Filmajánló - The Tree Of Life

megvolt.

a rendezővel kapcsolatban korábbi írás itt.

a filmről talán nem tudok lelkesen nyilatkozni, mert lehet, nagyon sokat vártam tőle éppen akkor. ünnepinek éreztem a pillanatot, hogy végre megnézhetek egy dínyertes cannes-i filmet moziban, mert hogy szeretek moziba járni, viszont egyre ritkábban teszem, nincs rá pénzem, inkább letöltök. szeretem a cannes-i dínyertes filmeket, mert az az egyetlen fesztivál, amiben megbízhat az ember. na de most mi történt? egy amcsi film nyert, ami olyan, mintha a magyar filmszemlén egy román film nyerne. lehet neki örülni, de valami azért fura. nézzük az aranypálmás listát 75-től. biztosan van egy olyan része is a dolognak, hogy már régen nyert amcsi film, meg ha a film elég komoly ambícióval készül, ráadásul még aktuális is a téma, akkor esélyesebb az aranypálmára. 2003-ban az Elephant nyert Van Sant-től, 2004-ben a Farenheit 9/11. nem mondom, hogy rossz filmek, nem fintorgok, csak hát azért mert fontos történésekről, eseményekről szólunk, még nem biztos, hogy prioritást kellene élvezniük az ún. aktuális filmeknek. hogy mit nevezhetünk aktuálisnak? azt, ami a nagy tömeget érinti, a közösséget, bennünket, mindannyiunkat.

na ez az álláspont, amitől falra mászok.

tartom magam ahhoz a nézethez, hogy igaz művészfilm az egyénen, a kisemberen keresztül beszél az emberiségről, az embereknek, annak a bizonyos közösségnek az érdekében. figyelemfelhívás, törődés, segítés, megértés ill. szeretet, azaz hogy szeretem azt a valakit a filmben, megszeretem, megértem a problémáját, a betegségét pl. lásd: a Zongoratanárnő-t Hanake-től. és milyen érdekes, hogy a White Ribbon kapott díjat két éve, ami az első világháborút megelőző időkről mesél, hogy miből lesz a cserebogár, azaz, hogy milyen indulatok, értékek, társadalmi viszonyok keresztezték mindenkinek az életét, amik ahhoz a fordulathoz vezetett, hogy fegyvert ragadtak az államok. a film gyönyörűen végződik, a templomban áll mindenki, a hír már megjött, hogy lelőtték Ferenc Ferdinándot, de ők mit sem tudnak arról, hogy ez a közvetlen oka a későbbi történéseknek. ez az ártatlan álldogálás a templomban, ez az a bizonyos bebázozódása még a dolgoknak, amiből ugyan nem pillangó kerekedett, hanem mészárlás a gyarmat-és érdekrenszer újrafelosztásáért. tehát ez a téma megint mindenkit érint, így nyerésre is állt a dolog. úgy látszik, egy ilyen fesztiválnak az a dolga, hogy az emberiséget átölelve közvetítse a tutit neki. na mindegy, folyok szét.

a The Tree Of Life is egy ilyen emberiségről szóló film, tehát nagyot markol, keveset fog, de ami ottmarad, annak lehet örülni és tiszta szívből. ilyen ez a film.

a film megtekintése szigorúan moziban ajánlott. otthon én sem nézném végig az az igazság. vannak filmek, amik bizony meghalnak monitoron, ez van.

küzdeni kellett vele, persze kinek mit jelent a küzdelem. az a küzdelem pozitív, aminek hatása az idő elteltével megsokszorozódik, mert beérik.

család, emberiség, halál, emlékezés. ennél amerikaibb már nem is lehetne az elbeszélés, viszont valahogy jók az arányok, másfél órában nem működne ez a dolog, az biztos. nagyon következetes, komplex alkotásról van szó, akkor is, ha giccsesek olykor a jelenetek, főleg a vége. és súlytalan is. de valahogyan a súlytalansága ellenére is a rendezővel lehet tartani.

azt hiszem a amerikai filmek súlytalanok, ez a bajuk. Lynch, Kubrick, Jarmush, Solondz azért jók mert tudják, hogy milyük van és ahhoz nyúlnak.

élmény a moziban: egy háromszáz férőhelyes művészmoziban néztük a filmet. majdnem teltház.

a film végén valaki felröhögött, vagy valakik felröhögtek, amire a mozi fele viszhangban válaszolt. felszabadító nevetés. amikor feljött a rendező neve, akkor még harsányabb kacaj de már akkor belőlünk is felszakadt valami.

hihetetlen élmény volt. az egész filmidőt totál kussban végigülik, majd a végén kritika gyanánt kiröhögik a filmet, főleg a rendezőt. nyítlan, őszintén. szerintem ha ott lett volna Terry, nem érezte volna jól magát. mert a film vége igen komolyra volt véve.

hát ez van. ami cannes-ban siker, az máshol nevetés tárgya.