Könyvajánló

Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember
A tulajdonságok nélküli ember (Részlet) (Magyar)

Első könyv, Első rész:

Bizonyos bevezetés

1

Amelyből figyelemreméltóan nem következik semmi

Alacsony nyomású légtömegek úsztak az Atlanti-óceán felett; keletnek tartottak, az Oroszországot borító magas nyomású légtömegek felé, és eddig semmi hajlandóságot nem mutattak, hogy északi irányban kitérjenek. Működtek az izotermák és az izotérák. A levegő hőmérséklete szabályszerűen aránylott az évi középhőmérséklethez, a leghidegebb és a legmelegebb hónap hőmérsékletéhez, valamint a havi aperiodikus hőmérséklet-ingadozáshoz. A Nap és a Hold kelte-nyugta, a Hold, a Vénusz és a Szaturnusz-gyűrű fényváltozása és még sok más fontos jelenség mind megfelelt a csillagászati évkönyvek előrejelzéseinek. A levegőben csúcspontra ért a vízgőz feszítőereje, a páratartalom csökkent. Egyszóval, ami e tényállást régimódian bár, de igen alkalmasan kifejezi: 1913-at írtak, és szép augusztusi nap volt.

Autók szökkentek elő keskeny, mély utcaszurdokokból sekély fénytócsa-terekre. Gyalogostömegek gomolyogtak felhősáv-vonulásként. Ahol a sebesség erőteljesebb vonalakat húzott sietős lazaságukba, megsűrűsödtek, gyorsabb lett áramlásuk, hogy azután e pár kilengést újra egyenletes lüktetés kövesse. Hangok százai fonódtak egymásba, drótszövedék-zajjá; s ebből kis csúcsok álltak ki, vakmerő élek indultak-simultak el, tiszta hangok pattantak-röppentek. E zajból, bár sajátosságai nem kottázhatók le pontosan, sokévi távollét után, hunyt szemmel is megállapíthatja bárki, hogy a monarchia székesfővárosában, Bécsben jár. A városok felismerhetők a járásukról, akárcsak az emberek. És ha az iménti bárki a szemét is kinyitná, ugyanazt nyugtázhatná az utcák lüktetése láttán, méghozzá jóval előbb, hogysem valamiféle jellegzetes kicsinység, nyomra vezethetné. És az sem baj, ha mindezt csak úgy képzeli. Hordaidőkbeli örökség, hogy a tartózkodási hely kérdését olyannyira túlbecsüljük; akkoriban a táplálkozás helyét kellett megjegyezni. Nem ártana tudni, miért elégszünk meg a vörös orr esetében azzal a pontatlan meghatározással, hogy vörös; miért nem kérdezünk tovább, milyen is a vörössége, holott hullámhossza, segítségével mikromilliméternyi pontossággal megállapíthatnánk; míg efféle sokkal bonyolultabb képződményekben, mintpéldául a város, ahol tartózkodunk, mindig és mindenáron tudni szeretnénk, jelesül melyikről is van szó. Ez pedig fontosabb dolgokról tereli el a figyelmet.

