Éjfélkor Párizsban

jegyzet egy filmötlet kapcsán

tegnap megnéztem Woody Allen Éjfélkor Párizsban c. filmjét, készültem rá, kellett valami könnyed mozi élmény.
végül egyszer nézhető volt, kicsit rágógumi ízű, ha nem mondta volna ki konkrétan, hogy a saját korunkból nézve, mindig egy másik az aranykor, talán, nem is tudom, akkor másként alakul
de persze magamra vonatkoztattam ezt is.
van Woddy Allannek egy novellája, amit nagyon szeretek: Emlék a húszas évekből, ez a címe. végig a film alatt ez járt a fejemben és azt a hangulatot hiányoltam. és az is fájt, hogy Kathy Bates nekem nem volt Gertrude Stein (tudom, hogy kicsit csapongok, de ez most csak így megy, van itt valami téma, ami nekem fontos, és összeakad a nyelvem, annyira szeretném megmagyarázni)
Gertrude Steintől az Alice B. Toklas önéletrajza c. könyvért lelkesedem, a Picasso kalandjaiért lelkesedem, és már bárhogy is, de Gertrude Steinről mindig eszembe fog jutni az is, ahogy a Picasso kalandjaiban jelenik meg

(mint ahogy Molnár Ferencről is már mindig Karinthy A fene c. paródiája fog eszembe jutni)
visszakanyarodva; egy pár hónapja csócsálgatok, dédelgetek magamban egy film ötletet, az a baj, hogy eddig még csak egy pár kép villant be, de nem hagy nyugodni a dolog, mert tessék,a Woody Allen filmről is csak ez jutott eszembe.
és kínlódok, mert tudom, hogy amíg nincs meg a női főszereplő, addig nem lehet elindulni

na, de tudjátok mit, addig is inkább itt van egy kis részlet most az Éjfélkor Párizsban c. filmből


