogy esetleg „rossz nyomon jár"... Ez idáig abban a hitben mûködött, hogy õ lesz, „aki megfizet azért, mert félrevezették", s mert ezzel arra kényszerítették, hogy saját kezével pusztítson, mint „a sötétben hadonászó világtalan", ám mostanra már – tépelõdése harmadik napján – nem halogathatta tovább: szembe kellett nézzen azzal, hátha tévedett, s ahelyett, hogy visszaállította volna „a hiányzó rendet", netán épp saját maga kezdett teljes szétzilálásához, belülrõl, mint a szú. Vállaiba éles fájdalom hasított, a sötétség, amelyben ült, hirtelen ijesztõvé változott, s már érezte, nem bír többé úrrá lenni kétségbeesetten kergetõzõ gondolatain, holott éppen erre lett volna szükség: újból rendet teremteni a fejvesztve menekülõ szavak zûrzavarában, megállítani ezt a fenyegetõ omlást, feltartóztatni magában a növekvõ gyöngeséget. Befelé fénylõ szemekkel meredt maga elé, mozdulatlanul kuporgott a végzetes zuhanásban, s már lemondott arról, hogy higgadtan szembeszállhat e mindent széthasító hatalommal, mint ahogy képtelen körültekintõen fölmérni helyzetét, aki egy meredek úton meglódulva már csak a lábával fékez, mert semmiféle futás nem elegendõ a lejtõ pokoli sebességéhez. Nem volt szükség arra, hogy megfeleljen rá, mert már maga a kérdés egy csapásra tönkrezúzta rendíthetetlenségét, és hasztalan igyekezett volna szavakat találni, hiszen annak lappangó tudata, hogy bûnt követett el, amit „tán maga az isten sem tud majd megbocsátani", csupán csak nyilvánvalóvá lett most, kétségbevonhatatlanná, mint a hosszan visszatartott ítélet. Már nem figyelt a vállaira nehezedõ egyre elviselhetetlenebb súlyra sem, mert úgy érezte, most, a bûntudat dermesztõ terhe helyett, a ragyogás határtalanul szabad térségébe ért, ahonnan minden jól látható, s tisztán hallani „a szív igazi parancsait"... Könnyû révületben lehunyta a szemét, s már látta önmagát, ahogy kilép az erdõ szelíd ösvényein, újból végigjárja a békés hóesésben a régi cserkészutakat, s e felszabadító tágasságban máris mély öröm töltötte el, mert a kegyelem jelét fedezte fel abban, hogy hirtelen mindent új szemmel lát, a vétkes szemével, aki tudja már, hogy mindannak, ami körülveszi, pontosan azonos súlya van... Még csak meg sem lepõdött, amikor a közelben egy megafonból felharsant egy rikácsoló hang, sõt, mint aki tökéletesen tisztában van e szavak valódi értelmével („... Az ellenállás... reménytelen... az ellenállás..."), bólogatva felállt, s mert nem tudta, hogy a hajtóvadászat egyik speciális alakulata már végzett is a Selbstschuss és a bevezetõ ösvényeken elhelyezett csapdák hatástalanításával, tüstént felhajtotta az odú jól álcázott ajtaját, hogy mielõbb figyelmeztethesse üldözõit a rájuk leselkedõ veszélyekre, és amellett, hogy feladja magát, egyúttal haladéktalanul felhívja a figyelmet „az általános részvét szükségességére", valamint arra, hogy „az ezzel kapcsolatos közleményt lehetõleg azonnal be kell olvasni a rádióban". A pokrócba csavart, ijesztõ formájú, hatalmas alak hirtelen elõbukkanása a föld alól, ahogy – mint aki egymaga alig bírja már tartani a leomlani készülõ világot – imbolyogva a hátulról ránehezedõ súlytól, egyszeriben csak elõttük termett, olyan váratlanul érte õket, hogy a félkörben elõrehaladó alakulat – meglepetésében – azonnal tüzet nyitott. De Herman, mint egy szétlõhetetlen szörnyeteg, még hosszú ideig nem dõlt a hóra, egészen addig, míg a fegyveresek észbe nem kaptak, hogy a szitává lyuggatott testet már csak a záporozó golyók tartják a levegõben.