Ne tulajdonítsunk tehát különösebb fontosságot a város nevének. Mint minden nagyváros, csupa rendhagyóság volt ez is, csupa váltakozás, előretörés és lemaradás, dolgok és ügyek összecsapása, közöttük a csend feneketlen szakadékai, csupa úttörés és úttalanság, egyetlen nagy, ritmikus lüktetés és a ritmusok kibicsaklása, elcsúszása egymáson; és az egész egy hólyaghoz hasonlított, mely ott terpeszkedik, ott fő az edényben, ez az edény pedig házak, törvények, előírások és történelmi hagyományok tartós anyagából áll össze. Az a két ember, aki felfelé haladt e város egyik élén, széles útján, természetesen nem ezt érezte. Láthatóan a társadalom kiváltságos rétegeihez tartoztak, előkelő volt ruhájuk, tartásuk, az is, ahogy egymáshoz szóltak, nevük kezdőbetűit jelentőségteljesen ott viselték fehérneműjükre hímezve, és ugyanígy hordták — nem kifeléfordítva persze, hanem tudatuk finom alsóneműjében — annak felismert bizonyosságát, kik ők, s hol a helyük: itt, a birodalmi székesfővárosban. Mármost ha azt feltételeznénk, hogy nevük Arnheim és Ermelinda Tuzzi, ami azonban nem lehetséges, mert augusztusban Tuzzi asszony férjével együtt Bad Ausseeben volt, Arnheim doktor pedig még Konstantinápolyban, rejtély a számunkra, kik is ők. Eleven-érzékeny emberek gyakran bukkannak ilyen rejtélyekre az utcán. Megoldásukat sajátos módon az hozza meg, hogy elfelejtődnek; hacsak a következő ötven lépésnyi szakaszon eszünkbe nem villan, hol is láttuk már a párt. Ezek ketten most hirtelen megtorpantak; csődületet pillantottak meg maguk előtt. Már egy pillanattal korábban kizökkent valami a kerékvágásból, keresztirányú mozgás támadt; valami megfordult, oldalazva csúszott: egy hirtelen lefékezett, súlyos teherautó, mint most már kiderült, ahogy ott állt, zátonyra futva, fél kerékkel a járdán. Akár a röpnyílás köré a méhek, úgy gyűltek oda nyomban az emberek, úgy vették körül a foltnyi kis térséget; a közepét szabadon hagyták. A sofőr lekászálódott kocsijáról, s ott állt szürkén, mint a csomagolópapír, és széles mozdulatokkal magyarázta, miképp történt a baleset. Az odaérkezők tekintete előbb rá irányult, majd óvatosan az emberkráter mélye felé, ahol a járdaszegélyen halott-moccanatlan hevert valaki. Közmegállapítás szerint saját óvatlansága okozta a bajt. Letérdelgettek melléje, hátha akad valami segítenivaló; kigombolták a kabátját; megint begombolták; megpróbálták feltámogatni; aztán megint visszafektetni; tulajdonképpen csak az időt kellett kitölteni valahogy, amíg a mentők hozzáértő, hivatott segélycsapata meg nem érkezik.

A hölgy és kísérője is odalépett, s a fejek és előrehajló hátak között nézte a földön fekvőt. Aztán hátrább húzódtak tanácstalanul. A hölgynek kellemetlen érzése támadt a gyomra-szíve táján, joggal tarthatta, részvétnek; bénító, bizonytalan érzés. A férfi némi hallgatás után így szólt hozzá: — Túl nagy errefelé ezeknek a súlyos teherautóknak a féktávolsága. — A hölgy mintha megkönnyebbült volna e szavakra, figyelmes pillantással hálálta meg. Hallhatta már egyszer-másszor ezt a szót: féktávolság, de nem tudta, mi az, és nem is volt kíváncsi rá; neki elég volt annyi, hogy így a rémséges baleset valahova besorolható technikai ügy lett, s ez őt már mégsem érinthette olyan közvetlenül. És már hallatszott a mentőkocsi sziréna-hangja is, s hogy ilyen gyorsan odaérkezett, megelégedéssel töltötte el az ácsorgókat. Csodálatosak ezek a szociális intézmények. A balesetest hordágyra tették, azon csúsztatták az autóba. Egyenruhásféle emberek sürgölődtek körülötte, s a jármű belseje is felvillant egy pillanatra: olyan tiszta volt és rendes, akár egy kórterem. A jelenlévők csaknem azzal a jogos meggyőződéssel távoztak, hogy szabály- és törvényszerű esemény zajlott le.

– Amerikai statisztikák szerint – jegyezte meg a hölgy társaságában lévő úr – évente százkilencvenezren, halnak meg és négyszázötvenezren szenvednek sérülést autóbaleset következtében.

– Gondolja, meghalt? – kérdezte kísérőnője, még mindig azzal a jogosulatlan érzéssel, hogy valami különös élmény részese volt.

– Remélem, nem – felelte az úr. – Legalábbis amikor a kocsiba emelték, úgy láttam, él.

Tandori Dezső