és a novella (forrás):
Woody Allen: Emlék a húszas évekből

A húszas években jöttem Chicagóba, mégpedig azért, hogy megnézzek egy bokszmeccset. Ernest Hemingway volt velem, és mindketten Jack Dempsey edzőtáborában laktunk. Hemingway épp akkor fejezett be két novellát a profi bokszolásról, s bár Gertrude Stein és jómagam is tűrhetőnek tartottuk, abban egyetértettünk, hogy jócskán csiszolnia kell még. Hemingwayt megjelenés előtt álló regényével frocliztam, és sokat nevettünk, és jól éreztük magunkat, és akkor felhúztuk a bokszkesztyűket, és Hemingway betörte az orromat.
Azon a télen Alice Toklas, Picasso meg én Dél-Franciaországban béreltünk egy villát. Akkoriban egy nagyszabásúnak vélt amerikai regényen dolgoztam, de a nyomda kicsinek bizonyult, s a könyvet nem lehetett átnyomni rajta.
Délutánonként Gertrude Stein meg én régiségek után kutatva végigjártuk a helyi üzleteket, és emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle, szerinte legyek-e író. Erre ő az ő jellegzetesen rejtélyes módján, melyet mindannyian lebilincselőnek találtunk, azt mondta: ¬Ne. – Ezt én igennek vettem, és másnap elhajóztam Olaszországba. Engem Olaszország nagyon emlékeztetett Chicagóra, különösen Velence, mert mindkét városban vannak csatornák, és az utcákon a reneszánsz legjobb mestereinek szobrai és katedrálisai sorakoznak.
Abban a hónapban elmentünk Picasso műtermébe, Arles-ba, amit akkor Rouennak vagy Zürichnek hívtak, míg 1589-ben a franciák Határozatlan Lajos uralkodása alatt át nem keresztelték. (Lajos egyébiránt 16. századi fattyú király volt, aki mindenkivel undokul viselkedett.) Picasso éppen akkor akarta elkezdeni azt, amit később “kék korszak” néven ismertek, de Gertrude Stein és én nála kávéztunk, így azután tíz perccel később kezdte csak el. Mivel négy évig tartott, az a tíz perc nem sokat számít.
Picasso alacsony emberke volt, aki furcsán járt, úgy, hogy az egyik lábát addig rakta a másik elé, míg meg nem tett, az ő kifejezésével, “egy lépést”. Pompás ötletein sokat nevettünk, de az 1930-as évek felé, amikor a fasizmus előretörőben volt, nagyon kevés nevetnivalónk akadt. Gertrude Stein meg én is nagyon figyelmesen megnéztük Picasso legújabb munkáit, és Gertrude Stein úgy vélekedett, hogy “a művészet, minden művészet csak valaminek a kifejezése”. Picasso nem értett egyet, és azt mondta: – Hagyjatok békén. Éppen ettem. – Érzésem szerint Picassónak volt igaza. Tényleg evett.
Picasso műterme erősen különbözött Matisse-étól, amennyiben Picassóé rendetlen volt, Matisse viszont mindent tökéletes rendben tartott. Furcsa módon mégis az ellenkezője volt igaz. Az év szeptemberében Matisse megbízást kapott egy allegória kifestésére, de mivel a felesége megbetegedett, nem tudta kifesteni, és végül inkább kitapétázta. Azért emlékszem ezekre az eseményekre ilyen pontosan, mert éppen az előtt a tél előtt történtek, amikor mindannyian abban az olcsó lakásban éltünk Észak-Svájcban, ahol néha esett az eső, majd ugyanolyan hirtelen el is állt. Juan Gris, a spanyol kubista rávette Alice Toklast, üljön neki modellt egy csendélethez, és a tárgyakról alkotott absztrakt koncepciójára jellemzően, elkezdte Alice arcát és testét elemi geometriai formákká tördelni, mígnem megjelent a rendőrség, és leráncigálta róla. Grís szörnyen vidékies spanyol volt, és Gertrude Stein mindig azt mondta, hogy csak egy igazi spanyol viselkedik úgy, ahogy ő, vagyis hogy spanyolul beszél és néha meglátogatja a családját Spanyolországban. Egészen nagyszerű dolog volt ezt látni.
Emlékszem, egy délután épp egy buzibárban ücsörögtünk Dél-Franciaországban, a lábunk meg kényelmesen zsámolyon pihent Észak-Franciaországban, amikor Gertrude Stein azt mondta: – Hányingerem van. – Picasso ezt nagyon viccesnek találta, Matisse meg én viszont úgy értelmeztük, hogy utazzunk el Afrikába. Hét hét múlva Kenyában megtaláltuk Hemingwayt. Akkor már bronzbarna volt és szakállas; éppen kifelé alakította jellegzetesen egyhangú prózastílusát a szeme és a szája körül. Ott, a felfedezetlen sötét kontinensen, Hemingway ezerszer is fittyet hányt a cserepes ajkaknak.
- Mizújs, Ernest? – kérdeztem tőle. Ékesszólóan beszélt a halálról és a kalandról, ahogyan csak ő tudott, és mire felébredtem, felverte a sátrat, és körbeült egy nagy tüzet, és marhabélből finom étvágygerjesztőt készített mindannyiunknak. Az új szakállával hecceltem, és nevettünk, és konyakot hörpöltünk, és aztán felvettük a bokszkesztyűket, és betörte az orromat.
Abban az évben másodszor is elutaztam Párizsba, hogy egy vékony és ideges európai zeneszerzővel beszéljek, akinek horgas arcéle volt, meglepően mozgékony szeme, és akiből később Igor Sztravinszkij lett, majd még később a legjobb barát. Man és Sting Ray házában laktam, és vacsorára többször megjelent Salvador Dali, és Dali elhatározta, hogy egyéni kiállítást rendez, amit meg is tett, és óriási siker volt, mert egy egyén el is ment megnézni, és nagyon vidám, nagyszerű francia tél volt.
Emlékszem, egy este Scott Fitzgerald meg a felesége hazaért a szilveszteri muriból. Ez áprilisban történt. Ezt megelőzően három hónapig kizárólag pezsgőt ittak, és valamelyik előző héten, estélyi ruhában fogadásból belevezették a limuzinjukat az óceánba egy harmincméteres szikláról. Fitzgeraldék olyan valóságosnak tűntek; az értékeik fundamentálisak voltak. Szerénységüket mutatja, hogy amikor később Grant Wood rávette őket, hogy üljenek modellt Amerikai gótika című képéhez, nagyon hízelgőnek találták. Zeldától tudom, hogy mialatt modellt ült, Scott folyton elejtette a vasvillát.
A következő néhány évben egyre jobban összemelegedtem Scott-tal, és a legtöbb barátunk úgy vélte, hogy utolsó regényének főhősét rólam mintázta, és hogy én meg az életemet az ő előző regényéről, és az lett a vége, hogy egy kitalált szereplő beperelt.
Scottnak sok baja volt a fegyelemmel, és bár mindannyian imádtuk Zeldát, abban egyetértettünk, hogy kedvezőtlen hatással van a férjére, akinek évenkénti termése egy regényről szórványos tengerihal-receptekre és egy sor vesszőre csökkent.
Végül 1929-ben mindannyian Spanyolországba utaztunk, ahol Hemingway bemutatott bennünket Manoletének, aki már-már nőiesen érzékeny volt. Feszes torreádornadrágot viselt, olykor meg kerékpárosnadrágot. Manolete csodálatos, csodálatos művész volt. Ha nem lett volna bikaviador, kecsessége alapján akár világhírű könyvelő is válhatott volna belőle.
Abban az évben nagyszerűen mulattunk Spanyolországban, utazgattunk, írtunk, Hemingway tonhalhorgászatra vitt, és fogtam is négy konzervdobozzal, és nevettünk, és Alice Toklas megkérdezte, hogy szerelmes vagyok-e Gertrude Steinbe, mert neki dedikáltam egy verseskötetet, igaz, a T. S. Eliotét, és azt válaszoltam, igen, szeretem, de soha nem lesz belőle semmi, mert túlságosan intelligens hozzám, és Alice Toklas egyetértett, és akkor felhúztuk a bokszkesztyűket, és Gertrude Stein betörte az orromat.

László Zsófia fordítása
Európa Könyvkiadó 1984, Budapest
Vidám könyvek